Volt egyszer, mert ha nem lett volna, nem mesélnék róla. Még akkoriban történtmindez, amikor a bolhákat 99 vasszeggel patkolták, és úgyis túl könnyűnek érezték magukat, így az égig ugrottak... Egyik éjjel Mezők Vándora barátságot kötött Kőtörővel, Fanyűvővel és Felhőnjáróval, hogy özönvizet hozzanak Moldvára. Belzebub és Kőtörő felmásztak a Csalhó hegy tetejére, Fanyűvő és Felhőnjáró pedig Isten dombjára, és egy ideig mozdulatlanul ültek, mint négy alvilági szörny. Egyszer csak rettentő süvítés indult el fentről, a Csalhóról, és alákúszott a völgyekbe, megmozgatta az erdőket és megijesztette a vidéket. Az ember és környezete megborzongott és rémület kerítette hatalmába: a kutyák ugattak, a tehenek bőgtek, a lovak nyerítettek, a kuvikok jajveszékeltek, maga a hold is felhők mögé bújt. Hirtelen Fanyűvő az erdők fölé emelkedett és őszi szelet fújt, ropogtatta és kicsavarta helyükből a legmagasabb fákat, a legerősebb fenyőket, a legöregebb tölgyeket. Felhőnjáró nagy, sötét felhőket szórt szét az égbolton, és megparancsolta nekik, hogy az egész országra özönvízet zúdítsanak. Ezalatt Kőtörő elkezdte széthasítani a hegytető szikláit, s olyan zaj keletkezett, hogy sem az égben, sem a földön nem lehetett mást hallani. A szél veszetten fújt, az erdők recsegtek-ropogtak, a felhőkből villámok csaptak ki, a folyók morajlottak, a sziklák kettéhasadtak és dübörögtek, míg Belzebub csak hahotázott a Csalhó csúcsán. Három éjen és három napon át zúdult alá a víz az égből a Csalhó hegyre, onnan a völgybe, a völgyből pedig a Besztercébe, amely annyira megnőtt, hogy a Békás szikláin tanyázó sólymok már attól tartottak: fészkeik a vízbe esnek. Nagy ítéletidő volt, Isten ments' tőle! Három napon és három éjjelen a románok le sem hunyták a szemüket! Végül, a harmadik éjszakán, éjfélelőtt Belzebub kitépett a helyéből egy nagy sziklát, mely párja volt a Csalhó ormán lévő Panaghiának, és fogai közé szorítva azt, a levegőbe emelkedett, hogy a Besztercébe dobja a kőtömeget. Ő azt szerette volna - hogy pusztítaná el a kereszt! duzzassza fel a Besztercét, és az öntse el Moldvát! Azonban hirtelen felért hozzá a kakaskukorékolás, a szikla lezuhant, a hold újból előbújt, a vihar egyszerre elállt, az eget megint csillagok fedték el, és a Beszterce apadni kezdett. A tutajosok már nem féltek tőle. Kis idő után egy mokány felmászott a sziklára, és belevésett annak homlokzatába egy hárskeresztet, hogy az tartsa távol az ördögöket. Az a kereszt kis fává alakult át, és azóta e sziklát Hárskövének nevezik. Az est közeledtével az asszonyok és a gyermekek nem mernek a sziklára nézni. A legények pedig gyorsan elhaladnak mellette, keresztet vetnek, mert még most is, rossz időben, a szikla tetején egy fekete lovon ülő szörny alakja sejlik fel.