A nyárfákkal és nyírfákkal díszített szikla, ahogyan most látható, tanúja volt egy nagyon gyászos eseménynek, melyet nemzedékről nemzedékre elmesélünk, továbbadunk. Azt beszélik, hogy az elődök idején egy, a Hollódombról Borszék felé bolyongó idegen a Békásban akart letelepedni. Ettől nem messzire épített egy házacskát, mert itt nálunkfelé minden egyes tanyán csak egy nemzedék lakik, és az idegeneket nem fogadják be maguk közé. A vándornak volt egy lánya, akit a beszterceiek Corbita-nak (Hollócska) neveztek el, hogy mindig emlékezzen arra a helyre, ahol született... Micsoda lány volt! Milyen kis rózsaszál! Ráadásul olyan fürge volt, mint egy őzike! Állítólag a szájacskája olyan volt, mint a lépesméz, s azt mondják, a szemei úgy csillogtak, mint azok a tüzek, melyeket a pásztorok gyújtanak éjjel az erdőben. Sok legény vadászott szerelmére; sokan dojnákat énekeltek neki a pitvarában, de csak egyiküknek, egy hosszú hajú, tündérkirályfi-arcú hegylakónak volt szerencséje elnyerni Hollócska tetszését. A szülők beleegyeztek a rokonná válásba, és a fiatalok, a hagyományok szerint, eljegyezték egymást. Úgy mondják az öregek, hogy akkoriban a tatárok gyakran törtek be az országba, és hogy utánuk csak hamu és vér maradt. Úgy tartják, hogy csak lóhúst ettek és kancatejet ittak az ördögfajzat pogányok! Egyik nap a hegyekbe betörő tatárcsapat a Békás völgyébe érkezett, s mindent kifosztott, felégetett, megölt, ami útjába került. Hollócska apja és vőlegénye holtan csuklottak össze a lány mellett, akit óvni akartak, mert a tatárok is hallottak annak szépségéről is, és ajándékba szerették volna vinni őt Bugeac kánjának. Azonban Corbitának sikerült kisiklania a tatárok gyűrűjéből, mint víznek az ujjak között, és szaladni kezdett a hegyek irányába, utána a tatárhad, mint kiéhezett farkasfalka. Szegény lány a fák, a sziklák mögött szaladt, néha kissé megpihent, hogy bírja tovább, de nem nagyon volt ideje levegőt venni, mert a tatárok már a nyomában voltak. A megrémült, a szörnyű hajszába és a fájdalomba félig beleőrült Hollócska ama szikla felé vette útját, amelyikről szóltam, és hamarosan a széléhez közeledett. Itt egy pillanatig megállt és hátranézett. A tatárok rohamosan közeledtek. Akkor a lány térdre esett, és Istenhez fohászkodott, hogy az megsegítse őt... Hiábavaló volt az ima! ... Az egyik tatár keze már nyúlt feléje, ő azonban felemelkedett, és szélben lobogó, kibontott hajjal, égő szemekkel, liliomfehér arccal csak ennyit mondott: "Akkor érjetek utol, amikor Corbita úgy akarja!", s azzal belevetette magát a szakadékba. Teste alámerült a Békás vizébe, nekicsapódott a szikláknak, a tatárok pedig kővé meredten álltak meg. A Hollócska segítségére siető hegylakók csapata pedig miszlikbe aprította őket a sziklaszirt peremén. Azóta e helyet Hollókőnek nevezik!