1996-ban az eredeti HÖLGYVÁLASZ (Dansu Wo Shimaso Ka /Hölgyválasz/) című film, amelyet Masayuki Suo írt és rendezett, belopta magát a japán közönség szívébe, egy hétköznapi ember, egy keményen dolgozó, fizetésből élő japán alkalmazott történetével, akit elfog az az érzés, hogy valami hiányzik az életéből és a házasságából, és titokban társastáncot tanul. Elfásult, búskomor és visszavonult emberből hamarosan olyan valakivé válik, akit megérintett a csoda és a lehetőség érzése. Tele komikus figurákkal és pezsdítően magával ragadó táncjelenetekkel, a film egyetemes érvényű, mindenkiben meglévő húrt pendített meg, aki csak valaha egy kicsit többre vágyott az életben. A film meglepetésszerűen a Japán Filmakadémia nem kevesebb, mint 13 díját nyerte el, bejárta az egész világot, és kasszasiker lett az Egyesült Államok és Európa külföldi közönsége előtt is.

Audrey Wells forgatókönyvíró is azok közé tartozik, akiket az eredeti film nagyon mélyen érintett, és aki úgy érezte, hogy ez a szép történet még szélesebb közönséget érdemel. Wells képzeletét már régen foglalkoztatta, hogy hogyan tudnak az emberek szenvedélyre lelni - legyen az akár romantikus vagy kreatív szenvedély - napjaink rohanó, zaklatott modern életkörülményei között. Wells számos, általa írt és rendezett filmben boncolgatta ezt a témát, köztük az Under the Tuscan Sun (Napsütötte Toszkána), és a díjnyertes Guinevere című filmben. De úgy érezte, hogy ez a sztori más, mert itt nem annyira a konvencionális szerelem megtalálásáról volt szó, hanem sokkal inkább annak az örömnek az újrafelfedezéséről, amit akkor érzünk, ha legtitkosabb álmainkat valósítjuk meg, és arról, hogy hogyan lehet középkorú emberek jó, de rutinná szürkült házasságában újra felszítani a szenvedély és a boldogság szikráját.

Wells hozzálátott, hogy a HÖLGYVÁLASZ című filmet angol nyelvű filmmé adaptálja, de azonnal érzékelte, hogy sokkal többet kell benne megváltoztatni, mint pusztán a nyelvet. A sztorit körülvevő egész kultúrának teljesen újnak kellett lennie. A sztori helyszínének az Egyesült Államokba helyezésével - ahol a társadalom sokkal nyitottabb, sokrétűbb és változatosabb, gyakran mégis legalább annyira sodródó - Wells egyúttal a film humorát is inkább hippissé és amerikai stílusúvá tette; egy kis chicagói jellegzetességet adott a tánciskola komikus színezetű állandó kuncsaftjainak, és mindenek előtt új képet vázolt fel a főszereplő küzdelméről. Mert John Clark nem a japán társadalom rideg szigorúságának körülményei között vergődik, mint az eredeti filmben - hanem a saját korlátozott fogalmainak csapdája tartja fogva, amikor el sem tudja képzelni, hogy ki lehetne ő, azon túl, hogy apa és ügyvéd. Clark alakjában Wells a tipikus amerikai városi szakembert mintázta meg, "azt a típust, aki mindent rendkívül jól tud csinálni, de azt már elfelejtette, hogy hogyan lehet álmokat szőni, egészen addig a pillanatig, míg be nem lép a tánc-stúdióba."

Az álmoknak ez az újrafelfedezése végigkíséri a HÖLGYVÁLASZ című film többi figuráját is, Jennifer Lopez illúzióit vesztett táncbajnokától kezdve, aki visszanyeri kedvét a versenyzéshez, Stanley Tucci botrányosan viselkedő, a társastánccal kapcsolatos ambícióit rejtegető-letagadó figurájáig, aki végül megtanulja, hogy hogyan legyen önmaga.

Egy dolog azonban, ami nem változott, ami nem változhatott, az a forgatókönyv arra kihegyezett figyelme, amivel azt a hamisítatlan, fantasztikus izgalmat kíséri végig, amit az ember akkor érez, ha táncolva átrepül a termen, partnere karján, aki mindenkis rezdülését ismeri. Habár a sztorinak más a hangvétele, más lett a jellege, Wells is a táncot helyezi a történet középpontjába, úgy hogy a történetet részben John Clark és új barátainak gesztusai, mozdulatai mondják el, olyan, szavakkal ki nem fejezhető érzéseket feltárva, amelyek túlmennek azon, amire a nyelv képes.