Eggyé olvadás

Kagome könnyes szemmel futott az erdőn keresztül. Igazából nem is nézett a lába elé, egyszerűen menekült a látványtól, ami akárhová ment, továbbra is a szemei előtt lebegett. Inuyasha, amint átölelve tartja Kikyo-t, és örök hűséget esküszik neki. Nem ez volt az első alkalom, hogy a párt együtt látta, de az első, amikor fogalmuk sem volt róla, hogy a közelben van. Inuyasha érzékeny hallását és szaglását elhomályosította az együttlét izgalma. Kagome végül leült egy fa tövébe. Kifáradt, nehezen kapott levegőt, és szeméből patakzottak a könnyek.

“Ezt nem hiszem el…nem hiszem el, képtelen vagyok. Hiszen az a nő már halott. A sors fintorából mégis képes feldúlni a közöttünk kialakult dolgokat. Valljuk be, ingatag lábakon áll a kapcsolatunk, de mégis…hogy egy halott miatt! Úgy érzem, a szívem kiszakad a helyéről. Nagyon fáj.” Gondolta Kagome.

Mindeközben az eldugott kis tisztáson Inuyasha Kykio szemébe nézve mondta:

• Még mindig gyűlölsz engem?
• Igen. Mindörökké gyűlölni foglak, hisz gyűlölettel a szívemben haltam meg. De akkor is az enyém vagy. Meghaltam érted, és a tisztesség úgy kívánja, hogy az enyém maradj. Nem tűröm hogy az a Kagome nevű lány a helyemre lépjen. Érted, amit mondok?
• Értelek. A tisztesség így kívánja, és én meg fogok felelni az ősi törvényeknek. Nem áll jogomban felülbírálni őket, de tudnod kell, milyen nehéz ez nekem.
• Nem érdekel! Egyszer el fogom érni, hogy velem halj meg, és akkor örökké egymáséi leszünk a túlvilágon…

***

• Inuyasha, most már mennem kell. De találkozunk még.

• Megint Kykióval voltál, igaz? Nem veszed észre, hogy összetöröd Kagome szívét?
• Hallgass Shippou, különben megjárod!
• De hol van Kagome? – Kérdezte Sango.
• Hogy hogy hol? Hát nem veletek volt? Nem hiszem el, hogy egy fél órára sem tudtok vigyázni rá! Mit csináltatok, ha szabad kérdeznem?
• Semmit! – Válaszolta egyszerre Sango és Miroku, pipacsvörösre vált arccal.
• Mindegy. Megyek, megkeresem azt az ostoba lányt, mielőtt megint bajba keveredik, ahogy szokott.

• Találtatok valamit?
• Valószínűleg elrabolták – mondta Miroku.
• És ezt mégis honnan veszed?
• Nézd! – mutatta Inuyashának Miroku a rongydarabot, amit az erdőben talált. Kagome szoknyájának egy darabja volt…véresen.
• Ez Kagome vére!

Inuyasha teljesen megvadult a látványtól. Szélsebesen elszáguldott a szagmintát követve. Sango és Miroku csak nagy nehezen tudták utolérni Kirarával és Shippouval. Együtt szaladtak, amíg egy nagy kastélyhoz nem értek. Inuyasha nem tétovázott, betört a kastélyba.

“Ha Kagoménak valami baja esett, akárki is az elrabló, én szétszaggatom!”

Első pillantásra a kastély üresnek látszott, de ahogy a szemük hozzászokott a sötétséghez észrevették Kagomét egy karosszékben ülve egy emelvényen. Üveges szemekkel nézett maga elé, láthatóan nem ismerte fel barátait. Gyönyörű ruhában volt, haja kifésülve, homlokán arany fonallal hátrafogva.

“Hála az égnek, úgy látom nem esett baja. Milyen gyönyörűen néz ki! De miért nem üdvözöl minket?” Gondolta Inuyasha.

Ekkor Kagome felállt:

• Legyetek üdvözölve, utazók. Miben segíthetek nektek?
• Tessék??? Kagome, mi van veled? – kérdezte Inuyasha.
• Sajnálom, de összetévesztesz valakivel, félszellem. A nevem Yamoi, én vagyok ennek a palotának a királynője.

Miroku és Sango kérdőn néztek Inuyashára. Ő odament a lányhoz, körbejárta, figyelmesen szemlélve őt, szaglászva. Végül megállt előtte, és egyenesen a szemébe nézve mondta:

• Ez Kagome, kétségtelen.
• Hívjátok ide a férjemet!

Mondta Kagome az őröknek, még mindig egyenesen Inuyasha szemébe nézve.

“Mintha megbűvölt volna. Ez a félszellem nagyon ismerős nekem, pedig biztos vagyok benne, hogy még soha nem láttam. Mégis furcsa érzéseket kelt bennem. Mintha régről ismerném. És valami furcsán fájdalmas szomorúság jár át, ha a szemébe nézek. De miért?” gondolta Kagome.

Ekkor belépett a terembe a palota ura. Sangónak és Mirokunak a torkán akadtak a szavak, képtelenek voltak megmozdulni a megdöbbenéstől. Még Inuyasha is eltátotta a száját pár másodpercig, aztán teljes dühvel indult az alak felé.

• Mégis hogyan képzelted ezt? Hogy gondoltad? Most meghalsz!
• Nyugalom, öcsikém, nem kell úgy felkapni a vizet! Bár egy ilyen korcstól, mint Te, nem is nagyon vár mást az ember. – mondta Shessomaru, miközben Kagoméhoz sétált, aki félszegen átölelte, és hozzábújt.
• Kik ezek az emberek? Ismered őket, uram?
• Kagome!!! – ordította magából teljesen kikelve Inuyasha. – Mi van veled? Nem ismersz meg minket? És mit ölelgeted azt a mocskot???
• Hogy merészelsz így beszélni a feleségemmel? – mondta tettetett dühvel Shessomaru, de belül kuncogott a gyönyörűségtől.
• Micsoda??? A feleséged? Megöllek, ha egy újjal is hozzányúltál!
• Ugyan, mit képzelsz rólam? Csak nem gondolod, hogy megtartóztatom magam, ha az én gyönyörű kis asszonykámról van szó. Szerinted kinek a gyermekét hordja?

Inuyasha féktelen dühében először fel sem fogta a szavak értelmét. Amikor eljutottak a tudatáig Shessomaru szavai, mozdulatlanná vált, először falfehérré vált, azután vörös lett a haragtól. Nem tudta tovább türtőztetni magát, nekitámadt a bátyjának. Miroku és Sango csak most tértek magukhoz megdöbbenésükből, és Kagoméhoz sietve odébb vonszolták őt a verekedő testvérek útjából. Jól tudták, akármi is történt, Inuyasha képtelen volna bántani őt, de Shessomaruról már nem tudták volna teljes bizonyossággal állítani ezt. Kagome még mindig a varázslat hatása alatt volt, és nem teljesen értette, mi történik, de megkövülten bámulta a csatát, és valami különös érzés szállta meg. Tudta, már látta ezt a jelenetet valamikor.

Shessomaru és Inuyasha vérre menő küzdelmet folytattak, de az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak. Végül Shessomaru úgy döntött, itt a távozás ideje. Már épp elég sebet ejtett az öccsén mind fizikailag, mind lelkileg. Felvette igazi alakját, a hatalmas szellemkutyáét, és elrepült. Mikor odaért a tisztásra, ahol Rin és Jaken várták felnevetett, visszaemlékezve az öccse arcán tükröződő fájdalomra.

• Mondd, ez mire volt jó? – kérdezte tőle Rin.

Shessomaru nem válaszolt, hátat fordított, és elindult. Rin és Jaken utána ment. Pár perc után Shessomaru megszólalt.

• Az öcsém még mindig nagyon el van telve magával. Nem érzi az igazi erejét. Még mindig halandókért lelkesedik, velük köt barátságot, és beléjük szeret. Szégyent hoz a nevünkre. Ki kell ábrándítsam az emberekből.
• De Shessomaru, hiszen én is ember vagyok. Engem is gyűlölsz? – kérdezte Rin, könnyekkel a szemében.

A szellem megállt, de nem nézett hátra. Láthatólag gondolkodott.

- Nem gyűlöllek. De ennek semmi köze az egészhez.

Jaken felsóhajtott, Rin letörölte a könnyeit, és tovább indultak mindannyian.

***

Kagome természetellenesen tágra nyitott szemekkel bámult maga elé, és szemeiből patakzottak a könnyek.

• Itt hagyott engem. Itt hagyott a férjem. Most mit csinálok egyedül? Itt hagyott, a gyermekével együtt!
• Kagome, most már fejezd be ezt az ostobaságot! – kiáltotta Shippou.

Miroku és Sango eközben Inuyasha mellett térdeltek, aki súlyosan megsebesült. De ezek a sebek nem voltak olyan súlyosak, hogy ne tudott volna felkelni. Egyszerűen nem akart felkelni. Üveges szemekkel bámulta a plafont, és nem szólt semmit. Miroku és Sango végül nem tudtak mit mondani. Miroku már megpróbálta a varázslatot eltüntetni Kagoméról, de nem sikerült. Nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy így kell tovább folytatniuk az útjukat. Este Miroku és Sango megpróbálták elmagyarázni Kagoménak a helyzetet, hogy ha nem is emlékszik, legalább tudja meg mi történt. De Kagome hallani sem akart a dologról, befogta a füleit, és nem volt hajlandó meghallgatni őket. Úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha elviszik Kaede anyóhoz, hátha neki sikerül eltüntetni ezt a varázslatot róla.

Inuyasha nagyon szótlanná vált. Régi vadsága újra előjött belőle, egyedül utazott, és nem szólt senkihez. Ha kérdezték ingerülten válaszolt mindenkinek. Kagoméra pedig rá sem nézett, amióta elindultak. Miroku és Sango aggódva figyelték őt. Mikor megálltak éjszakára pihenni, félrevonultak egy kicsit.

• Szerinted mi van vele? – kérdezte Miroku.
• Hogyhogy? Hát nem érted? Szerelmes Kagoméba, és akkor a bátyja ezt teszi vele…Te hogy éreznéd magad?
• Igazad van. De ez így nem mehet tovább. Egyre jobban elvadul…már teljesen olyan, mint régen, mielőtt Kagome szerelmének hatására megszelídült.
• Igen. Én is aggódom érte. De mit tehetnénk?
• Szerintem példát kellene mutatnunk neki! – Mondta Miroku vigyorogva, miközben a keze ott termett Sango fenekén.

Inuyasha és Kagome egy hatalmas csattanásra kapták fel a fejüket.

***

Lassan elérték a falut, ahol Kaede anyó lakott. Ahogy közeledtek, Inuyasha egyre idegesebbé vált. Végül Kagome, aki közben úgy-ahogy megszokta helyzetét, és hogy így szólítják úgy döntött, beszél a fiúval. Nem értette a viselkedését, és különben is fúrta az oldalát a kíváncsiság, vajon miért ilyen ismerős számára ez a félszellem. Egy este, amikor Inuyasha szokásosan félrevonult a folyópartra, Kagome követte. A fiú háttal neki, törökülésben ült a folyóparton, és már messziről hallotta a lány lépéseit.

• Hagyj békén! – figyelmeztette.
• Ne haragudj, hogy zavarlak. De szeretnék beszélni veled.
• Én nem szeretnék. Menj aludni!
• Mégis mi bajod van velem? – kérdezte Kagome, immár dühösen.

Inuyasha ebben a pillanatban felpattant, és villámló szemekkel közeledett a lány felé. Kagome hátrálni kezdett, megrémült tőle.

• Hogy mi bajom van veled? Mégis, ugyan mi lehetne? – kérdezte, továbbra is a lány felé lépkedve. Látta rajta, hogy fél, de nem érdekelte.

Kagome folyamatosan hátrált, most már tényleg kezdett félni tőle. A háta egy fának ütközött, nem tudott tovább kitérni a fiú elől. Inuyasha pedig csak közeledett, furcsa tűzzel a szemében, láthatóan nagyon feldúltan. Kagome már a pánik határán volt, és akkor hirtelen kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott:

• Inuyasha, ül!

A pillanat törtrészéig mindketten meglepődve néztek egymás szemébe, aztán Inuyasha lefejelte a földet. Kagome nem értette, mi történik, és azon gondolkozott, hogy is juthatott eszébe ilyen képtelenséget mondani. A fiú feltápászkodott, és meglepődötten nézett Kagoméra.

- Szóval mégis emlékszel?

- Mire kéne emlékeznem? Nem is értem ezt miért mondtam. Olyan zavaros minden. – Kagome leguggolt, fejét a kezeibe temette, egész testében remegett. Inuyasha azonnal ott termett mellette, átölelte, és a fülébe súgta:

- Semmi baj. Majd emlékezni fogsz, meglátod. Nem lesz semmi baj. – közben folyamatosan simogatta a lány hátát, és szorosan a karjaiban tartotta. Kagome lassan megnyugodott, de nem akaródzott neki otthagyni ezt a csodálatosan biztonságot nyújtó ölelést. A nap úgy kelt fel, hogy egymás karjában találta őket. Inuyasha ébredt fel először, de nem mozdult, nehogy felébressze a lányt.

“Milyen szép! Ahogy alszik, nem bántja semmi. Tegnap este nem kellett volna annyira ráijesztenem. Nem érdemelte meg.” Gondolta. Kagome lassan kinyitotta a szemét, és látta hogy Inuyasha elgondolkodva nézi a vizet. Nem mozdult, nem akarta hogy a fiú tudja, ébren van. Csak nézte az arcát, és elgondolkodott, vajon mit is jelentettek ők egymásnak, mikor még mindenre emlékezett. De úgy érezte nagyon is sokat. Nem értette, miért távolodhattak el egymástól, mikor ilyen érzelmek kötik össze őket. Úgy döntött, szerencsét próbál, és odahajolt a fiúhoz. Ajkát lassan a szájára tapasztotta, miközben Inuyasha meglepetten nézett a szemébe. Hirtelen nem tudta hogyan reagáljon, de végül behunyta a szemét, és azon emberek hevével csókolt vissza, akik már régóta várakoznak erre a pillanatra. Kagome is behunyta a szemét, és átengedte magát az érzéseinek. Utána szótlanul ültek egymás karjaiban, és sokáig egyikük sem szólt semmit. Végül Inuyasha törte meg a csendet.

• Ezt most csak azért tetted, mert nem emlékszel semmire. Ha tudnád mekkora gazember vagyok, nem lennél ilyen kedves velem.
• Mesélj el, kérlek, mindent.

Miroku és Sango arra lett figyelmes, hogy Kagome könnyekkel a szemében elszalad mellettük, Inuyasha pedig bánatosan, lehajtott fővel ül le a tűz mellé.

• Tessék! Még vissza se jött az emlékezete, de már ugyanott tartanak! – mondta Sango felháborodva.
• Igen, semmi nem változott. Vajon most éppen miről van szó?
• Menj, beszélt azzal a hülyével, és Kagome után megyek.
• Rendben van.

Kagome zokogva ült egy fa tövében. Pont, mint azon a napon, mikor Shessomaru elrabolta. Pont úgy is érzett, mint akkor. Sango mellé ült, és átkarolta a vállát. Kagome mindent elmesélt neki, amit a fiútól hallott, és arra kérte, mondja azt, hogy ez nem igaz. Sango szomorúan nézett maga elé, és nem szólt semmit. Kagome egyszer csak csodálkozva emelte fel a fejét, és a távolba révedt.

• Mi a baj?
• Hirtelen…mintha egy emlékfoszlány…igen! Már emlékszem! Tudom ki az a nő, akiről Inuyasha beszélt!
• Kykióról beszélsz?
• Igen. Most jöttem rá, mi a helyzet. Kykio fogva tartja Inuyashát a becsületét kihasználva. Ezt nem tűrhetem tovább. Megyek és beszélek Kykióval!
• Micsoda??? De hát többször majdnem az életedbe került hogy találkoztatok. Nem teheted! A Te állapotodban…
• Azok után, amit megtudtam, nem hiszem hogy valóban állapotos lennék. Valószínűbb hogy Shessomaru csak idegesíteni akarta az öccsét, de nem hiszem, hogy volt gusztusa hozzáérni ilyenformán egy halandóhoz. De kérlek ezt Inuyashának ne említsd.
• Rendben, de akkor is…
• Semmi de. Megyek. És meg ne mondd a fiúknak hova mentem!

Kagome elindult, hamar meg is találta Kykiót. Mikor szemtől szemben álltak, már teljesen biztos volt a dolgában. Tudta hogy Inuyasha nélkül mit sem ér az élete.

• Azért jöttem, hogy Inuyasháról beszéljek veled.
• Nincs mit beszélnünk. Inuyasha az enyém. Nem tárgyalok.
• Ő engem szeret.
• Nem igaz! Engem szeretett, és mindig is engem fog szeretni. Te csak halvány másolatom vagy. De én az életemet áldoztam érte, a tisztesség úgy kívánja, hogy örökké hozzám tartozzon, és ezen te sem tudsz változtatni!
• Nincs igazad. Te ugyanis halott vagy. Nem várhatsz semmit, se a tisztesség, se más nevében, hiszen ő élő. Szeretted te is őt valamikor. Gondolj erre kérlek, nem akarod, hogy boldog legyen?
• Nem. Gyűlölöm őt, de akkor is hozzám tartozik.
• Akkor viszont soha nem is szeretted. Önző vagy, és csak azért voltál vele, mert hízelgett a büszkeségednek, hogy egy félszellem szeretett beléd.
• Nem igaz! – kiáltotta Kykio, de a hangja megremegett. Alakja lassan elhomályosult. Közeledett Kagome felé, aki kedvesen beszélt hozzá tovább.
• Ne gondolkodj, a gondolatok csak a dühödet táplálják. Csak érezz. Hagyd, hogy a keserűség eltöltsön, átjárjon, fájdalmasan megérintsen…aztán engedd el. Ne ragaszkodj hozzá görcsösen…

• Azt hittem elveszítelek. Már három napja fekszel eszméletlenül.
• Három napja?
• Kagome…
• Tessék?
• Elmeséled mi történt?
• Persze. Az egész azzal kezdődött, hogy rájöttem, Kykio vagy szeret téged, igazán szeret, és akkor képes vagyok meggyőzni, hogy ne akarjon több fájdalmat okozni neked. Vagy egyáltalán nem szeret, de akkor soha nem is szeretett. Ha így lett volna, azt hiszem, nem tudom mit teszek. De nem így volt. Kykio nagyon is szeretett téged. Én pedig nem legyőztem Kykiót, hanem megadtam neki a lehetőséget, hogy újra veled legyen. Amit ő el is fogadott, hiszen tulajdonképpen az egész erre ment ki. Kykio és én most egyek vagyunk. Az én tudatommal, de kettőnk lelkével. Így végre ő is nyugalmat talált. Ez történt a tisztáson.

Inuyasha sokáig nem szólt semmit. Aztán hirtelen magához rántotta Kagomét, és megcsókolta, miközben ezt mormolta:

• Nem is tudod elképzelni milyen jó érzés ezt úgy tenni, hogy nincs bűntudatom végre…felszabadítottál!
• De…tudom!

Angel

2006-01-06