A Szuperszónikusok az 1970-es években szerezték egyetlen bajnoki címüket, a figyelem mégis a 90-es évek közepén és az elmúlt szezonban összpontosult rájuk. Az előbbi oka az volt, hogy a bajnoki aranygyűrűk betonbiztos várományosaként rendre összezuhantak a rájátszásban. Az utóbbié épp az ellenkezője: papíron az egyik leggyengébb kerettel masírozták végig a szezont diadalmenetben.
Klubhistória
A csapat 1967-68-ban a San Diego Rockets (ma Houston Rockets) gárdájával együtt debütált az NBA-ben az újoncokra jellemző mérsékelt sikerrel, 23-59-es mérleggel. Az alapcsapat meghatározó játékosának egy 188 centis hátvéd, Walt Hazzard számított, de vele együtt pattogtatott a 2005 nyarán vezetőedzővé kinevezett Bob Weiss, vagy a 90-es években az NBA második emberének számító-, jelenleg a New Jersey általános igazgatójaként tevékenykedő Rod Thorn is. A fejlődés első halovány jelei akkor jelentek meg Seattle-ben, amikor az 1969-70-es szezon előtt Hazzardért cserében a St. Louis Hawkstól megkapták Lenny Wilkenst. Lenny-vel a Sonics két legyet ütött egy csapásra, ugyanis az irányítói teendők mellett a menedzsment rábízta a vezetőedzői posztot is. A pöttöm All-Star játékos-edző az NBA-vel rivalizáló ABA-ből elcsábított Spencer Haywooddal és az 1971-es drafton választott Fred Brownnal jelentősen acélosított az addig gyengécske kereten. 1971-72-ben a Supersonics ugyan nem jutott el a rájátszásig, de először ért el egy idényben több győzelmet (47), mint vereséget (35). Habár Haywood a liga egyik meghatározó kosarasa maradt, a csapat mégis bukdácsolni kezdett. A gyengélkedést egy új edző, a bostoni legenda Bill Russel érkezése oldotta meg. A játékosként tizenegy bajnoki aranygyűrűt megkaparintó tréner vezetésével a Supersonics 1974-75-ben története során először ünnepelhette meg bejutását a playoffba, s ha már ott volt, ment egy kört, mielőtt a Golden State a Nyugati Konferencia elődöntőjében legyőzte volna. 1975-76-ban a Szuperszónikusok hasonló eredményt értek el, majd ismét átmeneti pislákolás következett. 1977-78-ra szinte teljesen kicserélődött a keret, a szezon közben ismét Lenny Wilkenst nevezték ki főedzőnek, míg a pályán az átütőerőt egy fiatal hátvédpáros (Gus Williams-Dennis Johnson), és egy ifjú center (Jack Sikma) jelentette. Az ambíciózus alakulat a teljes mezőnyt meglepve az NBA döntőjéig jutott, majd egy évvel később az 1978-as győztes Washington Bullets sem tudta megállítani Johnsonékat a finálé visszavágóján (4-1). Az újdonsült bajnok nem alkalmazott igazán nagy, közönségcsalogató neveket, de a 2004-es Detroithoz hasonlóan ez a csapatjáték terén inkább előnyt, mint hátrányt jelentett. 1979-80-ban a bajnoki címvédő addigi története legjobb alapszakaszát produkálta (56-26), de nem tudott mit kezdeni a Nyugati Főcsoport döntőjében a Los Angeles Lakersszel, amely egy újonccal, bizonyos Earvin "Magic" Johnsonnal erősített (1-4).
1980-81-re a korábban szinte hibátlanul működő gépezet szétesett: Gus Williams szerződésével kapcsolatos viták miatt az egész szezont kihagyta, Dennis Johnsont Paul Westphalért eladták a Phoenix Sunsnak. A 80-as évek első fele korai playoff-búcsúkkal telt el, a következő nagy durranás ideje 1986-87-ben érkezett el. Arra a szezonra a Sonics ligaszerte rettegett, halálos támadóarzenállal rukkolt elő. A csapat korábbi gólzsákjainak számító Xavier McDaniel és Tom Chambers mellé megkaparintották az addig jobbára csak a Dallas cserepadját koptató Dale Ellist, aki élt a váratlanul ölébe hullott játéklehetőséggel, 24.9 pontos átlagot dobva lett az év legtöbbet fejlődött kosarasa (Most Improved Player of the Year). Az alapszakaszban ennek ellenére kissé akadozott a gépezet (39-43), de a rájátszásban a csapat beindította a hajtóműveket. Az első körben Ellis vezérletével leverték a Dallast, a másodikban túljutottak a Houstonon, csak a Nyugati Főcsoport döntőjében - a félelmetes Los Angeles Lakers ellen - tűzték ki négy derbi után a fehér zászlót. A hosszú menetelést a következő években közepes alapszakaszok és korai playoff kiesések követték, legközelebb az 1991-92-es szezonban sikerült némiképp kiemelkedni a középszerűség alaktalan posványából. Az idény közben kinevezett George Karl főedző vezetésével a jelentősen kicserélődött, átalakított Seattle általános megrökönyödést keltve kiütötte a rájátszásból a reguláris szakaszban jóval előrébb jegyzett Golden State Warriorst (Chris Mullin, Tim Hardaway). A második körben hiába kapituláltak a Utah Jazz ellen (1-4), a szakértők a Szuperszónikusokban vélték felfedezni a közeljövő egyik legígéretesebb alakulatát. Nem is kellett csalatkozniuk: Karl edző fiai a mester által sulykolt, csapdázással, letámadással, lekettőzésekkel teletűzdelt fojtogató védekezésükkel rendet vágtak a mezőnyben. A fiatal Shawn Kemp, Gary Payton, és az idősebb Ricky Pierce, Eddie Johnson, Nate McMillan, Sam Perkins fémjelezte társulat 1992-93-ban 55-27-es mérleggel fejezte be az alapszakaszt, majd a playoffban is szépen menetelt. Paytonék előbb kiütötték öt meccsen a Utah Jazzt, aztán hétmeccses párharcban legyűrték a Houstont, végül csak a Nyugati Főcsoport döntőjében az év topfavoritjának kikiáltott Phoenix Suns tudott megálljt parancsolni (3-4).
1993-94-ben a Seattle az időközben szupersztárrá fejlődő Kemp és Payton, valamint az Indianától elhappolt Detlef Schrempf főszereplésével a klubtörténet addigi legjobb eredményét produkálva (63-18) a teljes mezőnyt oktatta egész évben, hogy aztán a playoffban valami olyan történjen, amilyen azelőtt még sohasem. Az első helyre rangsorolt Karl-banda a playoffba a nyolcadik helyen bevánszorgó Denverrel nézett farkasszemet, és erőlködés nélkül tett szert 2-0-s előnyre. A Nuggets azonban nem adta fel, zsinórban három győzelmet szerezve az NBA történetében először nyugati nyolcadikként búcsúztatta az alapszakaszelsőt. Az elsőkörös orcára esés egy évvel később megismétlődött a Lakers ellen, Kempéket kezdték elkönyvelni örök lúzereknek. 1995-96-ra azonban érkezett hozzájuk a tapasztalt dobógép Hersey Hawkins, hogy ezért vagy másért, de ezúttal a Szuperszónikusok tankjából nem fogyott el az alapszakasz végeztével az üzemanyag. 64 diadalt arattak a reguláris szakaszban, ám ha lehet, a playoffra tovább erősítettek: a nyolcadik helyen rangsorolt Sacramento után kisöpörték a kétszeres címvédő Houstont, majd túlélték a Utah Jazz elleni hét ütközetet. 1979 óta először jutottak az NBA döntőjébe, de ott nem tudták megismételni az akkori sikert, a Chicago sporttörténelmi 72 győzelme után a fináléban sem kegyelmezett (2-4).
A Seattle trónra lépésének vágyálma a bajnoki ezüst után buta emberi tulajdonságok miatt (kapzsiság, irigység) ripsz-ropsz szertefoszlott. A menedzsment pillanatnyi elmezavar hatására 1996 nyarán szerződtette a Washington cserecenterét, Jim McIlvaine-t. Ebben még nem lett volna különösebb hiba, de a jámbor fehér gólemnek fakeze ellenére tonnányival több pénzt rögzítettek a szerződésében, mint amennyi Shawn Kempnek járt a saját kontraktusa alapján. Az év a kiváló zsákológép duzzogásával telt el, nem is élték túl a rájátszás második körét a Houston Rockets ellen (2-4). A vezetőség a durcáskodásba beleunva elcserélte ászát egy három csapatot érintő ügylettel, helyére a Milwaukee All-Star magasbedobója, Vin Baker érkezett. 1997-98-ban úgy tűnt, a sorsdöntő változás nem eredményez totális leépülést, de Baker bemutatkozó szezonja után (melyben a playoff második körében a Lakers volt a végállomás) elhasznált lufi módjára leeresztett, az egy szem Paytonnak pedig magányosan nem sikerült a korábbi csúcsok közelébe emelnie az egyesületet. 2000-ben és 2002-ben a Szuperszónikusok még bekínlódták magukat a playoffba, de ott már nem termett babér a számukra. A csendben elgyengülő csapat számára Gary Payton elcserélése jelentette a koporsószeget. Az öregedő irányítóval együtt a fiatal Desmond Mason ment, helyettük a Buckstól a vajkezű Ray Allen, valamint Ronald Murray és Kevin Ollie érkezett. Habár Allen a liga egyik legponterősebb spílere, és időközben kinyitotta a gólzsákját a fiatal Rashard Lewis is, a Nyugati Főcsoportban egymás hegyén-hátán tolongó, sarkát taposó gárdák között a Supersonicsnak 2003 és 2004 tavaszán csak a sor vége felé maradt hely.
Visszapillantó 2004-05
A Szuperszónikusok nem túl biztató előjelekkel vágtak neki a 2004-05-ös szezonnak. Elhagyta őket a Spurshöz távozó kombó-hátvéd Brent Barry, erősítésként négyes-ötös posztra egyedül Danny Fortson érkezett Dallasból. Ehhez képest sosem látott mágiának tűnt, hogy az utóbbi években oly mélyen repülő Szuperszónikusok egy 30 pontos zakó után zsinórban kilenc (!) győzelemmel kezdték az alapszakaszt. Ray Allen és Rashard Lewis legszebb napjaira emlékeztető Katyusaként szórta a távoli bombákat, ha kellett, beszállt a lőgyakorlatba Vladimir Radmanovics is. Habár nem váltotta meg a világot, Fortson némi stabilitást hozott a hátsó sorokba, az így megtámogatott félelmetes tűzerő pedig óriási meglepetésre soknak bizonyult a mezőny túlnyomó többsége számára. A Seattle 20 találkozó után 17-3-as mérleggel állt, miközben kétszer is kioktatta az NBA eminensének számító San Antonio Spurst. A Szuperszónikusok az új esztendő kezdetén is magasan szárnyaltak, az ő dicsőséglistájukat gyarapította 2005. január 03-án a Miami Heat 14 találkozón át tartó sikerszériájának a megszakítása, ráadásul vendégként. Habár az idény második felében - főként Rashard Lewis sérülésével - kissé leült a csapat, így is az Észak-Nyugati Csoport élén zárta az alapszakaszt 52-30-as mérleggel.
Remek teljesítményükért cserébe a rájátszásban hármas rajtszám és a Sacramento Kings dukált. Akik gyomorszorító izgalmakat, fogvicsorgató, véres küzdelmet vártak a párharctól, azoknak csalódniuk kellett, a Szuperszónikusok öt találkozóból négyet besöpörve könnyedén leigázták a Királyokat. A sorozat hősének a csodálatosan dobó Ray Allen (28.4 pont) mellett az a Jerome James bizonyult (4.9 pontos és 3 lepattanós alapszakasz után 17.2 pont, 9.4 lepattanó a sorozatban), akit 1998-ban még a Sacramento draftolt, majd küldött el használhatatlansága miatt. A második körben a San Antonio Spurs már jóval rágósabb falatnak bizonyult. Popovich kiegyensúlyozott csapatával amúgy is meggyűlt volna a McMillan-banda baja, de a simán elbukott első meccs már a második negyedben befejeződött bokaficam miatt Allen és Radmanovics számára. A második derbin Allen játszott ugyan, de így sem kerültek közelebb a fiúk a Spurshöz. A harmadik és negyedik találkozón átmenetileg borult a papírforma, mert a Seattle előbb 1-, majd 12 ponttal győzött, noha Rashard Lewis nagylábujj-sérülés miatt csak a padról szurkolhatott társainak. Az ötödik meccsen az előző összecsapáson 32 egységig jutó Allent 19 ponton tartó Spurs ismét vezetést szerzett, majd Seattle-ben pontot tett a párharc végére. McMillan legényei szívüket-lelküket kihajtották, de nem bírták el Lewis és Radmanovics hiányát, meg aztán a jobbtól nem szégyen kikapni. A szezon előtt kevesen (sem) gondolták, hogy a Szuperszónikusok ilyen messze repülhetnek, ezért jóleső elégedettséggel, és azzal a vággyal zárhatta a menedzsment a szezont, hogy ezt a gárdát jó lenne egyben tartani. Erőfeszítéseiket nem koronázta siker, mert bár Allennel sikerült új szerződést kötni, e sorok írásáig búcsúzott a gárdától a főedző McMillan (Bob Weiss követte a kispadon), a center Jerome James (Knicks), és az irányító Daniels (Wizards).
AJÁNLOM AZ OLDALT
Klubbról
