1541 körül történt, Petru Rares második uralkodása idején, amikor a fejedelem csicsói vára felé vette útját. A Beszterce vize mellett haladva, egy idő után a Rarău sziklás csúcsai közelébe ért. Akkoriban a hegyet Todirescunak nevezték. Rares elhatározta, hogy itt elrejti vagyonának egy részét feleségével együtt, aki bevallotta, hogy nincs ereje továbbmenni. Az uralkodó eldöntötte: visszatér hadsereget toborozni, hogy elűzhesse az országban garázdálkodó ellenséget. Mindaddig Elena asszony legnagyobb fiúk, Stefanita oltalmában maradt. Több nap elmúlt, de az uralkodó még nem jelent meg. Ugyanaz a nyugtalanság az almafák ágainak verdesésében és egy-egy őzike felbukkanásában, vagy egy sasnak az ég magasából a csak általa látott zsákmány felé való, nyílalló zuhanásában. Ordítás innen, üvöltés onnan, aztán újra és újra ugyanaz az ágcsapdosás a magány boltozatai alatt. Azonban egy ilyen napon váratlan dolog történt: a Todirescu szikláihoz vezető ösvényen vegyes, törökökből és tatárokból álló csapat tűnt fel, a kaptató nehézsége miatt tajtékos lovak hátán. Mialatt az elsők, akik a tisztásra értek, láncba fejlődtek fel, mind újabb és újabb test, újabb és újabb kar jelent meg, a nap sugaraiban megcsillanó, görbe kardéleket emelve az ég felé. Stefanita vette észre őket elsőként. Rajta kívül senkinek nem volt olyan erős keze, hogy az ellenségre csapást mérhessen; mindezek ellenére gyorsan kezébe vette a pallost, mert visszatérni már nem volt ideje. Elena asszony megpróbálta megállítani őt, mert megsejtette ennek az egyenlőtlen harcnak a kimenetelét: -Jobb, ha elrejtőzve maradunk ebben a barlangban; lehet, nem fognak megtalálni, ha ezt tesszük. -Lehet - mondta Stefanita -, hogy minket nem találnak meg, de értékes kincseink éppen útjukban vannak. Nézd, már oda is érkeztek. Stefanita nem is fejezhette be mondandóját, amikor dördülést hallott, mintha kőhegy omlana össze. Valójában ez történt. A barlang fölött, ahová elbújtak, nagy zúgással kezdtek leomlani az óriási sziklák, amelyek gurulásuk közben porfelhőt vertek fel, és sosemhallott dübörgést idéztek elő. Amikor minden elcsendesedett, az ég kezdett kitisztulni, Elena asszony és Stefanita előbb arrafelé tekintettek, ahonnan feléjük igyekeztek a pogányok, de ott már nem volt egy szál ellenség sem. Mintha elnyelte volna öket a föld, lovastól, fegyverestől. Stefanita gyorsan az uradalmi kincsek rejtekéhez szaladt. Mindenhol csak óriási sziklák, amelyek közömbösek voltak az uralkodói sarj nyugtalanságával szemben. Megtették kötelességüket, megvédték a kincseket, de most mintha már nem ismernék az ifjút. Egy ideig Stefanita még kotorászott pallosával a sziklák között, de mindhiába; nem talált rá semmire. - Talán ez az ára megmenekülésünknek - mondta a nagyasszony, mialatt a sziklák felé nézett, amelyek mintha soha nem hagyták volna el helyüket, és ezután sem szándékoznának megmoccanni. Kis idő múlva megjelent az uralkodó is, aki a győzelem hírét hozta magával. Amikor meghallotta, mi történt, előbb elsötétült az arca, majd pedig bölcsen azt mondta: - Jó, hogy győztem, jó, hogy életben vagytok. Ez mindennél többet ér. Mondják: azóta nevezik a Câmpulung-i emberek a Todirescut Rarăunak, hogy ne felejtsék el a nagy uralkodó ittlétét. A nagyasszonyt megmentő sziklákat pedig a Nagyasszony Köveinek (Pietrele Doamnei) hívják. Tetejükön a királynő virága nő, a havasi gyopár, amelyhez nagyon nehéz felérni, de aki megközelíti, az sem szakítja le. Mi ismerjük annak okát, hogy Petru Rares kincseit miért nem találták meg. A kincs az Aranytündér kezére került, és jaj volt annak a merésznek, aki kikezdett vele. Az emberek azonban egyfolytában eljönnek ide, a mi Rarău hegységünk csúcsára, mert az Aranytündér nem tudta, hogy értékesebb kincs van itt, mint amelyet ő ural.