Puszta 

Behunyom reszkető szemeim. Fázok.

Villanásnyi idő kell csak hozzá, hogy édes álomba merüljön kimerült elmém. Félálomba merülök.

Még érzem a csontropogtató kiáltását, de nem figyelek, s elmém édes kínt remél... játszani akarok! Megölni bennem minden gondolatot, részeg állapotban eladni a lelkem mindenkinek. A nézőnek. Aki figyel.

Tessék csak! Most nézzétek meg! Mert igazán csak holtan tudok élni...Mulatságos, nem igaz? Kitépem porhadó lelkem, de te hidd csak azt, hogy játszom...úgy édesebb az álom. Mert te is álmodsz. Tudom. Látom rajtad. Fakutya, kit talán jobban rángatnak, mint engem. Gyere sorstárs! Cseréljünk! Nem... te ezt nem akarod. Nézel rám, félsz, hogy mit szólnék. Csak nyugodtan... Én várok. Egyszer úgyis megteszed. Egyszer úgyis kiállsz a színpadra... Lelketlen testem akkor érez csak kéjt...óh, látni téged, ahogy kikelve önmagad testéből, s felvett lényéből ordítasz, sikítasz, mintha ezer kés szaggatna szét.

Ugye milyen jó?