Mária dalolja...

Karácsony este. És esik.
Gyermekként sírva csorog az eresz.
S halk szél, mint altatódal
az anyák ajkán halkan neszez.

Ring a csodás égi bölcső:
- a gyermek sír, ki ma született, -
s Mária dalolja altató dalát
a csillagszemű fia felett.

1947. XII. 24.

Krisztus lehajolt

Hulló hó fátylán át igézett a hold
Mosolya ezüst-sugár
s a kopottan is sudár
jegenyékre szerelmesen hajolt.

A havas réten egy árva nyúl mosdott.
Nem figyelt, észre sem vett.
S míg a nyár éneke lett,
messziről egy öreg harang bongott.

Babonás, különös téléjszaka volt.
Álltam egy kereszt tövén,
s fázós, topogós fölém
kitárt karjával Krisztus lehajolt.

Budapest, 1937

Krisztus!... Krisztus!...

Karácsony éjjel,
kint most verte az éjfelet,
az égen
furcsa fehérlő fény remeg.
Az éjben
apró lámpások pisla fénye
forrósítja
az éjjel áhitatát,
mintha élne
a tiszta
hótól felsugárzó visszfény
s a kispatak vizén
valaki jár.
Felnevet a sivár
erdők hólepte
fáira,
s a mosoly lelke
mámort hint a
hallgató tájra,
az éjjel szája
is mosolyra rándul,
a völgy felett
valaki átnyúl
s óriás diadalíveket
feszít a patak
fölé, hogy aki a
víz színén halad
érezze, várják;
hívja
a rét, a hegy, a táj, -
valaki jár
a patak vizén.
A szél himnuszt
orgonál a vén
fák koronáján,
a víz hátán
ezüstszőnyeg feszül
a titokzatos gyerek
lába elé. A hegyek
orma fejet
hajtó öreg anyóka,
a hold a
lámpását lopva
a parti bokrokra akasztotta.
S megy a gyerek a patak
vizén a diadal
ívek alatt:
megy-megy,
halad
éjféli misére.
Az egek fénye
baldachinként
alázatot bíborlik
a tájra,
s a szél az ég orgonása
fortissimóra
hangolja
a hegyek, a víz, az árva
erdők kórusát.
Zeng-zúg a dallam
a kórus ajkán.
Csupa áhítat minden
az égen, a réten, a vízen
és itt lenn.
Hat szólamra
zsolozsmázik az éjjel,
csupa vágy a táj,
csupa megrázó ritmus,
diadalmasan zeng
minden:
Isten..... Isten,
Krisztus..... Krisztus!

Miltach, 1952. XII. 24.

Ha nálunk született volna...

Népszámlálás volt Betlehemben, -
így szól a Karácsony története, -
s akkor született meg egy istállóban
az Úr egy Fia, - Mária Gyermeke...

Nem volt, ki szállást adjon nékik.
Barmok lehelték rá a meleget.
Nem volt egy pólyája, egyetlen takarója,
Meséli a monda... Mert ott született!

De Cegléden, vagy Kecskeméten,
a Hortobágyon ha született volna,
az első Karácsony igaz történetéről
így szólna ma a bibliai monda:

... Rozál épp az udvart seperte.
János meg a jószágnak almozott.
A kis Péterke az öreg kandúrral játszott.
A Puli, az meg hátul kalandozott.

Akkor ért a ház elé József.
Jó tejszagot lehelt a méla csönd.
Mária, fáradtan, alig vonszolta magát
S a kerítésen át József beköszönt.

Rozál fogadta hangos szóval:
- Mi szél sodorta erre kendteket? -
- Törvénybe mennénk. De beteg lett az asszony
s pihenni kéne, mert - ránk esteledett.

Kerestünk födélt a korcsmában.
De szállást a bérlője nem adott.
Hej pedig az asszony az utolsóban van már,
de hiába - nincs pénz, mert szegény vagyok...

Már istálló is elég lenne,
Csak tető legyen már fejünk felett... -
Rozál a seprűjét a falnak támasztotta,
Bodri a kiskapuig settenkedett.

- Takarodsz vissza, beste lelke!
Kerüljenek csak kietek bentébb!
Talán egy ágy, az csak akad majd még a háznál.
Hogy elfáradt, szegény!... Eszem a lelkét!...-

Szélesre tárta a kiskaput.
Mária arca, mint viasz: sápadt.
- Ne ugass már, Bodri!... Hát nem látod, hogy vendég?!
Eredj csak, Péterke s szólj az apádnak!

Jöjjön csak, lelkem, segítek én...
Támaszkodjék rám!... Óvatost lépjen!...
Úgy-úgy, lelkem!... Kend meg csukja be csak a kaput,
de siessen, oszt maga is segéljen!...-

János is sebten előkerült.
Kemény keze még a villát fogta.
- Utasok... Nincsen szállásuk... S beteg az asszony...
Behívtam őket...- Mért ne tettek volna?

- Az asszonynak vess tiszta ágyat!
Az ember meg a lócán elalhat.
És valami enni is akad tán a háznál...
Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak!...-

A Bodri is odasündörgött.
Péter a butykossal máris kocog.
S ameddig az asszony megvetette az ágyat,
János kolbászt s egy köcsög tejet hozott.

Máriát már a fájdalom rázta.
A párnák között csöndesen feküdt.
S amíg az asszony terít, megnyugodva látja,
Hogy János a szobába épen befűt.

A kemencében lángolt a tűz.
Rozál az ágynál csendesen állt ott
És lelkükre a tiszta ágy friss párna-szaga,
Mint békesség, csendesen leszállott...

Kint az égen holdfény ragyogott.
Házra, tájra ezüstszín-port hintett.
S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában,
ím, megszületett a régenvárt Kisded...

A szomszédságból akadt bölcső...
Nagy Andráséktól csipkés kis paplan.
S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában,
a kis teknő körül szép kör-alakban...

Jaj de szép... s fiú!... Nézd csak, apjuk!...
Ujjongott Rozál, míg óva mosta...

És ígyen született meg az Isten Gyermek...
... Már... hogyha nálunk születhetett volna!...

1948. december 24.

Áldás! Béke! Húgomasszony!

Áldás! Béke! Húgomasszony!
Hallom, hogy az éjjel,
Sákok népe gazdagabb lett
Egy kis csemetével.

Szomorú, hogy istállóban
Szakadt rád az este,
Sákok népét Ata-Tenünk
Nagyon megkereste.

Én magam is véred vagyok,
Szolga itt e házban,
Eljöttem, hogy kis porontyod
Elsők között lássam.

Megkéstem bár, a pásztorok
Előttem itt jártak,
Hadd kívánjak sok szerencsét
Ennek a családnak.

Áldás legyen kisfiadon,
Áldás legyen rajtad,
Legyen néktek boldogság és
Öröm ez a magzat!

Aranyozza napjaitok,
Nevelgesse nagyra
Csöndben alvó kicsi testét
Anyja óvó karja.

Mutassad már, öreg Ond-úr,
A zsidónál pásztor,
Reggeltájban könnyes szemmel
Beszélt e csodáról.

Azt mondta, hogy születését
Csillag jelentette,
Ôsi jóslat szerint hát a
Szabadítónk lenne.

Jaj, de édes, kicsi keze,
Milyen kicsi lába,
Csak hogy öreg, könnyes szemem
Mosolygását látta.

Van egy öreg, kopott bundám,
Hull a szőr is róla,
Elhoztam, hogy legyen egy jó
Meleg takarója.

Nincs egyebem, egy kis túrót,
Egy kis tejfölt hoztam,
Fogyassza el, húgomasszony,
Egészséggel nyomban.

Addig én majd totojgatom,
Mintha enyém volna,
Adja ide, édes lelkem,
Szúvas vén karomba.

Hogy idejött, nem is sírt fel,
Hogy nevet a szentem!
Azt mondja, hogy: Sákok népe,
Szebb jövőd jelentem.

Ô lesz biz a szabadítónk,
Ô az, akit várunk,
Hogy segítsen, Ata-Tenhez
Szent szavú tolmácsunk.

Szegény fiam, ha te tudnád,
Mi sors vár még arra,
Aki itt e földön ma az
Igazat akarja!?

Megszülettél, Tenünk küldött,
Legyen érte áldott,
Váltsd meg ezt a bűnben úszó
Megrothadt világot.

Legyen lelked világosság,
Szavad bátran zengjen,
A Te szódra vár ma minden
Földön és a mennyben.

Dicsőség a nagy Ôs-tennek,
Hogy elküldött végre,
Sákok népe s minden népek
Örök dicsősége.

Teising, 1955. XII. 18.

A tél

Tél. Nagyapám hogy szerette
a csillogó havat.
Gyermekkedvvel nézte.
A hó megérezte,
s hálás volt érte.

Hálás, mert egy bánatos karácsony este,
mikor a vér agyát eszméletlenre verte,
s elesett,
úgy találtam rá
a hó felett,
hogy a láb magas hó
karjába vette,
s hogy meg ne üsse
élet-marta testét,
puha párnának aláterítette
millió legszebb ezüst hópehelyke
ragyogó szemét.