Mélységmérés

A víz mederviszonyainak felszínes megismerése némiképp egyszerűbb feladat, természetesen a terület nagyságától, a rendelkezésre álló eszközöktől valamint a lehetőségektől függően. Egy 150 – 200 hektáros tavat egy -, másfél hét intenzív munkával csónak és halradar(!) segítségével fel tudunk térképezni. Ideális esetet vettem alapul, mivel sokan nem rendelkeznek ezekkel az ugyancsak hasznos segédeszközökkel. Előfordulhat persze az is, hogy a víz kezelőjének a tiltása miatt vagyunk kénytelenek lemondani használatukról. Ez esetben számunkra több lehetőség létezik. Amennyiben valaki sportos beállítottságú, és szeret úszni, vagy legalábbis tud, a vízterület egy kis részét át tudja fésülni mélységmérő ólommal. Erre a célra unikumos üveget használtunk ólom helyett, három okból kifolyólag:
- először is ez volt a legkönnyebben kiüríthető üvegféleség a kezünk ügyében.
- másodsorban, a viccet félretéve, amikor a vízben úszva leengedjük a fenékre, sóderes, kavicsos aljzat esetén halk csörrenést hallhatunk.
- harmadsorban a meredek víz alatti töréseken, lejtőkön ez az üvegféleség gurul le a legkiszámíthatóbban, gömbölyded formájából adódóan.
Ha valaki nem érez késztetést egy kiadósabb megmártózásra, vagy esetleg olyan helyen horgászik, ahol a fürdőzés veszélyes, nem megengedett, választhatja a mérőúszóval történő méricskélést. Számolnia kell azzal, hogy csak kis távolságokat tud letapogatni, valamint nem kap pontos képet a mederalakulatokról. Emellett véleményem szerint a módszer körülményes, jómagam is inkább csónakkal vagy úszva próbálkozom.
A legideálisabb párosítás az, amikor halradarral megkeressük az érdeklődésünkre számot tartható helyeket, kijelöljük, majd úszva kikopogtatjuk. A csónakból történő mélységmérés csak szélcsendes időben véghezvihető, különben állandóan elsodródunk a mérési helyről s csak a méreg fog kerülgetni bennünket a nagy halak helyett, így közvetve mégiscsak rákényszerülünk az úszásra. A halradar egyaránt megmutatja a vízmélység változásait, valamint a fenéktalaj összetételét, tehát önmagában is elegendő az etetett helyek betájolására, azonban az üveggel történő mélységmérés segíti a mederalakulatok pontos térbeli elképzelését. Amíg nincs jelentős tapasztalatunk a szerkezettel, érdemes a jól bevált mechanikus módszerrel kiegészítő információkat szerezni leendő horgászhelyünkről.

Etetés

Amikor kialakult bennünk egy kép a meghorgászandó vízszakaszról, megkezdhetjük az etetés pontos helyének megjelölését. Itt szintén előfordulhat néhány odafigyelést igénylő tényező.
A halak jellegzetes menekülési útvonalai, a vízmélység, az esetleges hajóforgalom valamint az etetés távolsága a táborhelytől a láthatóság szemszögéből. Nem utolsó sorban több egyidejűleg meghorgászni szándékozott hely egymástól való távolsága is döntő tényező lehet. Ugyanakkor az etetés módja is meghatározza a kiválasztás és a megjelölés mikéntjét.
A nyári és kora őszi – szeptemberi – horgászatok estében a mederben ajánlatos a jelentősebb kiemelkedéseket, padkákat meghorgászni, különösen ha komoly mennyiségű vándorkagyló is tenyészik rajtuk. A kagylók miatt a pontyok biztosan felkeresik ezeket a területeket, s jókat lakomáznak, már csak meg kellene fogni őket. Jó alternatíva a kagylós ízesítésű, vagy még inkább a kagylóhússal készített bojli. A padkatetők meghorgászása azzal a kényelmes aprósággal kecsegtet, hogy a zsinórunk vízzel bezárt szögét, valamint a zsinór vízbe érkezési helyének a botvégtől számított távolságát megfigyelve ellenőrizhetjük, hozzávetőlegesen jó helyen van - e bedobott szerelésünk. A horogelőke nélküli végszereléket behúzva, pontosan letéve, majd a zsinórt 10 – 15 centi hosszan alkoholos filctollal az orsó dobjánál megjelölve a lehetőségekhez mérten kitűnően be is tájoltuk magunkat.
A halak által előszeretettel használt menekülési útvonalak irányába helyezett bója öngólként értékelhető, mivel fárasztáskor iszonyatosan összegubancolódhat.
Olyan jelölést kell alkalmaznunk, amit a hullámzás, és ha van, akkor a hajóforgalom nem tud kimozdítani, elvinni. A jelölésnek ennek ellenére könnyűnek esetleg könnyen szakadónak kell lennie, hogy a véletlenül beleúszó hal ne tudja menekülési lehetőségként használni. Az általam alkalmazott módszer szerint a minimum 180 – 250 gramm tömegű lapos súlyra vékony – 0,20 – as monofil zsinórt kötünk a vízmélységtől 5 – 10 centiméterrel hosszabban, majd ezt követően egy nagyobb, maximum öklömnyi hungarocell darabot rögzítünk a zsinór végére, s dróttal fixáljuk. Ha a partközeli vagy maximum 60 - 80 méterre levő etetés helyét jelöljük ki bójával, érdemes a hungarocell gömbre egy fényvisszaverő csíkot és egy világítópatron tartót tenni, hogy éjszaka vissza tudjuk navigálni szerelékünket. Az ennél nagyobb távolságban levő horgászhely pontos elérése szabályos módszerekkel az éjjeli órákban általában nem sok sikerrel kecsegtet, tehát nem érdemes a vizet ostorozni szerelékeinkkel, sem pedig tilosban lődörögni a sötétbe burkolózó tavon, mivel nem tudhatjuk, mibe futunk bele. Sajnos ennél a jelölésnél eltűnés esetén újra meg kell pontosan keresni az etetett helyet. Arra is számítanunk kell, hogy ilyen zargatás hatására az összes hal minimum két – három napig, de tapasztalataim alapján hosszabb ideig hanyagolja az etetett hely látogatását. Itt illeszkedik a képbe ismét a radar, mivel az előzetesen már alaposan kiméregetett horgászhelyünket egyszerűen megtalálhatjuk, s nem bolygatjuk meg a kereséssel a beállt etetést. Nem elhanyagolandó, hogy az egyszer fölvert etetésen igazán komoly, kapitális halak belátható időn belül nem jelennek meg ismételten, ezáltal a befektetett munkánk kárba veszett. Álmaink megvalósításával már csak egy későbbi horgásztúránk keretei között próbálkozhatunk meg. Létezik egy módszer, ami viszonylag gubancálló, a halak és az uszályok gonoszkodásaira egyaránt fittyet hány. Hátránya, hogy 4 – 5 méteresnél mélyebb víznél körülményesen alkalmazható. Ha a bója és a súlyozás közötti zsinórrészre egy megszakítás nélküli vékony de erős műanyag csövet húzunk, megelőzhetjük a kellemetlen gubancokat. Sekélyebb, maximum 3 méteres vízmélység esetén a műanyagcső és a zsinór helyett alkalmazhatunk, mondjuk bambusznád darabot is. Ha a menekülő hal a bójánkat útba ejtve menekül, a műanyag cső – bambuszrúd - egyszerűen eldől a vízben, majd visszaáll, mint a keljfeljancsi. Ebben az esetben ajánlott erős zsinórt alkalmazni a cső belsejében, valamint nagyobb tömegű súlyozás is szükséges. Mélyebb vízen, a fenék közelében tovaúszó halnál jelentkezhet az alábbi probléma, amikor is a magas vízoszlop, valamint a saját lendülete miatt a bója nem tudja követni időben mozgását és rátartva a horgászzsinórra, annak szakadását idézheti elő. Abban az esetben, ha az etetett hely bójával történő megjelölése nem megengedett, kénytelenek vagyunk szemmértékünkre, s nem utolsó sorban ösztöneinkre hagyatkozni. Segítségként fel kell használnunk a zsinór orsó előtti megjelölését behúzott üres szerelésünkön, valamint a szemközti parton elhelyezkedő nevezetes tereptárgyak adta tájékozódási pontokat, arra azonban számítanunk kell, hogy dobásaink kiemelkedően pontatlanok lesznek. Amennyiben egynél több etetést kívánunk létrehozni, úgy legalább 60 – 80 méter távolságot tartsunk közöttük, különben az éppen kapó halak elriaszthatják a másik etetésen táplálkozó pontyokat is. Az évszaktól is függ, hogy a halak a kiemelkedések – padkák – tetejére hajlandók e fölúszni a táplálékért, vagy csak azok tövében veszik föl a csalit. Lehűlt vízben jellemző inkább a padkák tövében történő táplálékfelvétel. Az etetést és a szerelék kialakítását egyaránt ehhez a tényezőhöz kell igazítani. Komoly kihívást jelentő feladat pontosan a padka tőlünk távolabbi végére katapultálni a végszereléket. Ez azért lényeges, mert a pontyok leggyakrabban tőlünk távolodni igyekeznek akasztás után. A felénk eső oldalon fekvő szerelésünkre kapó hal nem úszik fel a tetőre, hanem oldalirányban megkerülve a víz alatti dombot, elreszelheti a zsinórt a köveken, kagylókon.

Merülés

Érdemes figyelmet fordítani a partközeli vízrészekre is, de itt inkább csak éjszakánként számíthatunk a pontyok mozgására, akkor is csak a háborítatlan partszakaszokon. Ez meghatározza a vízparti viselkedésünket, ha halat akarunk fogni. Viszont “cserében” könnyebben megismerhetjük a víz alatti domborzat, és a fenéktalaj sajátosságait. A vízmélység itt is lehet igen jelentős, mint például a falum melletti bányató, ahol a friss kotrásnál 10 – 12 méteres mélységek gyakran előfordulnak a parttól 4 – 5 méter távolságban, az átlagos azonban ott is csak maximum 4 – 6 méter. Ezt a mélységet kis távolságban mérőúszóval könnyedén ellenőrizhetjük, de ha valaki késztetést érez, akár búvárszemüveggel merülve is szemrevételezheti a fenéktalajt, sőt az etetőanyagot is a horog köré szórhatja. Természetesen nem biztatok senkit az alábbi módszer alkalmazására, mindenki csak saját felelőségére próbálkozzon a búvárkodással. Komoly felszerelések nélküli merülés esetén az 5 méter körüli mélységet egyébként sem ajánlatos túllépni, mivel komoly veszélyt jelent a nyomás, valamint a lefelé egyre hűlő vízrétegek. Saját tapasztalataim szerint 5 méter alatt a dobhártyánk erőteljes fájdalommal reagál a megnövekedett nyomás okozta terhelésre. Emellett ebbe a mélységbe nem hatol le a mi szemünk számára elegendő fénymennyiség, különösen zavaros, algákban bővelkedő vizekben, tehát értelme sincs kísérteni a szerencsét, mert nem mindig “jön be”. Éjszakai pergetések alkalmával láttam már a part melletti sekély - mindössze 50 centiméteres - vízből dobásaim hatására riadtan menekülő pontyokat. Nem szabad tehát görcsösen a mély részeken keresni halainkat. Figyeljük meg inkább mozgásterüket, s ezek után a számunkra legkedvezőbb helyszínen próbálkozzunk.
A partközeli etetés helyének kiválasztásánál nem csak a mederben feltalálható egyenetlenségeket, - gödröket, padkákat - tekinthetjük megfelelőnek. Különösen akkor, ha egyenletes a fenéktalaj, a mederesés tövében található a számunkra érdekes terület két okból is. A pontyok általában a medertörések mentén alakítják ki a vonulási útvonalaikat, így nem kell őket eltéríteni hosszas etetési kampánnyal, másrészt a beszórt etetőanyag is oda mosódik le. Éjszakánként mindenféleképpen kilátogatnak ide a halak, úgymond “összetakarítani” a napközben keszegek számára beszórt etetőanyag maradványait.
Nem kell mást tennünk, mint hogy kihasználjuk a kínálkozó lehetőséget.
Nem véletlen, hogy a kezdő sorokban felszínes megismerésről írtam, mivel egy vízterület sajátosságait, egyedi vonásait nem lehet néhány nap, jobb esetben egy – két hét alatt megismerni. A vízismeret egyébként sem csak a mederviszonyok megismerését jelenti, hanem szorosan összefügg a halak viselkedésének ismeretével. Emellett sok más tényező összetett hatását kell még megtanulnunk, esetleg mindennapi mérgelődések közepette.
Ilyen például az erőteljesebb szellő hatására kialakuló ellenirányú fenékáramlat, amely a bedobás után kissé elsodorhatja szerelésünket, s az a zsinór spannolása közben minduntalan legurul a padkatetőről. Ha belegondolunk, hogy egy általában minimum 80 – 100 grammos fenékólommal összeállított szerelésbe ilyen erővel képes belekapaszkodni a víz, akkor fölvetődik a kérdés, hogy mit tesz az etetőanyagunkkal, főleg ha az könnyű, súlytalan magvakból tevődik össze. Lehet, hogy nem is az általunk alaposan beetetett helyen horgászunk, hanem méterekkel arrébb. Mind – mind jelentéktelennek tűnő apróság, de eltávolíthat vagy közelebb hozhat a várva várt kapitális fogásokhoz.
Sajnálom, hogy eddig nem volt lehetőségem könnyűbúvár felszereléssel a felszín alatti világot egy lélegzetvételnél tovább, huzamosabb ideig, testközelből szemrevételezni. Az utóbbi időben ismertem meg néhány búvárt, akiktől rengeteg érdekességet és a horgászatban is hasznosítható ismeretet szerezhetek a későbbiekben. Az általuk eddig elmondottak is megragadták figyelmemet, fantáziám beindult, szinte láttam magam előtt a vízben a halakat. Számomra nagyon fontos a vízbeli élet szemrevételezése a saját környezetében, olyan titkok tárulhatnának föl előttem, amelyek akár gyökeresen megváltoztathatnák az eddig szokványos horgászhely kijelölési, módszerválasztási és etetési taktikákat. Egy ideig még valószínűleg nem lesz meg az anyagi hátterem a könnyűbúvárkodáshoz, de barátaim közreműködésével továbbra is igyekezni fogok minél több tapasztalatra szert tenni.

A bojlizásnál is egyik nagyon fontos szempont: a víz ismerete

Tájékozódás

A pontyok az általános viselkedésmódok mellett csak az adott vízterületen érvényes szokásokat is kialakítanak. Tehát “új” horgászvíz választásakor, számunkra ismeretlen területen személyes tapasztalatok hiányában, a rendszeresen ott horgászókkal érdemes eszmecserét folytatni, mivel az általuk elmondottakból sok értékes apróságot kihámozhatunk. Főleg az idősebbeket érdemes faggatni, ha sikerül megnyerni a bizalmukat. Mielőtt egy horgászvíz partjára kilátogatunk, igyekszünk tájékozódni, információkat szerezni a rendelkezésünkre álló lehetőségekhez mérten. Ezáltal valamennyire ellenőrizni is tudjuk a horgásztársaktól hallottakat, emellett kiegészül a vízről alkotott képünk, előfordulhat, hogy inkább másfelé keresgélünk a későbbiekben.
Ha az érdeklődésünkkel megcélzott vízterület legalább az elmúlt tíz - tizenöt évben folyamatosan gondos egyesületi kezelésben volt, rendszeresen telepítették, nem volt halpusztulás, és egyéb negatív külső behatás, valamint a tó haleltartó képessége megfelelő, a természetes táplálékszervezetek termelődése magas szinten működik, van esélyünk kapitális pontyokkal való találkozásra. A saját vizünkről például egészen a 30 – as évek elejére visszanyúlóan vannak információk, bár akkoriban még igencsak másképpen nézett ki. A 90 – es évek elejéig igen jó híre volt a horgászok körében, Győrből, az ország másik végéből, sőt Németországból is érkeztek sporttársak, jelentős eredményeket produkálva. Az eltelt 60 év során az alapterülete sokszorosára nőtt a folyamatos kavicsbányászat eredményeképpen, s a gondos vízkezelés hatására igen jelentős halállománya alakult ki, aminek gyümölcsét élvezhetjük manapság. Halpusztulásokkal szerencsére nem kellett számolnunk, azonban az utóbbi évek felemás viszonyai már éreztetik hatásukat. Mindezekkel együtt jó választásnak tartanám, mivel adottak a feltételek a bojlis módszer alkalmazására, kapitális pontyok megakasztására.
Itt figyeltem meg, hogy mivel a horgásztársak mindannyian azonos módon próbálkoztak, gyakran az általuk megszokottól gyökeresen eltérő horgászmódszer hozta meg a remélt eredményt. Tehát, ha tájékozódunk egy vízterületről, “fordított” logikával is érdemes végiggondolni a látottakat, hallottakat. Nem árt azon elgondolkozni, mely dolgok számítanak az adott vízen automatikus beidegződésnek, és mi hogyan csinálnánk másként, hogyan kerülnénk el a sémák okozta zsákutcákat.
Mit sem ér azonban a tengernyi információ, ha az első pillantáskor nem kezd el bizseregni a vérünk, orrunkat nem csapja meg a pontyok illata, ha nem érezzük úgy, hogy ott meg kell telepednünk, hogy horgásznunk kell, mindenről megfeledkezve. Jómagam ösztönös megérzéseimet is figyelembe véve döntök, és még nem csalódtam. A “pontylázról” barátnőm is tudna mesélni, mivel ő már csalódott egyszer. Azt hitte, ki tud nevelni belőle…