A város

(H.P.Lovecraft)

Aranyban ragyogó egek,

A csillogás városa szólt,

Sötét éji fellegek

Közt kicsinyke folt,

A csodák és dics vidéke, óriás és hófehér márványtemplom volt.

Emlékszem, búsuló évszaka

Tekintetem nyomán hajnalodott,

Az ostobaság őrült korszaka –

Napjai fojtogatták a tudatot,

Mikor a Tél – rettentő fehér leplében – téboly és kín felé lopakodott.

Kedvesebben, mint nagy Sion

Fent az égen virult,

Mikor a káprázó Orion

Fátyla szememre ráborult,

Pillanatok emlékével teli álmokat hozva: Mind eltávozott vagy megfakult.

Felséges tornyok és várfalak,

– Mindent tündérkéz faragott –

Finom és tökéletes alak,

Túlragyog minden csillagot,

S kertjei ragyogtak, s illatoztak, fura csodák virágzottak ott.

Hívogattak ültetett sétányai,

Sok csodás ösvény, csoda-hant

Várt rám, s a boltívek árnyai…

S egyszer, mikor az égen új nap rohant

A Jégmadár földjét keresve kíváncsiságom megmutatta nekem, mi fekszik alant.

A város odalenn – terein állt

Faragott kőszobrok egész sora:

Mind tiszteletet viselt, s nagy szakállt,

Mindjüket szerette múlt kora;

De egyikük megfosztottan s megtörten állt, szakállas arcán a seb jókora.

Ez a hatalmas, földalatti csarnok…

Nem volt halandó semmi itt,

Csak képzeletemben, mely zsarnok

Emlékek nyomát megérti, mi a hit.

Hosszasan időztem formáit nézve, s áhítattal figyeltem arcvonásait.

Fel akartam lobbantani – mint soha még–

Az elmémben haldokló lángot,

És visszagondolni újra a réges-rég

Magam mögött hagyott, örök világot,

Szabadon kószálni az örökkévalóságban, s látni azt, mit a tegnap látott.

S ekkor a rémisztő gondolat

Lelkemben megborzongatott,

Mint vészjósló, gyászos virradat,

Mely vörösen hozza az új napot,

S ekkor rémülten vetettem sárba a tudást; s lettem elfeledett, s halott.