Felettébb érdekes módon a hatodik selejtezőcsoport hat tagja közül három is az Egyesült Királyság területén vívta hazai mérkőzéseit - az angol válogatottat az északír és a walesi csapattal sorsolták össze, aminek köszönhetően a szurkolóknak nagy élményekben, no meg nem kis meglepetésekben volt részük.
Különösen, hogy a fenti három együttesen kívül ebben a gruppban kapott helyet a 2008-as Eb-rendező Ausztria, a legutóbbi világbajnokságon is szerepelt Lengyelország, valamint Azerbajdzsán. Sven-Göran Erikssonnak már a sorozat kezdetén sem volt éppen szerencséje a sérülésekkel, hiszen az első két összecsapáson nem számíthatott Nicky Butt és Wayne Rooney játékára, arról nem is beszélve, hogy Paul Scholes a legutóbbi Európa-bajnokság után visszavonult a válogatottól.
Az első mérkőzés nem is sikerült úgy, ahogy azt a svéd szakember, no meg a brit drukkerek elképzelték. Hiába vezettek ugyanis két góllal az osztrákok ellen idegenben, egy pár perces védelmi rövidzárlatot kihasználva a sógorok egyenlíteni tudtak. A 2-2-es végeredmény nagy visszhangot váltott ki, bűnbaknak pedig a háromoroszlánosok kapusát, David "Calamity" (Zűrzavar) Jamest kiáltották ki - a hálóőr hosszú pályafutása során nem először került ilyen helyzetbe, gúnyneve sem véletlenül tapadt rá az évek folyamán.
Ezután következett a chorzówi kiruccanás, amelytől az előző mérkőzés alapján joggal féltették David Beckhaméket az értük szorítók, mindenesetre a kapuban James helyét Paul Robinson foglalta el. A még mindig hiányzó Rooney helyén szereplő Jermain Defoe azonban remek teljesítménnyel rukkolt elő, többek között ennek köszönhetően Lengyelországból nagyon fontos három pontot hozhatott haza Eriksson együttese.
Első hazai mérkőzésére tehát nagy lelkesedéssel készült Anglia nemzeti csapata, különösen, hogy az ellenfél a "szomszédvár" Wales volt. A csapatba visszatért a hosszú eltiltását letöltött Rio Ferdinand, valamint a sérüléséből felépült Rooney, ellenben Steven Gerrard nem léphetett pályára. Talán ennek tudható be, hogy a svéd mester azon a 90 percen áttért a háromcsatáros játékra, Michael Owen és Defoe mellett Rooney is a kezdőcsapat tagja volt, bár a tinisztár valamivel visszavontabb szerepkört kapott.
A váltás bejött, Frank Lampard és Beckham góljainak köszönhetően 2-0-s győzelemnek örülhetett az Old Trafford közönsége, no meg annak, hogy csapata hét ponttal átvette a vezetést a tabellán a hatpontos lengyelek előtt. A sikersorozat további négy győzelemmel folytatódott. Azerbajdzsánban Owen találata hozta meg az 1-0-s győzelmet, Észak-Írország négy kapott góllal kulloghatott haza Manchesterből, az azeriek legyőzése otthon sem okozott gondot Gerrardéknak.
A hetedik fordulóban Cardiffba vezetett a háromoroszlánosok útja. A rendkívül fontos mérkőzés előtt a Dániától elszenvedett csúnya vereség borzolta a brit drukkerek idegeit, nem véletlen, hogy a Jesper Grönkjaerék ellen ismét rossz napot kifogott James nem vehette vissza helyét Robinsontól a kapuban. Mivel Owen eltiltás miatt nem játszhatott, Eriksson egy harmadik taktikai felállást is kénytelen volt begyakoroltatni csapatával, amelyben mindössze egy előretolt ék, Rooney szerepelt, a középpálya két oldaláról Shaun Wright-Phillips és Joe Cole által megtámogatva.
Ez a váltás sem okozott azonban gondot, Joe Cole gólja 1-0-s győzelmet ért Ryan Giggsék ellen, és a Chelsea FC játékosa ezzel a teljesítménnyel biztosította helyét a bal szélen. Akkor már páholyban érezhették magukat az angolok, talán ennek tudható be, hogy a belfasti túráról egygólos vereséggel érkeztek haza, ami még nagyobb felzúdulást váltott ki, mint az Ausztria elleni remi (főleg, hogy az északírek utoljára 1972-ben tudtak nyerni az Egyesült Királyság-beli rangadón).
A sajtó rögtön neki is esett Erikssonnak, hiszen a tabellán ekkor az eggyel több mérkőzést játszott Lengyelország 24 ponttal állt az élen, Anglia pedig 19 egységgel a második pozícióban foglalt helyet. Igaz, az osztrákoknak további hét pont volt a lemaradásuk, tehát a sógorok nem jelentettek veszélyt ilyen szempontból, és a két vezető gárda számolhatott azzal is, hogy amelyikük lecsúszik az első helyről, a két legjobb csoportmásodik egyikeként pótselejtező nélkül jut ki Németországba.
Nagy lépést tett efelé az angol csapat az Ausztria elleni hazai találkozón, bár kezdő tizenegyet ismét meg kellett "kavarnia" a svéd mesternek. Rooney eltiltás, a két szélsőhátvéd, Ashley Cole és Gary Neville sérülés miatt nem játszhatott (utóbbi az utolsó négy fordulót kénytelen volt kihagyni), helyükön Young és Jamie Carragher szerepelt, Ferdinand pedig formaingadozása miatt maradt ki a kezdőből.
Ekkor debütált viszont a sorozatban Peter Crouch, aki rögtön végig is játszotta az 1-0-s győzelemmel végződött találkozót, amely Beckham nehezen magyarázható kiállításáról maradt emlékezetes. Az utolsó, Old Traffordon lejátszott mérkőzés a csoportgyőzelemről volt hivatott dönteni, amihez győzelemre volt szükség a lengyelek ellen. Owen és Lampard góljai meg is hozták az elvárt sikert (2-1), így a végső sorrend a papírforma szerint alakult a csoportban: az élen Anglia végzett 25 ponttal, mögöttük eggyel lemaradva Lengyelország biztosította helyét a világbajnokság mezőnyében - a hat itt szereplő válogatottból 2000 óta csak ez a két csapat szerepelt nagy világversenyen.
Megemlítendő Beckhamék szereplése kapcsán, hogy a rengeteg sérülés miatt nagyon ritkán állhatott össze az ideálisnak tartott kezdő tizenegy, és a sorozat folyamán három különféle játékrendszert is alkalmazott Eriksson. A svéd egyébként egy hihetetlenül kompakt kerettel dolgozott a selejtezők során, az alig húszfős "kemény mag" egyetlen gyenge pontját pedig a csatársor jelenti: itt egyedül Owen volt képes igazán eredményesen futballozni (háromszor talált be), a támadók közül Defoe lőtt még gólt (a lengyelek elleni idegenbeli találkozón), de sem Rooney, sem a még ebben a szerepkörben számításba vett Alan Smith és Crouch nem tudott a kapuba találni. Ennek köszönhetően a prímet a Beckham-Gerrard-Lampard-Cole négyesből álló középpályássor vitte, Lampard öt, a többiek két-két góllal segítették a nemzeti csapatot.
Ajánlat:
-
-
-
-
-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
