Rohadt új év. Rohadt vonat.
A Roxfort Expressz úgy zakatolt, hogy Sayelle szinte a saját gondolatait sem hallotta. Háta fájt, ahogy húzta le a nehéz hátizsák, a vállaiba már egész kis völgyet vágott. Tanácstalanul siklottak végig lilás szemei a kupékon – a többiek sehol. Már éppen mérgesen lehuppant volna a vonatfolyosó közepére, amikor meghallotta barátnője, Carelle senkiével sem összetéveszthető vihogását. Sóhajtott egyet, és elhúzta a kupé ajtaját.
Tájkép: egy nagy kupac a földön visít, egy szőke és egy fekete hajú fiú röhög rajtuk, egy másik szőke, kényes libával együtt. Egy sötét ruhás lány és egy fehér hajú fiú csak a fejét csóválja, az utóbbi olyan lesajnálóan, ahogy csak tudja.
- Sziasztok, nyomoroncok überjei – vágódott le az egyik ülésre vigyorogva a lány, és eltűrte a szemébe lógó szőke tincset.
- Tudod ki a nyomoronc! – csattant fel Lucius, miközben Sayelle megölelte a mellette csendesen üldögélő Irist.
- Nem is érdekel a barátnőd? – hajolt aztán a földön hentergő vörös démon fölé a lány.
- Ha... Bella... Abbahagyná... Ezt a... Marhaságot... – mondta levegőért kapkodva Carelle.
- Te akartad, Wex – sziszegte ördögien a lány.
- Bella, ül – mondta vigyorogva Rodolphus, és hátrarántotta a fekete hajút.
- Na, mizujs veletek? – kérdezte vidoran Elle, végignézve a kupéban összegyűlt kis csapaton. Nehezen vallotta be magának, de átkozottul hiányoztak neki az otthoni hullaházi légkörben. Még akkor is, ha ez a nagy csapat hülye minden nap totálisan le fogja fárasztani.
- Hát... hogy úgy mondjam, a nyár egy nagy kalap sz... – kezdett bele Iris, majd folytatta szerencsétlen sorsának taglalását.
- És Daire? – kérdezte Elle a szótlan, fehérhajú fiútól. – Milyen volt a vándorlás?
- Szuper – fintorodott el az. – Egész tűrhető volt az eddigi nyaraimhoz képest. Csak éppen, mikor át akartam repülni a... – A fiú arca hirtelen picit rózsaszínessé vált, és elhallgatott.
- Hol repültél te? – kérdezte halovány szemöldökeit jó magasra felvonva Carelle.
- Hát izé... – szabadkozott Daire. – Csak találkoztam pár... jamaicai füvessel, és hát beszívtunk – vágta ki egy levegőre.
A kupéban egy pillanatra csend lett, aztán a szőke hangja vágott a döbbenetbe:
- Jövőre hozzánk jössz – jelentette ki Lucius, és elkezdte mondani ő is a kimerítő nyári élményeit.
Sayelle mindenkit türelmesen végighallgatott, de mikor rákerült a sor, csak annyit tudott kinyögni, hogy unatkozott.
- Hát mellettünk nem fogsz – vigyorodott el Carm, miközben keresztbe tette a lábát a miniszoknyájában. A kupéban helyet foglaló kantársulás minden tagja majd’ kitörte a nyakát, hogy láthasson valamit.
Iris és Sayelle összenézett, majd kitört belőlük a röhögés.
- Vigyázzatok – vigyorgott Iris. – Kiesik a szemetek.
Erre az összes fiú elkezdett valamit fixírozni, mintha nekik eszükbe se jutott volna arrafelé nézni. Bella közben jól fültövön csapta Rodot.
Sayelle az ablak előtt elsuhanó, még finoman hullámzó tájat figyelte, melyet szántóföldek kockáztak fel. Fülébe csak távoli zajként hallatszott a többiek eszetlen zsibongása, valami Narcissa-féle nyávogást is hallott, de gondolatban egészen máshol járt.
- Hé, Elle – riasztotta fel Lucius hangja a merengésből. – Szerinted?
Sayelle felvonta a szemöldökét. Halvány fogalma sem volt, miről lehet szó.
- Szerintem mindjárt éhen döglök – vágta ki magát, majd felpattant, és kiment a kupéból.
- Jövünk mi is – szólt Carelle, és Irisszel együtt csatlakoztak a lány mellé. – Ha tudnátok, hogy hiányoztatok – mosolygott Carm, miközben kifizette a tökös derelyét.
Sayelle éppen nyúlt volna egy nyalókáért, mikor valaki meglökte oldalról, így kiömlött az egész doboz.
- Mivel érdemeltem ki ekkora balféket? – nézett az égre a lány, majd a „merénylőre”.
- Bocsááá... Ja, neked mindegy, Brévailles – ejtette ki undorral a nevét Sirius. Sayelle lekicsinylően végignézett a csapaton. Mikor meglátta Remust, ugrott egyet a gyomra, de aztán átvette a másik fiú iránt érzett utálata.
- Nyugi már, Sirius cica – mondta Carelle. – Nem kell rögtön az első nap pattogni.
Iris a „cica” szónál felnevetett.
- Te aztán végképp ne szólj semmit, Wexham – vágott közbe James. – Látom, megint elfelejtettél felöltözni...
Sayelle a vállánál fogva rángatta vissza az előreugró barátnőjét, miközben gyilkos pillantást vetett Jamesre.
- Ti hallotok valamit, csajok? – kérdezte aztán körbenézve, és egy pár sarlót odavetve a büfésboszorkánynak visszaindult a kupéba.

Carelle kivillantotta hibátlan, fehér fogsorát, majd megszólalt:

- Kezdeni kéne velük valamit.

Csak pár szót mondott, Iris és Sayelle azonban így is levonta a következtést, és szinte egyszerre forgatták meg a szemeiket.

- Melyiküket?

- Mondjuk... Siriust.

- Miért őt? - kérdezte hirtelen Iris, mire Carm ránézett, és azt mondta:

- Miért ne? Felőlem James is jöhet, szép barna szemei vannak, és süt belőlük az értelem - a mondat második részét gúnyosan kiemelte amire két barátnője megint csak vigyorgással válaszolt.

- Menjünk vissza! - indítványozta Iris, és már indult is, acélos bakancsa ellenére (vagy talán éppen azért) hangtalanul lépkedve a folyosón.

Carelle és Sayelle utána.

- Mi tartott ennyi ide... hé, nekem nem hoztatok kaját? - Lucius elfintorodott, majd pár pénzérmét csúsztatott Rod kezébe.

- Hozzál nekem valami kaját! - Rod lesajnálóan (már amennyire merte) végignézte Luciust, és Carelle-nek nyújtotta a pénzt.

- Hozzál inkább te!

- Én? - Carelle szeme megvillant, és egy árnyalatnyival "véletlenül" még feljebb csúsztatta szoknyáját - Ugye viccelsz? Lécci, Rod, ne legyél már ilyen! - mosolygott rá szépen, mire a fiú elvörösödve felállt, és kisétált a kupéból. Bella füstölögve ült a sarokban.

Az őt további része kellemes vihogásal és dumálással telt; Lily Evans, az a hollóhátas liba, akiért James Potter annyira oda volt, csak egyszer dugta be stréber fejét a kupéajtón:

- Muszáj hangoskodni? Tőletek hangos a fél vonat! - erre Iris felállt, szembefordult a nála jóval kisebb Evans-szel, és a falhoz támasztotta tenyerét. Csuklóján szinte világított legutóbbi öngyilkossági kísérletének eredménye.

- Szerintem kopj le, sárvérű, mert ha tudnál számolni, látnád, hogy túlerőben vagyunk.

Lily Evans ciccegett egyet, de mégis eltűnt az ajtóból, Iris pedig elégedetten leült.

A Roxfort Expressz ekkor lassulni kezdett, majd megállt - a vonatból tolongani kezdtek a diákok kifelé, mintha az életük múlna rajta, hogy minél hamarabb kiérjenek.

- Mint valami lóversenyen - állapította meg Carelle, kíméletlenül arrébb lökött pár másodéves kisfiút, és úrinői mozdulatokkal kisétált az esti hidegbe. A többiek hasonló módszerekkel szintén hamar lejutottak, és elfoglalták a legtágasabbnak tűnő fiákert. Rod és Bella egymás vállára dőltek, Lucius és Dairen szintén; Carelle ellenben kényelmesen elhelyezkedett Sayelle ölében, egyik kezét Lucius vállán nyugtatva, a másikkal Iris ujjait kulcsolva. 

Daire felsóhajtott. Ahogy az ég alja lassan bíborrá sötétült, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Olyannyira furcsa, hogy úgy érezte, menten feltépi a kabin tetejét, hogy aztán a vörös vaslapokra ugorva pokoli fájdalmak árán kinyissa hatalmas, fekete szárnyait, és az út hátralevő részét madárröptén tegye meg. De nem.
Háta még sajgott a tegnapi repüléstől, legfőképpen lapockái mentén, ahol minden egyes alkalommal, szinte milliméteres pontossággal kibukkannak a vérpöttyös, obszidián tollak a behajlított csont hegyesszögén.
- Daire, citromot nyaltál?- böködte meg Lucius hirtelen a srác vállát, aki ettől finoman megborzongott.
- Szüljél sünt - közölte a fiúval, mikoron ráemelte borostyánzöld szemeit.- Amúgy meg mióta érdekel, mit nyalogatok szabadidőmben?
Lucius erre ördögien elvigyorodott, a következő pillanatban pedig eszeveszett röhögésben tört ki. Daire félig felvont szemöldökkel, lesajnáló tekintettel figyelte barátja arcát, aztán megcsóválta a fejét.
- Ti ma baromira gyíkok vagytok. - nyögte ki végül, majd mielőtt ismét megérezhette volna Lucius finom barackvirágillatát közvetlen közelről, mogorván az ablak felé fordult, és maga alá húzta a lábait.
Ajkára rögtön mosolyt csalt a közeledő esőfelhőrengeteg, azonban azt már nem érhette meg ébren, hogy lássa az égszakadást. Abban a percben nyomta el az álom, ahogy az első csepp a tisztára suvickolt ablakra hullott, és a vonat gyorsulásával egyenesen arányosan a hideg, fütyülő szél megkezdte végtelennek tűnő kirándulását a kabinba.

~*~

- Tom...!
- Mondd szerelmem...
- A sebek... A derekadon...
- Gyógyítsd meg nekem őket...
Félhomály uralkodott a szobában, ami keleti fekvésével uralkodó kúriának bizonyult az eldugott kis falu végén, a hatalmas Aeternum-domb tetején. Tornyai a tomboló égbe karmoltak, mintha csak le akarnák marcangolni onnét a csillagokat vaskarmaikkal, hogy aztán porrá zúzzák mind, eltörölve a világról az emberiség utolsó reményhordozóit is. Az emeleti szobákból már rég kihaltak az eleven színek, kopottas, ázott tapétái, nyikorgó parkettlapja nem volt épp barátságosnak nevezhető. Késő-középkori, groteszk festmények lógtak a falon, búgó hangú kakukkosórák társaságában, a valaha elegáns kerevetekről foszlott a vörös selyem.
A délnyugati torony is halottnak tűnt messziről. A kósza fényt függönyökkel rejtette el naplementekor Tom, hogy megakadályozza a falusiak gyanakvását. Azok úgy tudták, az Aeternus-birtok évszázadok óta lakatlan. Az utat el is vágták a vályogházas utca végén, ennél távolabb pedig tiltott volt elhagyni Little Hangletont északkeleti irányban.
Közelebb nem is merészkedett egyik lakó sem; a vaskapura felfutott a borostyán, ellepve a megrozsdásodott név- és házszámtáblát, a bejárathoz vezető kavicsos utat belepte a temérdek árvácska és más egyéb gyomnövény.
Daire is mindig hoppanált ide, ahogy Tom tanította. Feltűnő lett volna, hogy egy felettébb attraktív fiúcska nap mint nap megjelenik Little Hangleton szűk, kopár kis főutcáján, és áthágva a szabályt, átvág az Aeternus-birtok labirintusán.
Aeternus-birtok. Daire szerette ezt a szót, bár nevethetnékje támadt a falusiak naivságán. Aeternus, mi? Hát félik mondani a nevet; Denem?
Félik hát. Mit félik. Rettegik.
A fiú most pihegve feküdt Tom karjai közt a puha pilleágyon, és szüntelen az izzadság és könny alkotta furcsa elegyet törölgette az arcáról. Szemeit összeszorította, pilláinak fekete erdeje lágyan keretezte a két finom héjat. Tizenhárom volt akkor.
- Miért?- suttogta.- Miért ölted meg?
- Mert nem adott nekem - csókolta Tom a világos tincsek közé.- Márpedig az halál fia, aki ellenkezik velem.
- Az apám szeretett engem - fordult a sötét hajú férfi felé Daire.- És tudta jól, hogy a pokolba taszítasz, Tom.
- Pokolba?- nevetett fel Tom, kivillantva szabályos, fehér fogsorát, amitől Daire-ben mindig megállt az ütő.- Pokolba,
szerelmem? Miféle pokol akkor ez? Életet adtam neked, új életet, szerelmet, gondoskodást és olyan szeretetet, amit attól a némbertől sosem kaptál és sosem kapsz majd meg. S mi több...! Angyalaim közé is bevettelek, szerelmem! A Fekete Angyalok közé! Hát ezt nevezed te pokolnak?
- Igen - lehelt a fehér hajú fiú, miközben élő ellentmondásképp tomboló dühére, közelebb bújt a férfihoz, és a nyakába fúrta az arcát.- Te is tudod, Tom, hogy szeretlek. De ezt nem bírom. Se lelkileg, se fizikailag.
- Kellesz nekem - suttogta Tom.- Hát nem érted? Az erő, ami benned lakozik, egyszer majd világokat rombolhat a sírig!
- De én nem akarom a sírig rombolni a világokat!- kiáltott kétségbeesetten Daire.- Nem... Nem akarom ezt az egészet. Én ehhez még kicsi vagyok. Én ezt nem értem.
- Mit nem értesz, drága szerelmem?- nevetett Tom könnyedén.- Mondj bármit, felelek!
- Mire jó neked ez?
- Csodás érzés látni, ahogy hódolnak - felelte a férfi.- Hogy félnek tőled. Félnek, ha rád néznek. Félnek, ha a szavadat hallják. Félnek, ha tudják, hogy a közelben van. Szeretem érezni a félelmüket. Ezért szerveztem meg a Fekete Angyalokat is. Kilenc legerősebb halálfalóim ők, bizony! Mind más nevük van. Azraeth, Metirodh, Cathfer, Feoras, Revelin, Cyril, Shanelyon, Mathuin, és végül te, gyönyörűm, Sephiroth. Szárnyakat adtam nektek! Végtelen uralmat a szerencsétlen földlakók felett! Egy nap, amikor végleg rászánom magam, hogy elkészítsem horcruxaimat, mindnyájan kaptok egyet tiszteltem és csodálatom jeléül. S miután készen állok, hogy átvegyem a hatalmat, ti álltok majd fekete seregeim élén, ti, angyalok!
Daire megkövülten hallgatta szeretője borzalmas szavait. Tudta, hogy Tom az őrület határán áll, ez pedig végtelenül elkeserítette. Hogy egy ekkora koponya, mint Tom Denem, úgy végzi, mint sok más zseni, akit felemésztett számtalan elmélete és világképe rémlénye.
Nagyot sóhajtva húzta magához a férfit, s mielőtt az ismét belelendült volna, betapasztotta az ajkait. Forró csók volt, szenvedélyes szerelemcsók, mint az összes többi, amit közösen váltottak.
- Szeretlek, Daire - suttogta Tom, miután ajkaik eltávolodtak. A férfi jól tudta, hogy ezzel az egy szóval akármikor beledöfheti a kétségbeesettség kis tőrét Daire így is eléggé nyugtalanul kalapáló szívébe, s nem átallt visszaélni ezzel a képességével.- És örökre szeretni foglak. Holnap pedig mindezt megnyomatékosítom az örökké élő és vérző pecséttel.
A kis Daire jól tudta, mit jelent ez. Pedig egyáltalán nem akarta tudni. Még csak sejteni sem. Némán zokogva szenderedett el ördögszeretője oltalmazó karjai közt.

~°~°~°~°~

Másnap megszökött. Még mielőtt Tom felébredhetett volna, macskaügyességgel kimászott az ágyból, és a fénysebességet megszégyenítő tempóban kezdett öltözni. Félregombolta ingét, több ízben is fordítva kezdte el befűzni a cipőjét, de kit érdekelt akkor!
Menekülni akart, menekülni érzelmei elől, menekülni a jelen elől, egy olyan helyre, ahol nem kísért a holnap fantomja. Megfésülködött, csak úgy tessék-lássék mód, aztán vetett egy könnyhomályos, utolsó pillantást szerelmére, aki eltiporta virágoskertje hamvas, fehér liliomjait, aki annyiszor bizonygatta, hogy gyönyörű, és hogy van értelme szerencsétlen kis életének, hogy szereti valaki ezen a nyamvadt világon.
- Bocsáss meg nekem, Tom - prüszkölte könnyek közt, majd dehoppanált.
Soha többet nem látta.

~°~°~°~°~

A nyár utolsó hetei purgatóriumi fájdalommal teltek Daire számára. Egyik napról a másikra belázasodott, köhögött, emellett a kórosan sovány fiú ha lehet, még jobban lefogyott, mivel egy falatot sem bírt enni. Csak itta a vizet, mint egy Szaharából menekült emberroncs.
Pár napig ment a bujdosás. Azonban balszerencséjére egy Stonehenge-i, reszketve zokogó éjszakán egyenest az arra sétálgató Minerva McGalagony karjaiba futott. Szerdáról csütörtökre virradva pedig a fiú a Roxfort gyengélkedőjén találta magát, ahol Madam Pomfrey már hozzálátott a gyógyításhoz.
Habár kilószámra kapta az altatókat, nem tudott nyugodtan aludni. Ha álomba merült egy pár órára, akkor is Tom arcát látta; csalódott, könnymaszatos és mérges arcát. Ajkai három hangtalan szót formáltak; "előlem nem menekülhetsz."
Szerette a férfit, azon felül, hogy gyűlölte is. Szerette, amiért elfogadta akképp, ahogy született, szárnyai alá vette, gondoskodott róla, és elhalmozta szeretetével. (Néha elgondolkodott azon, valóban igazi szerelem-e - vagy csak volt-e?- az övék. Viszonzott-e, vagy csak egyoldalú. Hogy a férfinak csak teste, ereje és esze kellett-e, vagy lelke, szíve, és érzelmei is.)
A szárnyaitól rettegett. Még sosem próbálta őket, azonban eltökélte, hogy amint meggyógyul, repülni fog.
Ez körülbelül egy hónapra rá be is következett.
A tudatlan, naiv kis Daire az éj leple alatt kiszökött a Tiltott Rengetegbe, egyenest a Hulla-tóig somfordált, ott pedig levetette magáról pulóverét és pólóját, majd lehunyta szemeit.
Úgy tett, ahogy Tom mondta. Megfeszítette a hátát, felhúzta vállait, aztán pedig hátrakönyökölt, bele a levegőbe.
A következő pillanatban pedig felordított. Érezte, amint felszakad a bőre, ezután pedig éles fájdalom nyilallt gerincébe és karjaiba. A tortúra még körülbelül másfél percig tartott, s Daire ezt a másfél percet végigüvöltötte.
Arcán a könnyek, hátán a vér patakzott. Óvatosan megmozgatta szárnyait - a nedves, fekete tollak felkavarták a nyárvégi, langyos levegőt a fiú körül. Lassan a tóhoz sétált, hogy a mozdulatlan, szürkés vízben megnézze önmagát.
Csodálatos volt. Valóban, mint egy földre dobott angyal, aki még magán viseli Mihály körmeinek nyomát.
- Mondhatni, gyönyörű - közölte fintorogva a tó tükrével, aztán korábban levetett ruháihoz sétált, felmarkolta őket, és ordítva az égbe szállt.

~*~

- Daire...
- Mmmh...
- Daire...!
- Mmmh!!
- DAIRE!
- KIIGENMIHOLÉNITTVAGYOKŐRMESTER!- kiáltotta a fiú, amikor végre felébredt. Sayelle rázogatta a vállait.- Elle... Mi van?
- Hoztunk csokibékát - mosolygott rá a lány.- Kérsz?
Daire nagyot sóhajtott, majd egy észrevétlen mozdulattal kidörgölte szeméből az álmot és annak könnyeit. Legalábbis ő azt hitte, észrevétlen volt, holott minden volt, csak az nem. Ezt Lucius vette észre elsőként, amikoris egy picinyke csepp hullott a kezére.
Sokatmondó pillantást váltottak a fehér hajú fiúval, aki beharapta alsó ajkát, és nagy vidámságot tettetve kihalászott egy lila, csillámos csomagot Narcissa öléből. Feltépte a papírt, aztán mielőtt a béka elugrálhatott volna, egy gyors mozdulattal leharapta a fejét.
- Szép munka, Isten - vigyorgott rá Rod.- Úgy irigylem, hogy ilyen gyorsan gyilkolod a békákat.
- Dako'llász ad egéc - vont vállat teli szájjal Daire.- Szóval gyakorlász az egész.
- Gyakorlász?
- Gyakorlás. Malfoy, hogy mindenbe belekötsz - sandított a tejfölszőke srácra.
- Szerinted kitől lestem?- kacsintott rá Lucius.- Na, adjatok ide is.