Igor Tudor

Splitben látta meg a napvilágot 1978. április 16-án, és a helyi Hajdukban kezdte pályafutását. Remek fizikai adottságai miatt hamar felfigyeltek rá, és még nem volt 17 esztendős, amikor már első osztályú bajnoki mérkőzésen lépett pályára a horvát pontvadászatban. Az 1996-97-es szezonban kilenc találkozón szerepelt, a következő idényben pedig már alapember volt, 23 mérkőzésen vetették be, és az utolsó fordulóban az Istra Pula ellen első gólját is megszerezte.

Akkor már az utánpótlás-válogatottnak is tagja volt, de a következő idényben nyújtott remek teljesítménye hatására (védő létére négyszer is eredményes tudott lenni) Miroslav Blazevic a nagyválogatottba is behívta, ahol az Ukrajna elleni világbajnoki pótselejtezőn mutatkozott be. Ott volt az 1998-as vébén is, ahol három mérkőzésen is becserélték az utolsó percekben, így ő is bronzérmet szerzett. Mindez elég jó ajánlólevél volt a Juventus FC-nek ahhoz, hogy leigazolja, így a mondial után a torinóiak játékosa lett.

Első olaszországi szezonjában viszonylag sokat játszott, 23 találkozón vetették be, és egy alkalommal gólt is szerzett, amit a következő idényben is megismételt annak ellenére, hogy kevesebb mérkőzésen szerepelt. A 2000-2001-es pontvadászatban jóval eredményesebb volt, összesen hatszor talált be, de az ezt követő idényben is négy alkalommal vette be az ellenfelek hálóját. Szép lassan azonban kikopott a Juve kezdő tizenegyéből, két egymást követő idényben is csak 14 bajnokin játszhatott, majd 2005 januárjában kölcsönadták a Sienának. Új csapatában gyorsan sikerült beilleszkednie, így a sienaiak tavaly nyáron végleg megvették. A horvát válogatottban kulcsfigurának számít, a középpályán ő végzi el a "piszkos munkát".

Ivan Klasnic

1980. január 29-én született horvát szülők gyermekeként Hamburgban, és gyermekkorában több kisebb egyesületet is megjárt. Focizott a TSV Stellingenben, majd az Union Berlinben is, végül a hamburgi FC St. Pauliban kötött ki, ahol már 17 esztendősen bemutatkozhatott a felnőttek között. Az 1997-98-as idényben hét összecsapáson lépett pályára a másodosztályban, és a következő pontvadászattól kezdve rendszeresen a kezdő tizenegyben szerepelt.

Klasnic meg is hálálta a bizalmat, hiszen az 1998-99-es és az 1999-2000-es bajnokságban is nyolc gólt ért el, amire Horvátországban is felfigyeltek, és meghívták a korosztályos válogatottba a csatárt, aki a St. Pauli színeiben a legeredményesebb szezonját a 2000-2001-es idényben teljesítette: akkor tíz alkalommal vette be az ellenfelek hálóját, és teljesítményének is köszönhetően a hamburgiak nagy meglepetésre feljutottak az élvonalba. Klasnic azonban nem tartott velük, hiszen a Werder Bremen igazolta le, ám a brémaiaknál sehogyan sem ment neki a játék, hiába szerepelt 23 bajnokin, csak egyszer tudott betalálni. A következő idényt már jobban kezdte, gyorsan rúgott két gólt, ám ezt követően súlyos térdsérülést szenvedett, így a bajnokság során csak 12 mérkőzésen szerepelt.

A nagy áttörés a 2003-2004-es pontvadászatban jött el, akkor 13 találatot szerzett, és meghívták a válogatottba is, de az Európa-bajnokságon a szakvezető érthetetlen módon mellőzte. Az új tréner, Zlatko Kranjcar már számít rá, ami persze nem csoda, elvégre a Bundesligában továbbra is ontja a gólokat.

Niko Kranjcar

1984-ben Bécsben született (apja az idő tájt ott futballozott), de a Dinamóban tanulta a sportág alapjait, és már tizenévesen sztárként kezelték - mindössze 16 éves volt, amikor az új Bobannak és a horvát futball legnagyobb ígéretének nevezték. Nem véletlenül, hiszen az ifjú Kranjcar valóban rendkívüli tehetséggel rendelkezett: még nem volt 17 esztendős, amikor bemutatkozott a Dinamo első csapatában, és a 2001-2002-es idényben már alapember volt a zágrábiaknál.

Az U16-os válogatottal bronzérmet szerzett a 2001-es Európa-bajnokságon, szerepelt a többi korosztályos nemzeti csapatban, és 2002 nyarán a Dinamónál csapatkapitánynak választották meg. Két idényen keresztül az osztályzatok alapján a horvát bajnokság legjobbja volt, a 2003-2004-es pontvadászatban középpályásként tíz gólt ért el, és aranyéremre vezette a Dinamót, ám Otto Baric még csak meg sem hívta a válogatottba, és így természetesen az Európa-bajnokságról is hiányzott. Édesapjánál aztán végre bemutatkozhatott a nemzeti csapatban, és 2004 őszén a horvátok mind az öt találkozóján kezdő volt, miközben klubjánál sok probléma akadt vele.

Niko egyre rosszabb teljesítményt nyújtott, láthatóan súlyproblémákkal küszködött (igaz, korábbi edzői közül csak Miroslav Blazevicnél tudta folyamatosan tartani versenysúlyát), és ezúttal nem tudott vezéregyéniségként viselkedni a pályán, aminek köszönhetően a Dinamo fennállása egyik legrosszabb fél évét produkálta, az év végén csak a hetedik pozíciót foglalta el a tabellán. Így is hatalmas szenzációt okozott, amikor 2005 januárjában az ősi rivális Hajduk Splitbe szerződött, amellyel rögtön bajnokságot is nyert.

A válogatottból kihagyhatatlan, ő a támadójáték lelke - de egyelőre még nem tud tartósan jól teljesíteni, igazi hangulatembernek számít.

Ajánlat: Horvátország Horvátország-ról VB-selejtezők Sztárok Játékoskeret