Herceg aranykora

Először nyolc évvel ezelőtt találkoztam Herceggel, egy Hálaadás napi estén,
amikor visszaérkeztem a városból egy hosszú hétvégére. Elindultunk, mint
mindig, hogy megetessük lányom kancáját. Pár lépés után a kanca mögött a
sötétből előtűnt egy óriási pofa. Úgy lógott a daruszerű nyakon, mint egy
törött faág. Háta homorú volt, és az állat olyan lassan poroszkált mintha
minden egyes lépés fájdalmat okozna számára. Ötletem sem volt, hogyan
kerülhetett oda ez a lókarikatúra, sem pedig arról, hogy idáig hol rejtőzött.
- Valószínűleg ez Herceg- mondta a lányom, Jeremy, miután otthagytuk a lovat,
egy kupac szénával a lábánál. Az állat nagy busa felét lassan leeresztette a
táplálék fölé.
- Az edzőm beszélt róla - folytatta Jeremy. - Gazdái a jövő heti árverésen
akarják eladni. már nem is etetik.
Hálaadás reggelén napkeltekor kimentem a karámhoz, hogy megnézzem Herceget.
Akkor, ott, a kelő nap fényében még képtelenebbül nézett ki. Narancs színe
volt, téli szőre hosszan elállt testétől, petyhüdt hátán visszatükröződtek a
nap sugarai. Arca egy tevére emlékeztetett, homloka felül szalmaszínű volt.
Amint közelebb léptem, láttam, hogy szemét szorosan összezárta, mintha túl
nagy kihívás volna számára szembenézni egy újabb reggellel. Görbe könnycsíkok
folytak végig orrán.
A ló csak akkor mozdult, amikor nagyon szükséges volt, akkor is, mereven.
Reménytelen lett volna - a szokásos mércével - akármilyen másik ló szépségével
összehasonlítani.
Elmúlt a hosszú hétvége, ezalatt Jeremy és én gyengéd mozdulatokkal ápoltuk
Herceget - úgy tűnt, nagyon jólesik neki. Elfogadta az első répát, majd a csak
az ő számára kikészített szénahalom végképp eloszlatta a gyanakvását. Elhívtuk
a kovácsunkat, aki másik patkót rakott mellső patáira, így egyenlítve ki
lejtős testtartását és csillapítva fájdalmas billegését, melyet az első
lábakra nehezedő túl nagy súly okozott. Természetesen csak úgy nem tarthattuk
meg a lovat. Mindamellett nem küldhettük vissza olyan gazdához, akit nem
érdekelt az állat jólléte. Telefonáltam, hogy megtudakoljam, az árverésen
milyen árat adnának a licitálók a lóért. A válasz hamar megérkezett; Herceg
ára 112 dollár. Jeremy szombati lovaglóleckéja után átadtam az edzőnek egy
csekket. Nem tudtam, soha nem is akartam megtudni, kik voltak a ló korábbi
tulajdonosai.
Ahogy múlt az idő, Herceg változni kezdett. Kitartóan követte Jeremy kancáját
fel s alá a legelőn, nagyon szerelmes volt belé. Szeme kinyílt, rozsdavörös
foltok jelentek meg pofáján, és már kissé gyorsabban ügetett, hogy lépést
tarthasson a másikkal. Még mindig úgy nézett ki, mit egy óriási szőrös játék.
Külseje mindig nevetésre késztetett, de fejét már magasabban hordta, farkát is
felszegte, és már nem zörögtek a csontjai.
Egy eső áztatta márciusi napon kancánk életet adott egy hófehér csikónak. Ez
volt az első csikónk, és éppen ezért emlékezetes pillanat volt nekem is és a
lányomnak is - ám igazán Herceg számára volt jelentő esemény. Mi tudtuk,
kizárt dolog, de Herceg biztos volt benne, hogy a csikó az övé. Az apaság vált
a legújabb csodává életében. Innentől ő vezette a kancát, irányította az
ingatag csikót, és általában is büszkébben járt. Ő választotta ki az ösvényt,
amelyen jártak, az árnyékot, ahol hűsöltek délben, és a legelésre alkalmas
zöld lóhere foltot. Hangja is visszatért: mélyen nyerített, és hogyha
ebédidőben késtünk, egyik lábával türelmetlenül zörgette az alumíniumkaput.
Amikor "fogadott fia" megerősödött, és kíváncsivá vált, Herceg is
fegyelmezettebb lett. Nem nyaggatta vagy üldözte, semmi értelme nem lett volna
a sietségnek, de mindig nógatta. Nem volt számunkra kétséges, hogy aki sok
évvel ezelőtt elnevezte, pontosan a megfelelő nevet adta neki.
Amikor a tavaszi napok melegebbé váltak,Herceg csomókban kezdte vedleni téli
szőrét, amelyet a pacsirták és a vörös szárnyú feketerigók elhordtak fészket
bélelni.  Megengedte, hogy a kislányok felüljenek hajlott hátára, és tett
velük néhány lépést. Herceg, miután önbecsülése helyreállt, szégyenletes
napjait végleg elfeledte. Elszenvedte a szombati samponozásokat is;
szappanfelhőben állt, tűrte a tömlőből rááramló vízsugarat, majd szárítkozott
a napon. Sokat álldogált a sövény sarkánál, a hegyek irányába bámult, majd
ráhelyezte állát egy sövénycölöpre, és elbóbiskolt. Esténként, miközben
rávetült a lenyugvó nap fénye, úgy tűnt, mintha aranyból lenne - egy torz
Pegazus, amely szünetet tart égi kalandjai között.

Múlt nyáron, miután visszatértem egy utazásról, Herceg láthatóan vékonyabb
volt. A vizsgálat alkalmával kiderült, hogy élősködők vannak a testében. Az
állatorvos segítségével a probléma hamarosan megszűnt, ám testsúlya
folyamatosan tovább csökkent. Háromszor egy nap kenyérbe burkolva melaszban és
gabonában gazdag táplálékot kapott, , azért, hogy megmozgassuk az állkapcsát.
Mégis, szinte a szemem láttára zsugorodott össze, bordái újra előtűntek, ,
behorpadt oldala csak még jobban kihangsúlyozta az előbukkanó csontokat.
Ugyanúgy elindult felém, ahogyan korábban is, ám inkább hagyta, hogy az út
nagy részét én tegyem meg. Minden falatot kevesebb lelkesedéssel rágott meg,
mint korábban. A tabletta, amelyet a gabonába keverve szedett, nem hatott.
Napjait a magas fűben töltötte, ritkán hajolt le legelni, és egyre többször
láttam, hogy szeme a messzi hegyek felé réved. Ilyen alkalmakkor halkan
beszéltem hozzá, emlékeztettem, hogy mindkettőnknek mekkora szerencséje volt,
amikor találkoztunk. Megnyugtattam, hogy minden rendbe jön. De Herceg velem
együtt tökéletesen tisztában volt vele, hogy mi következik.
A nagy narancssárga ló a szemem láttára fakult meg, és én semmit sem tehettem
érte. A kanca és csikója a közelében voltak, de úgy tűnt, ő tudomást se vesz
róluk. Már elhagyta őket. A könnycsíkok meghosszabbodtak az arcán, és amikor
ruhám ujjával felszárítottam őket, hogy távol tartsam a legyeket, Herceg
lehajtotta a fejét, hogy megvakarhassam a homlokát.
Október közepén egy reggel Herceg visszament a karámba, és utoljára lefeküdt.
Addigra már csak önmaga egykori árnyéka volt. Nem volt képes fölemelni a
fejét, hogy elmajszolja a jó illatú reggelit, amit vittem neki. Hívtam a
barátomat, az állatorvost, Johnt, aki reggelijét otthagyva eljött hozzánk.
Herceget ott, a karámban altattuk el. Ez volt az egyetlen dolog, amit
tehettünk érte - egy gyengéd lökés a hegyek felé, melyeket most már meg tudott
mászni.

Egyes emberek hozzászoktak, hogy élőlényekkel veszik körül magukat. Mi ezt
megszoktuk, már nem is tudunk másképp élni. Sokan eleinte nem tudják, hogy ez
az együttlét egy törékeny láncra hasonlít, mely bármikor elszakadhat. Egy ló
élete gyakran csupán fele a miénknek, végtelennek tűnik ugyan, de csak egy
bizonyos napig. Az a nap most eljött számomra, és el is múlt. Ismét képes
vagyok ezen a törékeny körön belül élni, de még mindig nem tudom elhinni, hogy
este nem láthato Herceget a lemenő nap fényében, leeresztett fejjel, félig
csukott szemmel, amint farka libben a szélben. Ő volt és még ma is ő a mi
Hercegünk.

Irving Townsend

[Forrás: Marty Becker, Jack Canfield, Mark Victor Hansen, Carol Kline: Újabb
megható állattörténetek]