14. rész

A roppant DAF a sofőr rutinos mozdulatainak engedelmeskedve kifordult az utcából, és bevágott a külső, majd a belső sávba. Lilla az esti főváros színeiben gyönyörködött. Mennyire más a biztonságos fülkéből szemlélődni, mint odakint gyalog bolyongani... megborzongott. Túl friss volt az emlék. A rémület emléke.

- Neked ez mind megszokott látvány, ugye? - pillantott a kamionosra, aki a letekert ablakra könyökölve, állát a tenyerébe támasztva, a gyérülő forgalomra, a lámpákra meg a táblákra figyelt. Jobbjával forgatta a kormányt, baljával csak a nagy ívű balkanyaroknál segített be.

- Hm? - rezzent föl.

- Semmi - rázta fejét Lilla és hallgatásba burkolózott. Mikor elérték Ferjánc otthonát, Lilla kívülállónak érezte magát; a sofőr és a speditőr mintha nem is vett volna tudomást róla. Sértődötten vonult félre, és hátat fordított nekik. Ellenségesen méregette az előtte tornyosuló truckot.

Ez a kamion meg az a speditőr, az egész fuvarozás veszi el tőle Zoltánt. Ők irányítják az életét...

- Lil - érintette meg a vállát Csizovszky. Az asszony ingerülten rázta le a kezét, és odébblépett, így nem látta az ajkába harapó férfi megvillanó szemét. A speditőr kinyitotta a kocsi jobb oldali ajtaját Lilla előtt:

- Parancsoljon a hölgy beszállni! - udvarias szavait széles gesztussal kísérte.

Csizovszky szótlanul nézte a hatásos nagyjelenetet. Kurtán biccentett Ferjáncnak, majd beült és startolt. Hogy merre mennek, Lillának fogalma sem volt róla, mivel képtelen volt tájékozódni, de egy idő múlva azért ő is rájött, hogy kifelé tartanak a városból.

- Azt mondtad, egyedül mégy le apukád temetésére. Meggondoltad magad? Mégis leviszel?

Elhallgatott. A férfi mintha levegőnek nézné, csak az útra koncentrált.

Az elfutó fényekben néha-néha kirajzolódott markáns arcéle.

- Miért nem mondasz már valamit? - sürgette a nő.

- Ha csak valamit akarsz hallani, nincs értelme beszélnem.

- Hova viszel?

- Le. A nagyanyádhoz.

- Nem akartad, hogy lemenjek a temetésre...

- Nem a temetésre viszlek. Csak a nagyanyádhoz.

- De, hát... nem értem...

- Sajnos sok egyebet se értesz - sóhajtott a kamionos.

Lilla szíve összeszorult:

- Ott akarsz hagyni? El akarsz hagyni...

Csizovszky lehajtott egy sötét mellékutcán. Lépésben végigment rajta, és mikor az utolsó házat is maguk mögött hagyták, megállt. Lekapcsolta a fényszórókat, és oldalt fordult az ülésben:

- Sírsz. Megint sírsz. Fogsz valaha valamikor is másképpen reagálni egyetlen cselekedetemre, vagy szavamra, mint sértődéssel vagy sírással?

Az asszony igyekezett visszanyelni könnyeit:

- Mit csináltam rosszul? Mit tettem helytelenül? Nem értelek...

- Látod, ez a baj. És talán nem is veled van a baj, hanem velem. Olyasmit várok tőled, amire nem vagy képes. Én szabad ember vagyok. Megvannak az elképzeléseim, és a hozzállásom ezek megvalósítására. Igyekeztem neked is megadni ezt a szabadságot. A döntés szabadságát. De te nem tudsz mit kezdeni vele, mert a férjed megölte az akaratodat. Azt hiszed, én vagyok a csúcs az életedben; hogy ennél magasabbra már nem is kívánkozhatsz. Anna mindig fölfelé törekedett…

Elharapta a szót.

Lilla arca megrándult a név hallatán, aztán bátortalanul araszolt a férfi keze után:

- Nekem elég, hogy melletted vagyok.

A kamionos megszánta a tenyerébe kúszó, felkínálkozó kis kezet. Gyengéden megszorította:

- Sajnállak - mondta csendesen. - De a sajnálat előbb-utóbb megöli a szerelmemet.

Lilla hirtelen kivágta az ajtót, és eltűnt az éjszakában. Csizovszkyt ingerelte az asszony reakciója. Legyintett. Majd visszajön, ha megnyugszik. Megvárja. Csak elveszteget egy csomó időt.

Hátradőlt és lehunyta szemét. Félt a holnaptól. A holnaptól, amikor viszontlátja apját. Amikor bele kell néznie halott arcába, mely vakon, idegenül mered rá; amelyről többé nem olvashatja le a féltő szeretetet, mely végigkísérte őt azóta, hogy az az ember magához vette őt...

Megrendülésében, vízióinak elűzésében, előlopakodó gyászában társra vágyott; megértést várt Lillától, erre az belerohan az éjszakába.

Ha Anna itt lenne, higgadtan végighallgatná őt, és a temetés legapróbb részletét is megbeszélhetné vele. Vele meg tudná osztani gondjait. Igen, a gondjait, de nem az érzéseit és a félelmeit, melyek most gyötörték. Azokról sosem beszélhetne neki. Anna erőslelkű nő volt, és megvetette a gyengeséget.

Anna.

Hogy juthatott eszébe? Hát ekkor hatással van az életére még mindig? Azután is, hogy a halálba menekült? Vagy épp a halál gondolata hozta elé az emlékét?

Megmozdult. A sötétbe meredt. Ismerte a terepet, nem először fordult meg erre, de nappal. Felkattintotta a fényszórót, de mert az se mutatott többet, városira billentette, hogy majd visszataláljon a kocsihoz. Lehúzta farmermellénye zippzárját, és kikászálódott a Lanciából.

Emlékezetébe idézte a tájat és gyalog vágott neki. A hepehupákon, a gödrökben elakadna a kocsi, és egy tengelytörés nem hiányzott neki. Ahogy zsebredugott kézzel bandukolt, magába nézett.

Muszáj volt megsértened Lillát? Elítélned, amiért ragaszkodik hozzád, mert érzi, hogy a gyerekeivel együtt hajlandó vagy elfogadni őt? Mi vonzott benne két éve, amikor öreg kocsija váratlan műszaki hibája miatt kis híján eltapostad a kamionoddal? Az, hogy kocsit vezetett? Számodra azért volt értékes nő, mert autót vezetett?

Most egyszerre kiderült, hogy korántsem annyira önálló, mint hitted. Nem mer kérni, várni az élettől egyebet, mint hogy te dönts helyette. Ezt rovod fel bűnéül?

Anna önálló volt. Nem lerobbant csatragánnyal küszködött. Komoly autót tartott, és nem adta volna fejét több kilométeres gyaloglásra nap mint nap, dacolva az időjárással és az éjszakai út rettenetével csak azért, hogy azt a munkát végezze két műszakban éhbérért, amit sosem tanult!

Anna vezető beosztásban döntött emberek sorsáról. Sok pénzt keresett, és rendkívül magas volt az intelligenciaszintje. És ezt az intelligenciát arra használta, hogy megcsaljon téged!

Téged, aki pedig mérhetetlenül büszke voltál rá! Megcsalt. Ugyanolyan egyszerű, hétköznapi módon, ahogy a legutolsó hülye pancser férjet szarvazzák föl.

Anna döntésképes volt. És ezt arra használta, hogy átverjen téged. És megszökött a bosszúd elől. Bosszú? Miféle bosszút állhattál volna egy halotton? A gyász és a döbbenet porig sújtott.

Anna kért tőled valamit? Soha. Amit adtál, elfogadta, de sosem kért. Semmit. Mindent elő tudott teremteni magának, amire szüksége volt.

Rád szüksége volt egyáltalán? Még az ágyban sem volt soha kezdeményező. Ha közeledtél hozzá, elfogadott.

Elfogadott, de soha nem hívott. Lehet, hogy csak elviselt...?

És ez az intelligens, döntésképes nő mindennek véget vetett, szégyenbe és kétségbeesésbe taszítva téged, aki nem értetted, hogyan sodródott ez a tökéletes nő a gyermek-és öngyilkosságba... Hát mert ez volt a legutolsó döntése!

Lilla is döntött. Neked adta magát feltétel nélkül, mielőtt meggyőződött volna arról, hogy valóban vállalod őt és a gyerekeit. És mikor a férje magával hurcolta, Lilla inkább elviselte a verést, mint hogy megcsaljon téged, aki pedig csak egy lehetséges jövő voltál a számára.

Megcsaljon? Hisz csak házastársi hűségét bizonyította volna, ha enged a férjének, ha meg nem enged, annak a verés után mindenképp erőszak lett volna a vége. Ő is tudta, mégis az ellenállás mellett döntött. Érted, miattad.

Ő már bizonyított. Tett érted. A kedvedért. És tűrt. Miattad.

Tettél Őérte ugyanennyit?

Hogyne! Megsértetted, megaláztad. Visszadtad neki, amit te szenvedtél Annától.

Az erős Anna. Akit imádtál. És a gyönge Lilla. Aki imád...

Letérdelt a bokor mellett, ahonnan a halk, szívettépő zokogást hallotta.

Az asszony riadtan húzódott odébb a feléje nyúló erős tenyér elől:

- Csak sírhatok... megvetsz érte... de nekem csak ez maradt... sírni...

- Lil - simított végig az arcán a férfi. - Épp oly elveszetten bolyongasz az élet útvesztőiben is, mint ennek a városnak az utcáin.

Az asszonyban a szelíd hang átszakította az utolsó gátat is, mellyel eddig fékezni igyekezett fájdalmát:

- Meg szeretnék halni... Senkinek se hiányoznék... De a gyerekeim még kicsik... nem értenék meg... nem bocsátanának meg...

Csizovszky magához ölelte:

- Sírj, kicsim, sírj, talán ez az egyetlen gyógyszer a fájdalomra. Bár én is tudnék sírni...

Lilla riadtan vette két tenyerébe a férfi arcát:

- Zoltán? - mondta aggódva.

Te bántottad meg, ő mégis érted aggódik. Hát miféle isten teremtette ezt az asszonyt?

- Lil - mondta csendesen. - Lil! - ismételte a reménykedők hangján.

- Zoltán... - a félénk hang elveszett a langyos éjszakában. - Félek tőled, de féltelek... Egész nap kiszámíthatatlan vagy. Féltő és kedves, aztán durva, közömbös. Szenvedélyes, dühös, aztán nekikeseredett, megvető és most... Mi zajlik benned? Csizo...

- Most fogom lerombolni a múltamat! - mondta a kamionos zord örömmel, és ledobta farmerdzsekijét a fűre.

Gyengéden fektette rá Lillát. Lassan ereszkedett fölé:

- Mindig ilyen maradj! Én azt szeretem benned, aki te vagy, önmagadat őrizd meg magadban, kicsi Lillám...

- Csizo... Zoltán...

A kamionos ajka beléfojtotta a szót:

- Most ne mondj semmit… - suttogta. Minden érzékével Lilla felé fordult, minden sejtjével őt akarta érezni.

Anna, gondolta, amikor a forró öl befogadta, Anna, megbocsátok neked, de soha többé ne próbálj uralkodni rajtam. Erős voltál, de én adtam ehhez az erőt. Hatalmad volt fölöttem, de én adtam neked a hatalmat magam fölött.