Valamikor régen, amikor még ezeket a hegyeket fű és erdő borította és még a szél sem fújt olyan hidegen, mint most, élt a Piatra-Alba oldalán egy öreg bács. Ennek volt egy leánya; Jézernek hívták a lányt, de olyan szép volt, olyan gyönyörű, hogy mindenki csak a "szép"-nek, a Frumoszának hívta. Már 16 esztendős volt a leány és mivelhogy minden tavasz több virágot, több szépséget hozott neki ajándékul, híre ment a szépségének és sokan kérték meg feleségül. Jöttek először csobánok, azután gazdák a síkságról, azután kereskedők Bukarestből és még egy gazdag bojár is eljött, hogy feleségül vigye, de Jézernek nem kellett egyik se. Ő szerette apját, a fehérhajú bácsot, szerette juhait, szerette az erdőket, a magas hegyeket, de legjobban mégiscsak azt a két szép csobánt szerette, akik juhaikat itt a Frumosza lejtőin, a Csindrel lankáin legeltették. És hiába jöttek a gazdag kérők, a leányt nem vitte el egyik sem. Egy napon - szép nyári idő volt, - elment Jézer a Csindrelre, a csobánokhoz. Azok már várták a lányt, a szép lányt, akit annyian kértek feleségül, de aki nem ment egyikkel sem, mert őket szerette. De szép is volt a két csobán. Az egyik barna volt és erős, mint a fenyő, ez volt Juon; a másik szőke és karcsú, hajlékony, mint a nyírfa, ezt Bukurnak hívták. A csobánok szegények voltak, de egészségesek, vidámak; szilajok voltak és bátrak, birokra keltek a havasi medvével és lelőtték a nagy sast röptében; de kedvesek voltak a leányhoz és szerették őt jobban, mint juhaikat, jobban mint az erdőt, jobban mint életüket. És a lány tudta ezt. És ő is szerette ezeket a kevés beszédű, szilaj fiúkat, és boldog volt, mikor közöttük volt, nehezen vált el tőlük. Mikor aztán estefelé haza akart menni, nem ereszti Juon. "Ne menj el ma innen, szép Jézer - mondá - és ne menj el többé soha, hanem légy az én feleségem". A lány szótlanul és boldogan nézett Juonra és ekkor Bukur elszomorodott. "Légy bátyámnak felesége, szép lány, én elmegyek, hogy többé ne láss engem, mert ha te boldog vagy bátyámmal, akkor én boldogtalan leszek és nem jó a boldog embereknek szomorú arcot látni maguk körül". A leány most Bukurra nézett és a szíve elfacsarodott. Szerette volna vigasztalni a szomorú csobánt, de nem jött szó ajkaira, pedig úgy szerette volna ezt a szőke fiút is. Ha Juonra nézett, akkor azt szerette, az erős büszke csobánt, ha Bukurra nézett, akkor ennek selymes szőke hajába és kék szemeibe, meg hízelgő ajkaiba volt szerelmes. Nem tudta mit csináljon. Márpedig, ha egy leány két fiút szeret, az bűn és szerencsétlenséget hoz. A két pásztor egymásra nézett és aztán Juon mondta: "Látom, Frumosza, hogy te nem tudsz, vagy nem akarsz közülünk választani; hát jó, választani fog közülünk az Isten. Most pedig eredj haza, de holnap reggel gyere vissza." Ezt mondotta a csobán és senki sem felelt rá semmit. Az öccsének csak a szemei villámlottak rá és öklét szorította össze. A lány pedig szorongva ment haza... Mikor már sehol sem látszott a fehér inge és piros katrincája, akkor azt mondta Bukur a bátyjának: „Értelek, bátyám, hát válasszon az Isten!" És felvette ólommal beöntött botját. Bátyja szótlanul, sötét arccal tette ugyanezt és elindultak a csúcshoz. A szakadék mellett megállottak és mind a kettő úgy tett, mintha imádkoznék; mintha a hatalmas Isten nem látta volna úgyis, hogy mit akarnak; mintha a testvérgyilkosságot le lehetne mosni imádkozással. …És a végzet betelt. Mire a fogyó hold halvány sarlóját a fenyők fölé emelte és beezüstözte a tájékot, már nem látott mást, mint két véres testet, kik ott feküdtek a szakadék mellett... Másnap reggel eljött Jézer szorongva, aggódva... De senki sem jött eléje; nem fogadta őt a két testvér vídám arca, a juhok sem legeltek csendesen, kolompolva, mint máskor, hanem megriadva szerteszét-futkostak, majd ismét egy tömegbe futottak össze. A csúcson pedig, a szakadéknál hollók, sasok és nagy keselyűk vijjogása hallszott; ott veszekedtek egymással a gazdag lakomán, melyet nekik a két fiú holt teteme nyújtott. Frumosza szerette őket és amint így halva, mozdulatlanul, véresen és a vadmadarak utálatos karmai között látta viszont a neki kedves két arcot, leborult a földre, arra az átkozott földre, mely eltűrte ezt a véres tettet és zokogott úgy, mintha a szíve akarna kiszakadni. Nem kívánt már egyebet, csakhogy bár pusztulna el ő is. ...És az Isten meghallgatta ezt a ki nem mondott kívánságot. Jézer csak sírt, csak zokogott, úgy, hogy könnyeiből patak lett, mely mind jobban és jobban elborította őket. A szakadék mind jobban megtelt vízzel és a víz még mind emelkedett, amíg aztán kiömlött a szakadék szélén és folyt, folyt és folyik most is, mert a tó mélyén még mindig siratja Jézer a két szép csobánt, akiket ő olyan nagyon szeretett. A juhokat az Isten kővé változtatta; a füvet elszárasztotta a hideg szél, mely azóta fúj a Frumoszán; csak a tó mellett teremnek még virágok, a szép, a hű Jézer virágai...