Kulcsfigura: Ben Wallace

A Detroit Herkulesének pályafutása iskolapélda arra, hogy a világraszóló sikerek eléréséhez a tehetség mellőzhető, ha az ember helyette végtelen szorgalommal és páratlan akaraterővel rendelkezik. Egy sehol nem jegyzett egyetemi karrier után 1996-ban jelentkezett az NBA-draftra, de az a szégyen esett meg vele, hogy egyetlen csapatnak sem kellett, senki sem stoppolta le a játékjogát. Fogait összeszorítva sorra látogatta a nyári táborokat, végül szerencséjére a Washington felfedezte páratlan küzdőszellemét, hatalmas munkabírását, így szabadügynökként végül a fővárosiak szerződtették, igaz csak amolyan kerettölteléknek, Chris Webber és Juwon Howard dublőrének. Három év után Ben Orlandóba került, ott Doc Rivers "szegény ember vízzel főz" alapon a kezdőcsapatba tette, és bár többet mutatott, mint amit washingtoni padmelegítése után vártak tőle, 2000-ben könnyűszerrel, örömkönnyektől csillogó szemmel küldték Chucky Atkins társaságában Detroitba, amely egy ún. sign and trade (aláírás és csere) ügylet keretében fogcsikorgatva bár, de lemondott elvágyódó szupersztárjáról, Grant Hillről.

Azóta a michiganiek áldhatják a szerencséjüket. Amíg Hill öt évből négyet gyakorlatilag a műtőasztalokon és a kórtermekben töltött, Wallace a Pistons bástyájaként háromszor bizonyult az év legkiválóbban védekező kosarasának (Defensive Player of the Year), 2004-ben bajnoki aranygyűrűt húzhatott az ujjára. Már Rick Carlisle edzősködése idején a liga leghatékonyabban romboló kosarasává vált, a csapattársak bátrabban kockáztathattak védekezés közben, mint egy szerencsefia a kaszinóban, mert "Big Ben" minden hibát korrigált a gyűrű alatt. Mindenki elkönyvelte az afrofrizurás vagy fonott hajú terminátort fakezű specialistának, aki vonzza a pattanókat, elég gyors lábon a labdaszerzésekhez, remek ütemérzékkel segít sapkázásokkal korrigálni a társak hibáit, viszont támadásban jobb, ha nem zavarja a labdást, tusakodjon csak a bogyó nélkül a palánk közelében. Jött Larry Brown, és Wallace kezdett életjelet adni magáról támadásban is. A 2004-05-ös idényben a fent ismertetett erősségei mellett már 9.7 pontos alapszakasz átlagot produkált, lassan közepessé váló 3-4 méteres dobásaival, és egy olyan izomból kivezett taposós ziccerrel, melyet tankszerű fizikuma miatt sokan képtelenek voltak feltartóztatni. Odáig fajult a pontgyártásban, hogy az alapszakasz során kétszer dobott 20 pont fölött, majd ugyanennyiszer lepte meg az aktuális ellenfelet ezzel a trükkel a rájátszásban. Tudom, sose lesz gólkirály, nem fogják lekettőzni azért, hogy ne szórja meg az ellent, de kétszámjegyű ponttermés nem rossz egy olyan kosarastól, aki nem tud labdát vezetni és büntetőt dobni, hogy az egyéb technikai finomságokról már ne is beszéljünk. Soha senki nem fog többet melózni nála a parketten, és amíg izmokkal, tüdővel és szívvel bírja, minimum marad az, aki, amióta Detroitba érkezett: a véres-verejtékes melót honoráló közönség kedvence, pontszerzés nélküli meccsnyerési képességgel. Nem lehet pontos analízist felállítani róla csupán a statisztikái átböngészésével, kisugárzása, egyénisége, munkamorálja tartást, erőt, magabiztosságot ad a Pistonsnak, személyes megtestesítője és oka annak a fáradhatatlan, soha el nem csüggedő üzemmódnak, amely 2003-04 bajnokát jellemzi.