|
In
memorian
Elhunyt
Molnár
Gézáné
LAÉT:
Létminimum Alatt Élők Társasága
Országos Érdekvédelmi Szervezet
elnöke
Fájószivvel
búcsúzunk !
  
1929-2006
Szivünkben örökké élsz !
Ne félj
.......
Ne
félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, meg vizek
folyók apadnak.
Hiába a hosszú, és fájdalmas
életünk
egyszer
könnyebb lesz s vége az éjszakai sivatagnak.
A
süvítö, sötét ormok felett a hajnalszél kibontja szárnyát
futva rohanva
menekül egy sötét árny az elmúlás ,
lelkünk
mélyén ott egy fénykép , egy örök példamutatás
Tudjuk
mennünk kell a fájdalmas a hivó
szóra
S cserébe
mindig angyal képében születünk újra
Ne
félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a betegség, tudjuk reggelre
enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös
oázis. Az élet ,mely örökre bennünk marad
Új
fénnyel csillogó mennybéli utunk
riasztó árnyékkal útját semmi
nem állja,
sem orgonálva sem zenélve nem kisér
utolsó utunkra a bú
alattomos sakálja.
Ne
félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor
piramisa
elmarad a látóhatáron.
Nézd,
a gyöngyházfény az ablakon,
nincs szomorúság gond ,bánat és nincs
már szánalom
azt is széttépi most a nap: nincs bennünk már
fájdalom
Emlékezz
rám -mondja Ö, ki ismertél s szerettél
tudom
hiba nélkül nem voltam én sem .
Voltam valaki ,
köztetek egy a sok között
voltam
valaki , aki itt járt kellt sokáig
tettem
mit tudtam , bizony lejártam lábam bokáig
.
Voltam
aki voltam minden szépre jóra szívesen
emlékszem
tettem
amit tudtam s lehet
hogy ürt hagyok ,
de
fájdalmat és keserüséget talán még sem
!
Molnárné H Ibolya
.
A Vers
szava: -ki olvasol itt engem ,tudd e oldal része vagyok
, egy vers amely szomorúan ugyan de az
emlékezés virága, ne másolj !, ne vigyél!! el és tartsd
tiszteletben a fájdalom percét
!!!
MEGNYUGVÁS.
Élet te gyönyörü kék tengere a létnek
:
szeretni téged néha oly nehéz
megválnunk pedig csak fájdalmas ,bár sohasem kéne
.
Meg van írva régen:
Elmúlik az
ember, mint árnyék a földön,
Mint
felhő az
égen.
Nem tudjuk, mi
végre
Jöttünk a
világra s mért megyünk ki ujra
A nagy
semmiségbe.
Mint szeszélyes
gyermek,
Aki töri,
zúzza, aki fejét veszi
Minden
játékszernek:
Úgy bánik
mivélünk
A mohó
természet. Összetör, ránk gázol,
Bármiképen
élünk.
Ránk suhintja
öklét.
Mint kerék a
sarat, úgy dob le magáról
A futó
öröklét.
És én mégis
áldom
Azt a nagy
hatalmat, mely megadta nékem
Múló földi
álmom.
Mégis legyen
áldott
A futó
pillantás, mely engedte látnom
Az örök
világot...
A könny
permetegje,
Mely özvegyek,
árvák nyomorára hullott
Szent búban
remegve;
A harag
villáma,
Mellyel
égő lelkem a gonosz
nagyságok
Gőgjét
megdobálta.
Áldott az az
óra,
Melyben
megvigasztalt egy barátom hűsége
S egy
gyermek mosolyja.
Éltem és
daloltam.
Éreztem a
szépet s az igaznak, jónak
Követője
voltam.
Magasba
ragadták
Lelkemet a
vágyak s hordtalak szivemben
Isteni
szabadság!
Ezzel én
beérem.
Nem félek a
sáppadt elmulás arcától
Hogyha eljön
értem.
Mosolyogva
várom,
Mint titkos
világok csöndes kalaúzát
A
végső határon.
Mert részem volt
abban,
Bár csak
pillanatra, ami véghetetlen,
Ami
halhatatlan,
Ami örök
fenség.
Hálatelt sóhajjal
búcsuzom majd tőled
Gyönyörű
mindenség!
-In memorian
-
Bognár
Barnabás
Csillagvirág
Csillogtam, mint a csillagok
s
elhalványultam
az elmúlás hajnalán,
s a mellőlem lehulló darabok...,
s minden, mi vagyok, ha lehet,
úgy
elmondanám, neked.
Virultam, mint a sok virág,
s elszáradoztam
az évszakok zavarán,
s aki sötét árnyékát veti rád...,
s minden, mi
vagyok, ha lehet,
úgy elmondanám, neked.
Itt voltam, mint az
emberek,
s belefásultam
az éveknek folyamán,
és már csillagvirág sem
lehetek...,
s minden, mi leszek, ha lehet,
egyszer elmondom
neked.
Somogyváry Gyula
EGY
KIDÖLT FATÖRZS ELÖTT
Vénülõ fûz az istenadta.
Úgy állt napfénybe,
zivatarba,
mint akinek már úgyis mindegy,
hogy könnyû pillangók
keringnek
körötte, vagy a hópihék.
Számba se vette még: él-e még?
Vénülõ fûz az istenadta
s a Duna zúg, oson alatta
nagy idõ óta,
zajtalan.
A vén fûz meg csak ráhajolva
– mint hogyha titkon
hallgatózna –
merendve nézi.
Így
suhan,
áramlik, s vissza sohse jõ,
Isten szolgája: az Idõ.
Idõk
partján állt, s vénült egyre,
lombot nevelt, meg levetette,
s
kérgesedett az istenadta.
Csodát ugyan ki látna abban,
hogy vénülünk
– itt ez a rendje
–
csak a víz jár a
végtelenbe
meg az Idõ. Mert mind elmúlunk,
a gyökerünkbõl
kifordulunk;
mi termõ volt mibennünk itten,
magához hívja majd az Isten,
s a régi fa: avarrá vál.
Egyszer csak jön egy õszi szél
és
kettéroppant majd a tél,
az utolsó szál vén gyökér
s a fa kidõl, és
tovahordják
és szétkorhasztják a habok.
A fûz már belenyugodott.
S akkor, egyszerre, más vihar
hajtott föl villámaival,
bömbölt,
zúgott, mint az ördögátok
s gyilkolta, zúzta a világot –
hagyjuk! A gondolat is
fáj,
az ember szinte nem talál
pontot e meggyötrött világon,
hol,
mint madár a tarlott ágon,
csak percre is nyugvást találjon.
És lám,
a fûz, az istenadta,
törten és csonkig hasogatva
– mikor úgy vélted, vége már
–
egy szál gyökérbõl újra
hajt
s lerázva kínt, ezernyi bajt:
új gallyra törtet, s fényre vár!
Én Uram Isten! Hát e vén
még élni kíván? S ölremén
az életért? S új
harcba kezd?
Hát hányszor kell megölni ezt,
hogy magát végül is megadja?
Megrendülten és áhitatba
nézem e kérges bajnokot.
S ámulva
látom, hogy amott
tovább is hajt egy másik ág,
nem, nem: ez nem hagyja
magát?
Talán csak egyetlen gyökér,
az utolsó, de él, de él
s míg él:
hitében verhetetlen!
Hát hajtja, egyre vérmesebben,
a nap felé új
sarjait!
S én röstelkedve állok itt:
hát ez a vénség, ez tanít
új reménységre engemet,
akit már szinte eltemet
a kín s a gond nehéz
avarja,
hogy nincs halál, nincs elmúlás
– amíg azt Isten nem akarja!
Nézem ez újból sajradót
és elordítom harcosan:
halljátok meg ti
korhadók
– kik úgy hittétek, vége van
–
bénák, roncsok és
összetörtek,
kiégettek és meggyötörtek!
Nincs még halál! Nincs még
enyészet!
Még nem végzett velünk a végzet!
S legyen bár hegynyi omladék,
mely ránk zuhant: kivájja még
gyõzelmes útját minden águnk,
s
hajtunk, sarjadunk, kivirágzunk,
mert istenáldott dacban égünk
és
csakazértis: százszor élünk!
Music: Enya , Dances
with
wolves
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
