Lakott Firtos várában egy szépséges tündérkisasszony. Ez a tündérkisasszony megszeretett egy szegény, dali legényt, de a tündértörvény olyan volt, hogy nem találkozhattak egymással szívük szerént, mindig éjnek idején kerültek össze a tündérkert filagóriájában. A legény minden áldott este fellovagolt a meredek sziklán, a tündérkisasszony pedig kiállott a vár fokára, megfogta a legény kezét, s úgy segítette föl magához. Egy este megint várja a szegény legényt a tündérkisasszony. Jő a legény, vágtat felfelé nagy bátran, s mikor a vár fokához ér, nyújtja a kezét a tündérkisasszony felé. De ebb’ a szempillantásba’ megsiklik a ló, a legény magával rántja a tündérkisasszonyt, s a rengeteg mélységbe zuhantak. A ló pedig fennakadt a szikla oldalán, odatapadt, s azon módulag kővé változott. Még most is rajta van a nyereg s a kantár. Hanem, hogy a szavamat össze ne keverjem, ezt a lovat a tündérkisasszony ajándékozta volt a legénynek, s azért hívják Firtos lovának. De aztán ez a ló nem is hiába, hogy tündér lova volt, mert most is az ő színe változása után jár az idő. Mikor ennek a kőlónak fehér a színe, meleg napok járnak, mikor pedig színében megsötétedik, hosszú eső lesz utána...