- Baaaaaa...

- Hogy mondod, drága?

- ...sszameg.

- Hát szép. Aranyvérű, nemesi sarj, és így fejezi ki magát.

- Erre nincs jobb szó! – vágta le hatalmas csattanással a táskáját Sayelle a klubhelység kőasztalára.

Lucius felvonva a szemöldökét bámult rá a fotelből.

- Na mondd, hallgatlak – sóhajtott aztán.

- Hát hallgass – mondta Sayelle morcosan, és nagy durrogással felvonult a lányhálóba.

Levágta magát az ágyára, fejjel a párnába fordult, és beleharapott a huzatába. Ez a nap nem is sikerülhetett volna ennél katasztrofálisabban. Minden azzal az SVK órával kezdődött – mindig is rühellte azt a tantárgyat, de most aztán végképp meggyűlölte. Örökre elintézte magát Remusnál, ennyire alacsonyan még egy órán sem teljesített. Carelle valahol a kastélyban duzzog tanulás címszó alatt, Iris minden eddiginél jobban a Sirius-utálatába temetkezett. De ez még mindig nem volt elég, hogy betegyen; két hetedéves trágyagránátot hajigált a folyosón, de a gondnok őt kapta el, és büntetőmunkára ítélték.

Most meg nincs kész a bájitaltan házija, és tök üres a gyomra, mivel nem vonszolta le magát vacsorázni.

Pár perc múlva nagyjából összeszedte magát, és lekullogott az immár Lucius-mentes klubhelységbe. Csak néhány elsős ténfergett benn. Az egyik kisfiú Elle felé igyekezett, aki próbált kislisszolni, ámde...

- Bocsánat... Nem tudod megmondani, hogy...

- Úgy nézek én ki?! – förmedt rá Sayelle, mire a kölyök megszeppent. Aztán megnézegette a mellére tűzött prefektusjelvényt, és sóhajtott.

Fogalma sem volt, miért pont őt nevezték ki óvónéninek, de hogy az egyik legalkalmatlanabbat bízták meg, abban biztos volt.

- Na, mondjad – vette elő a szimplán morcos hangnemét.

- Semmi, semmi – rázta a fejét ijedten a kisgyerek, és visszaslisszolt a társaihoz.

- Szívesen, máskor is – vigyorodott el a lány, és kilépett a fáklyafényes folyosóra. Céltudatosan sietett előre, ám valójában fogalma sem volt, hova megy. Elhaladt a földszinten, első emelet, második, harmadik... Egy idő után már nem is számolta. Szűk kis toronyban kötött ki, valahol a kastély egyik legmagasabb pontján, mivel felfele már nem vezetett lépcső... Sayelle azonban jól tudta, hogy ez még nem jelent semmit. A toronynak két ablaka volt, alig két testszél nagyságúak egymással szemben. A kör alakú helységben nem volt semmi, csak egy régi íróasztal, iratszekrény, meg pár poros pergamen. A lány úgy vélte, valaha eldugott kis dolgozószoba lehetett.

Pálcája hanyag intésével eltüntette a pókhálót az ablakból, és feltornászta magát. Lábait kilógatta az ablakon, oldalát a falnak döntötte. Szédítő mélység táncolt a szeme alatt: az egész roxforti birtokot belátta. Sejtette, hogy ha így valamelyik tanár látná, levonna százmillió pontot a Mardekártól, és két hónapi büntetőmunkára ítélné, mert szerinte ez egy halálos kimenetelű baleset jó táptalaja. Elle arcára vigyor kúszott, de a szívébe egy cseppnyi világosság sem.

Kezeit a hideg kőre támasztotta, és az eget fürkészte. Már majdnem teljesen sötét volt, a Hold, és az első csillagok már majdnem teljes fényükkel ragyogtak odafenn, az ég alja azonban világosabb volt, a Tiltott Rengeteg fái mögött. A lány egy vállrándítással vette tudomásul, hogy megint nem ér vissza takarodóra... De nem igazán érdekelte.

Majdnem hanyatt vágódott az ablakból, amikor sétálgató léptek zaja verte fel a poros csendet. A kezébe temetve az arcát keservesen felsóhajtott.

- Magánterület! – súgta a tenyerének, éppen mielőtt az idegen belépett volna a toronyba.

Daire bágyadtan ücsörgött a kviddicspályán, ezúttal egyedül, a sötétségbe és a füstmacskákba burkolózva. Nézte,

ahogy égnek a dohánylevelek, ahogy minden egyes szippantásnál felizzik a narancsszín parázs, ahogy a pernye

tehetetlenül száll az alant elterülő, fekete bársonygyepre. Hatalmas sóhaj szakadt fel nikotinfertős tüdejéből, amikor

odébb pöckölte a csikket, és kifújta a maradék füstöt is, egyenes, hosszú oszlopba.

Elnézegette még egy ideig a csillagszemű égboltot, a Hold kiflijét, a Tejút ködös vonalát... Aztán az inge nyakához

kapott, és veszett tempóban kezdte magáról tépászni a feleslegesnek vélt ruhákat.

Megállt a lelátó szélén, baljában szorongatva a gyűrött anyagot, majd lehunyta szemeit.

- Bocsáss meg, Tom - suttogta, miközben érezte, hogy szemét égetik a könnyek. A következő percben pedig

felordított, ahogy a csontok átszakították a bőrt a hátán. Most egész egyszerűen tűnt, szinte pillanatokon belül kitárhatta

mind a két vértől nedves, fekete tollú szárnyat. Óvatosan verdesett egy párat, gyorsan elmaszatolta nedves arcát, végül

elrugaszkodott a padtól, és emelkedni kezdett.

Csak hágott, hágott, egyre följebb, egészen addig, amíg olyan közelinek nem érezte az éjszaka feszülő bársonyleplét,

akár a hálóterem plafonját. Mintha beleütközne, de nyomban.

Így bevett egy éles kanyart, megkerülte a kviddicspályát és a Tiltott Rengeteg karom-fáit is, hogy az iskola mögé

kerüljön, egyenest a déli szárny mellé, ahol sosem égnek a lámpák. Általában itt telepedett le az álmatlan, bűntudatos,

szomorú vagy csalódott éjszakákon, az apró torony gúlatetejének szélén, ahonnan belátta az egész birtokot, az

üvegházakat, Roxmortsot, a vonatállomást, sőt, a Keleti Határt, amerre Dippet professzor megtiltotta a járást.

A fiú repült már arra. Csak egy elhagyott, vályogházakból álló kis falut látott, a végén egy elhagyatott birtokkal... Szívbe

markoló volt a hasonlóság, s Daire ilyenkor legszívesebben porig rombolta volna az összes putrit, de végül mindig

hagyta a francba.

Most is épp errefelé tartott, átszelte az udvart, kikerülte a rozsdásodó vasszobrokat, csak úgy heccből végighúzott a

lugasok közt is, már meg is látta a tornyot, hegyes kis csúcsát, sőt, már el is mosolyodott... Amikor halk nyöszörgésre

lett figyelmes.

Rögtön a hang irányába fordult, és kis híján felordított - az ereszcsatornán Elle lógott, fél kézzel kapaszkodva, a lány

fölé pedig sötét alak tornyosult.

- Kérem - zokogta a lány.- Hagyjon...!

Az alak nem válaszolt, csak hörgő nevetést hallatott, legalábbis Daire annak vélte a hömpölygő gőzfelhőt. Viszont úgy

tűnt, nincs kegyelmezős kedvében. Elnézegette még egy darabig Elle rémült arcát, ismét nevetett, aztán vörös,

csillámos porfelhőt szórt, a lány pedig, abban a minutumban, ahogy a lidérc eltűnt, zuhanni kezdett.

Daire gondolkodás nélkül cselekedett - Elle után vetette magát. Az sikoltott, kapkodott, haját, könnyeit tépte, sodorta a

szél. És alaposan meg is lepődött, amikor a halál helyett egy angyallal találta szembe magát.

- Da... Daire?- hebegte. Talán a fiú érkezése jobban megrémisztette, mint maga a tudat, hogy majdnem feldobta a

talpát.- Te meg... Azok ott... Úristen... Mi vagy te?

- Azok ott szárnyak - sóhajtott Daire, miközben nyugtatólag megcsókolta Elle homlokát.- Most pedig maradj veszteg. Nehéz repülni teherrel.

- De...

- Css.

- De Daire!

- Mondtam, css.

Elle ajkát rémült kis sóhaj hagyta el, de jobbnak látta csöndben maradni. Csak átkarolta Daire meztelen nyakát, és a fiú mellkasába fúrta arcát, várva a landolást, ami csakhamar be is következett az iskola hatalmas fakapuja előtt. Itt a fiú a hideg márványpadlóra ültette Elle-t, és amíg az felhúzta magára Daire pulóverét és ingét, visszahúzta szárnyait.

- Én... - kezdte Sayelle, miközben a könnyeit törölgette.- Én nem is tu...

- Drágám - sóhajtott Daire.- Ne haragudj, de a te érdekedben... Exmemoriam.

A barna lány eszméletét vesztve terült el a falap előtt, hisz ez az egyszerű varázsige most jóval erősebben hatott rá, nyilván a sokkhatás miatt. Plusz a fiú nonverbálisan meg is spékelte egy kis altatóval.

Épp ölbe kapta Elle-t, és megindult a mardekárosok klubhelyisége felé, amikor hirtelen rohanó léptek zaja hallatszott fel a folyosó végén, majd mielőtt Daire elbújhatott volna az egyik vadkanszobor mögött, felbukkant a sarkon a zilált Vin.

- Kérlek - nézett a lányra esdeklően Sephiroth.- Fuss. 

Vin sosem volt az a tipikus alvajáró, éjszaka kisurranó kóborszellemet játszó királylány. Viszont, ha mégis kiszökött az éjjel, annak oka szokott lenni..tavaly a szörnyű nap "évfordulójának" éjjelén lépett le, és egészen reggelig elő sem került. Igazából azóta sem derült ki, hol is volt. Ezúttal furcsa hangulatban mászott ki a portrén. Valahogy rávette magát, hogy normálisan felöltözzön, mivel fázott, cipő mégsem volt rajta..minden egyes lépésnél úgy ért talajt a lába, mintha igazából nem is akarta volna. Bár élésen érzékelt mindent maga körül, a gondolatai egész máshol jártak. Az iskolaév óta álmodik. Na nemúgy, régebben is álmodott dolgokat, egészen furcsákat is, de tudta, hogy ez most valami más. Tudta, mégsem sikerült felidéznie a pontos álmot, ami félkóma állapotba jutatta. Saját magát kényszerítette, hogy térjen vissza oda, ahonnan elindult. De nem ment. A hideg levegő lassan a maradék álomfátylat is kitörölte a szeméből, és az álmoskás hangulat helyett csak az a lankadatlan éberség volt, amit néha annyira gyűlölt. Nem figyelte merre kószált el..végülis Jamesék oldalán tevékenykedett nap, mint nap, nem esett nehezére bárhonnan is visszatalálni a klubhelyiségbe. Most, hogy magához tért, már nem is akart sétálni. Nem akart rájönni miről álmodik..hirtelen olyan gonosznak tűnt. Mikor tudatosult benne, hogy kinn van, fázik, és nem akar itt lenni megtorpant. A folyosón szokás szerint nyirkos szellő kergetőzött erősen lebegtetve a hosszú kiengedett tincseit.
Ekkor hallotta meg a fura kaparászást fenntről. Dermedten állt és fülelt, míg meghallotta egy lány könyörgő hangját. Ismerős volt, de túlzottan meglepődött ahhoz, hogy rájöjjön kihez tartozik. Tűnödött, hogy honnan jöhet a hang és hamarosan el is indult rohanva az udvar felé, ami sokkal rövidebbnek tűnt, mintha felfelé indult volna. Ám mire kiért az udvarra vezető folyosóra a hang megszűnt. Vin tétovázva állt meg. Most csak a képzelete játszik vele, vagy valami nem stimmel? Már éppen visszafordult volna a kastély felé, amikor halk beszédfoszlányokat hallott közvetlenül a kapu felől. Nem sokat tűnődött már ezútán, hanem megcélozta a hang forrását, a pislákoló gyertyák fényében pedig különös látvány fogadta.
Nem sok idejébe telt felismernie Dairet és a karjai között az alélt Ellet. Mint minden normális ember azt akarta kérdezni, mi a fene történik itt, miért csuklik hátra a lány feje, de mikor szóra nyitotta a száját Daire is megtette. Utána pedig megpillantotta a sötét szárnyakat. Nem..Vin nem lepődött meg. Hanem hirtelen minden eszébe jutott az álmáról. A fiú szárnyai..koromfeketék. Ugyanilyenek voltak az álmában. És volt ott egy férfi..látta valahol, de azt még mindig nem tudta hol. Hirtelen kapkodni kezdte a levegőt..ugyan csak egy töredéke volt annak, amit tudhatott volna, mégis túl soknak érezte. Azok a tökéletesen sima arcok..gonosz szemekkel. Fusson? Futnia kéne? Pár pillanatig bámultan meredt Daire szárnyaira, mintha a fiút nem is látná. Amaz pedig csak állt vele szemben, viszont döntenie kellett..először Ellet fogja biztonságban tudni. Szerencséjére Vin nem várta meg, míg elindul, hanem sarkon fordult és olyan gyors tempóban kezdett futni, hogy kis híjján nekiment a falnak mikor bekanyarodott. Daire hangosan dobogó szívvel folytatta az útját nagyon sietősen a mardekár klubhelyisége felé. Felismerte Vint, a fura levendulaszín hajáról..meg a szemeiről. A legtöbb ember nagyon furcsának találta a lány szemeit. Griffendéles. Valószínűleg próbál visszajutni az ágyába. Ami még elég messze lehet..Amint letette Ellet, rohanva indult vissza a griffendéles hálókörlet felé. Bele sem mert gondolni mi van, ha a lány gyorsabb nála..
Vin egyre inkább fáradtnak érezte magát, szúrt az oldala, zihálva kapkodta a levegőt, a hideg barack foltokat csípett a fehér bőrén. Pálcáját akaratlanul is markolta. Már épp a klubhelyiségbe vezető folyosóra ért, mikor meghallotta Daire hangját.
-Hé..állj csak meg..
Vin nem nagyon gondolkodott automatikusan mormolta a pajzsbűbájt szinte egyszerre a fiú Exmemoriam-jával..lihegve fordult szembe a fiúval, de kitartóan hátrált, a megmentő portré felé. De még túl messze volt. Daire nem számított arra, hogy nem talál célba az első átka..esélyt adott a lánynak a menekülésre. Csak azt találta különösnek, hogy igazából a lányon nem azt látta, hogy fél, vagy annyira meglepődött, hogy mindenkinek szétkürtölné, amit látott. Határozottan zavarodottnak tűnt. Ugyanaz a Vin, aki ma svk-n elbánt Malfoy-jal..Daire nagyon remélte, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem sikerül a terve. Sietősen indult a lány felé, s újra próbálkozott ezúttal nonverbálisan, de a pálcamozdulat elég jellegzetes volt ahhoz, hogy a lány újra blokkolja a támadását. Utána beugrott neki, hogy mit fog tenni..mivel a lány nem fog támadni, át kell vernie. Már nyitotta is szóra a száját..a varázsige Exme részét kimondta, amivel el is érte, hogy a lány újabb pajzsbűbájt bocsájtott ki. Ellenben nem fejezte be az átkot, hanem sebtiben oldotta a lány bűbáját, majd egy Invitoval elorozta a pálcáját. A pálca épp a kezében landolt, mikor meghökkenten vette észre, hogy a lányon valami megváltozott. Nemcsak a pajzsbűbájt tüntette el, hanem Vin levendula haját is, így a gyér fényben immáron különösen szikrázó ezüsttincsek kavarogtak, ahogy a lány hitetlenül megrázta a fejét. Azonban úgy tűnt kihasználja Daire meglepettségét, és rohanva fordított neki hátat, pálca ide, vagy oda. Daire hamar észrevette az "áldozat" szökését, s nem kockáztatva, hogy mellé lő utánairamodott, majd a vállánálérve húzta vissza a lányt, bal kezével szorosan, a derekánál tartva magáhozszorította. Vin tehetetlenül kapálózott.
-Engedj eeeeeel..
-Sajnálom, de nem tehetem..-motyogta Daire, majd hasonló kombinációval súlytotta a lányt, mint Ellet, aki szintén rongybabaként csuklott össza. Óvatosan leengedte a földre, pálcáját a lány zsebébe csúsztatta. Egy pillanatig még csodálkozva meredt az ezüst hajzuhatagra..mindig meg lehet lepődni azon, hogy az emberek miféle titkokat rejtegetnek..Edvina mindenesetre..nem fogja ismerni az ő titkát. Ám Daire tudtán kívül, valami mást is elvett tőle.