Don Juan Matus, a varázslómester, a nagual - ahogy azokat a mestereket nevezték, akik egy-egy varázslócsoport vezetői voltak - vezetett be engem az ősi időkben Mexikóban élő sámánok titkos világába. Don Juan Matus indián volt, az arizonai Yumában született. Apja a mexikói Sonorabeli Jaki indián, anyja pedig feltehetően arizonai Yuma indián volt. Don Juan tíz­éves koráig Arizonában élt. Ekkor apja a mexikói Sonorába vitte, ahol a mexikóiak ellett folytatott helyi háborúban csakhamar elfogták őket. Apját megölték, a tízéves Don Juan pedig Mexikóba került, itt nőtt fel rokonai körében. Húszéves korában találkozott egy Julián Osorio nevű varázslómesterrel. Ö ismertette meg Don Juant a huszonöt generáció óta működő sámánok nemzetségével. Osorio ősei nem indiánok voltak - Európából ván­doroltak be Mexikóba. Don Juan elmesélte nekem, hogy Julián nagual igen temperamentumos ember volt, ugyanakkor ragyogó egyéniség, anekdótázó pantomimosként és kiváló színészként óriási népszerűségnek ör­vendett, és nagy hatást gyakorolt a környezetére. A színész Julián Osorio az egyik vidéki színházi turnéja során került Elias Ulloa nagual befolyása alá, aki átadta neki varázslómestersége minden tudását. Sámánelődjei hagyományait követve, Don Juan Matus bizonyos test­mozgásokat tanított négy tanítványának: Taisha Abelarnak, Florinda Donner-Graunak, Carol Tiggsnek és nekem. Ezeket ő mágikus mozdulatoknak nevezte.

Ugyanolyan szellemben tanított bennünket, ahogy azt nemzedékek hosszú során át elődjei is tették, egyetlen jelentős eltéréssel: a mágikus mozdulatok hagyományosan szélsőséges rítusait eltávolította a tananyagból. Don Juan ezt azzal indokolta, hogy amióta a tanulók új nemzedéke jobban érdeklődik a hatékonyság és a gyakorlatiasság iránt ezek a rítusok elvesztették ösztönző erejüket. Mindamellett nekem azt ajánlotta, hogy a mágikus mozdulatokról semmilyen körülmények között ne beszéljek senkivel, se általában az emberekkel, de még a többi tanít­vánnyal se. Azzal érvelt, hogy a mágikus mozdulatok kizárólag kinek-kinek a saját ügyei, a hatatásuk pedig olyan megrázó, hogy jobb, ha csupán végezzük a gyakorlatokat, és nem vitatjuk meg őket. Don Juan Matus mindenre megtanított, amit a saját varázslónemzetségétől kapott. Tudásának minden rétegét, elemét és árnyalatát átadta nekem a szükséges magyarázatokkal együtt, így minden, amit a mágikus mozdulatokról mondok, az ő instrukcióin alapul. A mágikus mozdulato­kat senki sem találta ki. Don Juan mexikói nemzetségének régi időkben élt sámánjai fedezték fel őket, amikor az emelkedett tudomás állapotában voltak. A mágikus mozdulatok felfedezése teljesen véletlenül történt. Azzal az igen egyszerű kérdéssel kezdődött, vajon miként keletkezik az a hihetetlenül jó közérzet, amelyet az emelkedett tudomás állapotában akkor tapasztalnak meg a sámánok, ha bizonyos testhelyzeteket kitartottak, vagy sajátos módon mozgatták a végtagjaikat. Ez a meglepően jő közérzet annyira intenzív volt, hogy arra ösztökélte a varázslómestereket, ismétel­jék meg ezeket a mozdulatokat normális Tudatállapotban is, és aztán ez került törekvéseik fókuszába. Minden jel arra mutat, hogy sikerrel oldották meg a feladatot, s olyan rendkívül összetett mozgássorozatok birtokába jutottak, amelyek gyakor­lása hihetetlen mértékben megnövelte szellemi és fizikai képességeiket.

 E mozgások gyakorlásának eredménye annyira drámainak bizonyult, hogy mágikus mozdulatoknak nevezték el őket. A mágikus mozdulatokat generációk hosszú során át csupán a beavatott sámánok sajátíthatták el a mestereiktől kapott bonyolult rituálék és titkos ceremóniák keretében.

Don Juan Matus a mágikus mozdulatok tanításában gyökeresen szakí­tott a tradíciókkal. Ez a szakítás Don Juant a mágikus mozdulatok gyakor­lati céljainak újrafogalmazására késztette. Az ő számára nem a hagyomány előírta cél - a fizikai és a szellemi egyensúly megteremtése és növelése - volt a legfontosabb, ebben a gyakorlatban ő mindenekelőtt az energia átirányításának a lehetőségét látta. Azt is elmagyarázta nekem, hogy ez a szakítás az előtte járó két nogual hatására történt.

Don Juan varázslónemzetségének hite szerint mindannyian rendelke­zünk egy bizonyos energiamennyiséggel, amelyet a külső erők hatása sem pozitív, sem negatív irányban nem befolyásolhat. Mindannyian úgy gon­dolták, ez az energiamennyiség elég ahhoz, hogy beteljesüljön az egyik legősibb vágy, mely szerintük minden emberben közös a földön; vagyis az, hogy széttörhessük az észlelés természetes kereteit, és megváltoztathassuk annak paramétereit. Don Juan Matus meg volt győződve róla, hogy a ke­retek áttörésére, a paraméterek megváltoztatására való képtelenségünkért kulturális és szociális környezetünk a felelős. Biztos volt benne: maradék­talanul leköti minden belső energiánkat, hogy megfelelhessünk azoknak a társadalmi viselkedésmintáknak, amelyek éppen a szokványos észlelés korlátainak áttörésében akadályoznak bennünket.

És miért kéne nekem vagy bárki másnak áttörni az észlelés korlátait? - kérdeztem egy alkalommal Don Juantól. E korlátok áttörése megkerülhetetlen kérdés az emberiség számára - válaszolta. –

Az észlelés normális paramétereinek megváltoztatásával olyan ismeretlen és határtalan világok nyílnak meg előttünk, amelyeknek gyakorlati értékei semmiben sem különböznek hétköznapi világunk érté­keitől. Tekintet nélkül arra, hogy elfogadjuk-e vagy sem ezt a kiinduló­pontot, mindnyájan megszállottan keressük a módját, hogy valamiképpen áttörjük észlelésünk korlátait, és ebben a harcban rendre nyomorúságo­sán elbukunk - ezt a vágyat szolgálja a drogok, serkentőszerek, vallási ri­tuálék és ceremóniák pazar bősége az emberek között.

Miért gondolod, hogy nyomorúságosán kudarcot vallunk, Don Juan? - kérdeztem. Tudat alatti kívánságunk teljesülésének kudarca annak a ténynek tulajdonítható, hogy kapkodva, rend és fegyelem nélkül próbálunk meg­birkózni a feladattal. Túlságosan nyersek az eszközeink. Mintha egy falat úgy akarnánk ledönteni, hogy fejjel nekirontunk. Erre az áttörésre az emberek sohasem az energia jegyében gondolnak. A varázslómesterek számára a sikert kizárólag az energia hozzáférhetősége vagy hozzáférhetet­lensége határozza meg. - Mivel lehetetlen - folytatta - növelni a bennünk lévő energiát, az ősi mexikói sámánok számára csak egy járható út maradt, az energia át­irányítása. Számukra az energiaátirányítás a mágikus mozdulatokkal és e mozdulatok fizikai testre gyakorolt hatásával kezdődött. Instrukcióinak közlése során Don Juan minden lehetséges módon igye­kezett hangsúlyozni, hogy sámánnemzetsége a kezdetektől a mai napig óriási hangsúlyt fektetett a fizikai és szellemi erők, készségek és teljesítőképesség egyensúlyára. Őt és tizenöt társát megfigyelve tanúsíthattam állí­tása igazságát. A legszem-beötlőbb tulajdonságuk testi és szellemi erőik lenyűgöző egyensúlya volt.

Amikor egy alkalommal megkérdenem Don Juant, hogy miért olyan fontos a varázslómesterek számára a testi erőnlét és a fizikai teljesítőké­pesség. A válasza ugyancsak meglepett. Én mindig úgy tekintettem rá, mint szellemi emberre. - A sámánok egyáltalán nem szellemiek - válaszolta. - Sőt kifejezet­ten gyakorlati lények. Annak ellenére, hogy jobbára vagy excentrikusnak, vagy egyenesen őrültnek tartják őket. Talán ezért véled őket szellemi embereknek. A többség szemében azért tűnnek őrültnek, mert mindig olyan dolgokat próbálnak megmagyarázni, amelyeket nem lehet. Az ilyen hiábavaló kísérletek során, melyek célja az, hogy tökéletes magyarázatok­kal szolgáljanak - pedig ezek semmilyen körülmények között nem lehet­nek tökéletesek -, szem elől veszítik az összefüggéseket, és képtelensége­ket mondanak.

Rugalmas, alkalmazkodó képes testre van szükséged, ha meg akarod valósítani lényed fizikai és szellemi egyensúlyát - folytatta. - A Sámánok életében ez a legfontosabb. Csak ez biztosíthatja számodra az észlelés más birodalmaiba való belépéshez nélkülözhetetlen előfeltételeket: a józansá­got és a gyakorlatiasságot.

Ahhoz, hogy valaki útra kelhessen az ismeret­len világokban, nagy bátorság szükséges, amely nem tévesztendő össze a meggondolatlansággal. Ahhoz, hogy a varázslómester megtalálja a vakme­rőség és a bátorság közötti egyensúlyt, rendkívül józannak, óvatosnak és edzettnek kell lennie. De miért kell mindehhez edzettnek is lennie, Don Juan? - kérdeztem.

-  A vágy és az akarat nem elég az ismeretlenbe való utazáshoz? Vággyal és akarattal önmagában semmire sem mész - felelte határo­zottan. Már maga az ismeretlennel való szembenézés is - az ismeretlen­be való belépésről nem is szólva - kötélidegeket kíván, és olyan testet, amely edzettségben, keménységben méltó küzdőtársa az idegeknek. Mi haszna a bátorságnak, ha nem párosul kellő fizikai erőnléttel és megfelelő izomzattal?

A kiváló fizikai kondíció, amelynek megszerzésére Don Juan megismer­kedésünk kezdetétől rendületlenül buzdított, a mágikus mozdulatok rend­szeres és következetes végrehajtásának a terméke volt, és minden jel sze­rint ez az első lépés a bennünk lévő energia átirányítása felé. Don Juan nézőpontja szerint a sámánok életében - ugyanúgy, ahogy bármely egyén életében is - a legdöntőbb kérdés az energia átirányítása. Az energia átirá­nyítása olyan eljárás, amelynek során a bennünk már meglévő energiákat egyik helyről a másikra csoportosítjuk át. Az energiájuktól megfosztott életerőközpontoknak szükségük van arra az energiára, amellyel egykor rendelkeztek, hogy egyensúlyt teremtsenek a szellemi éberség és a fizikai bátorság között.

Don Juan sámánnemzetiségének tagjait mélyen foglalkoztatta a ben­nünk eredendően meglévő energia átirányítása. Ez az elmélyülés nem in­tellektuális természetű, nem indukció, dedukció vagy logikai következte­tés gyümölcse, hanem az univerzumból áradó energia érzékelésének az eredménye.

Ezek a varázslómesterek az univerzumból áradó energia érzékelésének a képességét látásnak nevezték - magyarázta nekem Don Juan. - A látást az emelkedett tudomás egyik stádiumaként írták le, amelyben az emberi test képes az energiát a szélhez hasonló, folyamatos mozgásban lévő áramlat­ként vagy szüntelen rezgésként érzékelni. Az univerzumból áradó energiát akkor lehet látni, ha az ember képes pillanatnyilag szüneteltetni önértel­mezési rendszerét.

-  Mi ez az értelmezési rendszer, Don Juan? - kérdeztem. - Az ősi mexikói sámánok felfedezték – válaszolta, hogy az emberi test minden része azon dolgozik, hogy ezt a rezgő áramlást vagy rezgésfolyamot valamilyen módon és formában érzékelési adattá alakítsa át. A testet szüntelenül bombázó impulzusok összessége alakította ki az idők során azt az értelmezési rendszert, amelynek segítségével az ember úgy ké­pes érzékelni a világot, ahogyan azt mi is tesszük. - Az ősi mexikói sámánok csak óriási önfegyelmet és önuralmat követelő munkával tudták elérni, hogy „kikapcsolják” ezt az érzékelési és értelmezési rendszert. Ezt a szünetet elnevezték látásnak, és a tudásuk sarokkövévé tették.

Az univerzumból áradó energia látása alapvető eszközzé vált a számuk­ra, s ezt alkalmazták az osztályozási rendszereikben. Többek között ennek a képességnek a segítségével értették meg, hogy az emberi észlelés számára az egész univerzum szerkezetében a hagymához hasonló számtalan réteg­ből álló struktúra, amelyben az emberi lények hétköznapi világa csupán egy a rétegek között. Mindebből arra a következtetésre jutottak, hogy a többi réteg is elérhető az emberi észlelés számára, és része az ember termé­szetes örökségének. Ugyancsak az univerzumból áradó energia látásának köszönhető a varázslómesterek másik, óriási jelentőségű felismerése: az emberi energia alakzatának felfedezése. Ez az energiaalakzat energiamezők összetömörüléseként jelent meg előttük, amelyeket egy rezgőerő tartott össze és alakított fénygömbbé. Don Juan sámánnemzetségének tagjai számára az emberi lényeknek vagy hosszúkás, tojáshoz hasonló, vagy gömbszerű labdára emlékeztető formájuk van. Ezért fénytojásoknak vagy fénygömböknek nevezték őket. Ezt a fénygömböt vagy fénytojást tartották az igazi énünk­nek - igazinak abban az értelemben, hogy ez már energiaként nem egyszerűsíthető. Ez oszthatatlan, mert minden erőforrásunkat arra használjuk, hogy énünket közvetlenül energiaként érzékeljük.

 Az ősi ideák sámánjai azt is felfedezték, hogy a fénygömb hátsó részén van egy fényesebben ragyogó pont. Az energia közvetlen megfigyelése révén kiszámították, hogy az energia érzékelési adatokká alakításában és értelmezésében ennek a pontnak kulcsszerepe van. Ezért nevezték el gyújtópontnak, és úgy gondolták, hogy ez a pont az észlelés fókuszpontja. Meghatározásuk szerint a gyűjtőpont a lapockák mögött, azoktól kartávol­ságnyira helyezkedik el. Azt is felismerték, hogy a gyűjtőpont az egész emberi faj minden tagja esetében ugyanazon a helyen található, és arra a következtetésre jutottak, hogy az emberi lények éppenséggel ennek következtében látják teljesen egyformán a világot. Számukra és az utánuk következő sámánnemzedékek számára óriási értékű felfedezés volt, hogy a gyűjtőpontnak ez a meghatározott elhelyez­kedése a szokások és a szocializáció eredménye. Ebből arra következtet­tek, hogy a gyűjtőpont helyzete önkényes és esetleges, ez pedig egyene­sen maga után vonja azt, hogy az érzékelés végességére és kizárólagossá­gára vonatkozó nézeteink illuzórikusak. Ennek az illúziónak a terméke az emberi lények azon látszólag megdönthetetlen meggyőződése, hogy az a világ, amellyel napi kapcsolatban állnak, az egyedül létező világ, és an­nak véglegessége tagadhatatlan.

- Higgy nekem - mondta Don Juan egyszer a világnak ez a végleges­ség-érzése puszta illúzió, amelynek a létjogosultságát sohasem vonták két­ségbe, és úgy tekintették, mint az egyedül lehetséges nézőpontot. E néző­pont megkérdőjelezésének eszköze maga az univerzumból áradó energia.Az én nemzetségem varázslómesterei ennek az eszköznek a segítségével jutottak arra a felismerésre, hogy az emberi érzékelés útján elérhető vilá­gok száma valószínűtlenül nagy. E világokat mindent magukban foglaló birodalmaknak írták le, birodalmaknak, amelyekben az ember cseleked­het és küzdhet. Olyan világoknak, ahol az ember élhet és meghalhat csak­úgy, mint a mindennapi élet világában.

Tizenhárom éven át tartó kapcsolatunk alatt dón Juan megtanította nekem a látás képességének megszerzéséhez vezető alaplépéseket. Korábbi írásaimban részletekbe menően tárgyaltam ezeket a lépéseket, de a tanulási folyamat legfontosabb komponenseiről, a mágikus mozdulatokról még sohasem beszéltem. Don Juan nagyszámú gyakorlatot tanított meg nekem, de ennek a gazdag tudásanyagnak a birtokában is meghagyott abban a hitben, hogy nemzetségének én vagyok az utolsó láncszeme. Ennek a sze­repnek az elfogadása számomra automatikusan magában foglalta azt a fel­adatot, hogy új utakat keressek nemzetsége tudásának elterjesztésében, mivel számára nem volt kétséges, hogy a hagyományt ápolni és folytatni kell. Ezzel kapcsolatban tisztáznom kell egy nagyon fontos pontot: Don Juan számára sohasem maga a tanítás, tudásának a továbbadása volt a fontos, hanem az, hogy nemzetsége fennmaradjon. Három másik tanítványa és én voltunk az eszközök - akiket állítása szerint maga a szellem választott ki, mégpedig az ő közreműködése nélkül hogy biztosítsuk a szellemi örökség folytonosságát. Ezért Don Juan titáni erőfeszítéssel dolgozott azon, hogy mindent, amit a mágiáról, a sámánizmusról és a nemzetsége kifejlődéséről tudott, meg­tanítson nekem. Oktatásom során ráébredt, hogy az én energiaalakzatom olyan mérhetetlenül különbözik az övétől - legalábbis ő úgy látta, hogy ez csakis a nemzetsége végét jelentheti. Megmondtam neki, hogy bármilyen - még ha alig érzékelhető - különbség létezik is kettőnk között, roppantul zo­kon veszem ezt a súlyos következtetést. Nem szívesen vettem magamra azt a terhet, hogy én vagyok nemzetsége utolsó képviselője, és az érvelését sem értettem. Az ősi Mexikó sámánjai - mondta egyszer nekem — úgy hitték, hogy az emberek értelmezése szerinti választás előfeltétele az emberi világ megismerésének, de ez csupán jóindulatú értelmezése valaminek, amivel szembeszállunk akkor, amikor a tudatunk túlmerészkedik a mi otthonos világunk határain; más szóval jóindulatú értelmezése a beletörődésnek és a meghátrálásnak. Az emberi lényeknek óriási feladatokkal kell megbir­kózniuk, s ez a szüntelen harc ide-oda rángatja, taszigálja őket. A varázslómesterek művészetének lényege nem a választás, hanem az elfogadás, a beletörődés képességének megszerzése.

Bár úgy tűnik, mást sem tesznek, csak döntéseket hoznak, a sámánok valójában egyáltalán nem döntenek semmiről - folytatta. Nem én dön­töttem el, hogy téged választalak, és nem én határoztam meg, hogy azon az úton kell járnod, amelyen jársz. Mivel nem választhattam meg, hogy a tudásomat kinek adom át, azt kellett elfogadnom, akit a szellem erre a célra felajánlott nekem. Ez a személy te voltál. Te pedig energetikailag csupán arra vagy képes, hogy befejezz. Arra nem, hogy biztosítsd a folytonosságot.

Don Juan állította, hogy nemzetségének vége nem az ő személyéhez kötődik, nincs köze egy olyan varázslómester feladataihoz, sikereihez és kudarcaihoz, aki a teljes szabadságot keresi. Ő ezen az emberi sík fölött létrajött választást értett, amely nem lényekkel vagy entitásokkal, hanem az univerzum személytelen erőivel kapcsolatos.

Végül elfogadtam a kihívást, amelyet Don Juan a sorsomnak nevezett. Ekkor újabb feladattal kellett szembesülnöm. Ezt ő úgy fogalmazta meg, hogy távozáskor csukd be az ajtót magad utón. Azaz, elvállaltam annak a felelősségét, hogy eldöntsem, mit kezdjek mindazzal, amit tanított nekem, és maradéktalanul végre is hajtsam a döntéseimből következő feladato­kat. Mindenekelőtt föltettem magamnak a döntő kérdést, mihez kezdjek a mágikus mozdulatokkal, Don Juan tudásának e leginkább gyakorlati es határozott rendeltetéssel bíró oldalával. Elhatároztam, hogy megtanítom bárkinek, aki meg akarja tanulni őket. Döntésem, hogy véget vetek a titokzatosságnak, amely ezt a tudást időtlen idők óta övezte, természete­sen annak a szilárd meggyőződésemnek volt a következménye, hogy va­lóban én vagyok Don Juan nemzetségének utolsó tagja. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy olyan titkokat hordozzak, amelyek még csak nem is az enyémek. A mágikus mozdulatok titokba burkolása nem az én művem volt. Az azonban igen, hogy véget vessek ennek az állapotnak.

Ettől kezdve arra törekedtem, hogy mindegyik mágikus mozdulatból egy-egy mindenki számára alkalmas formulát alkossak. Ezáltal minden mágikus mozdulat enyhén módosított alakzatot öltött. Ezt az új mozgás- alakzattípust egy építészethez tartozó szakkifejezéssel tensegritásnak nevez­tem el, amelynek jelentését az értelmező szótár a következőképpen adja meg: „Folytonos terhelésnek és szakaszos nyomásnak kitett alkotóelemek­ből álló vázszerkezetek azon tulajdonsága, mely maximális gazdaságosság mellett biztosítja a struktúra alkotóelemeinek maximális hatékonyságát.” S hogy pontosabban érthessük, mit is jelentenek valójában az ősi Mexi­kó varázslómesterei által használt mágikus mozdulatok, még egy fogalmat tisztáznunk kell: Don Juan számára az „ősi idők" tízezer évet vagy még annál is többet jelentettek, ez az időszámítás pedig aligha áll összhangban a modem tudomány kronológia, rendszereivel. Amikor Don Juan elé tár­tam az általa becsült és az általam reálisnak gondolt időpont közötti eltérést, ő sziklaszilárdan kitartott a meggyőződése mellett. Tényként hit­te, hogy az Újvilágban tízezer évvel ezelőtt élt emberek behatóan foglal­koztak az univerzum „titkaival" és ezek észlelésének olyan lehetőségeivel, amelyekről a modern embernek a mai napig még csak sejtelme sincs.

Az időrendiségről alkotott eltérő véleményünktől függetlenül a mági­kus mozdulatok hatásossága számomra tagadhatatlan, és magamra nézve kötelezőnek érzem, hogy a tárgy megvilágításánál szigorúan azt a módszert kövessem, amelynek segítségével azt nekem bemutatták. Az a közvetlen és ellenállhatatlan hatás, amelyet a mágikus mozdulatok tettek rám, egyúttal a velük való foglalkozás mikéntjét is nagymértékben meghatá­rozza. Mindaz, amit ebben a munkában átnyújtok, ennek a hatásnak a megélt, hű tükörképe.

Esetenként előfordul, hogy a gyakorlatok leírása és az azokhoz kapcsoló­dó képillusztrációk nincsenek teljes összhangban egymással. Ilyen esetek­ben a szöveget tekintsük irányadónak.