Az ízlésesen berendezett irodában feszült hangulat uralkodott. Bár a falakon profi festők munkái függtek, a polcokon a legjobb könyvek álltak, Jane-nek most az egyszer nem volt ideje elgyönyörködni eme remekművekben. Mesterére figyelt, aki idegesen járkált fel-alá a szobában, a halántékán egyre dagadó érrel és vöröslő fejjel.

- Az az ostoba Mandrake egyre magasabbra jut! - csapott az asztalra, mire az ott heverő tollak egy része nagy csattanással a földre esett.

- Eredmények kellenek! Mutass fel valamit, különben nekünk befellegzett érted? Befellegzett! - ordította tanítványának, aki állta mestere tekintetét és lassan, de magabiztosan bólintott.

- Ne aggódjon, már vannak terveim...

- Nem érdekel! Nem érdekel, hogy csinálod! Csak csináld, de minél gyorsabban!

~°°~

Jane  azok közé a fiatalok közé tartozott, akik ambíciójukért és a céljaikért semmit sem adtak volna fel, de bárkit bűntudat nélkül tönkretettek volna. Persze ez az ifjú varázslók között nem volt túl erénytelen tulajdonság – mind ilyen volt, ha nem rosszabb.

A lány most csillogó, smaragdszín szemeit az elé terített, dúsan mintázott keleti kárpitra szegezte.

- Igen, ez jó lesz... – intett a koboldnak szórakozottan.

A mestere, Henry Duvall megígérte a lánynak, hogy a hatalmon kívül, amit így szerez, az egész szobáját a saját ízlése szerint rendezheti be, ha sikerrel jár a küldetése.

A küldetés pedig: eltávolítani az egyre befolyásosabb, törtető John Mandrake-et. A fiú még fiatalabb is volt egy-két évvel Jane-nél, ám máris többre vitte. Duvallnak, a rendőrfőnöknek ez rettenetesen szúrta is a szemét.

Jane-nek volt egy terve, méghozzá elég hathatós: kideríteni Mandrake valódi nevét, és ezzel elpusztítani. A lány már rég elfeledte a sajátját, persze jól tudta, ha megerőltetné magát, igenis visszaemlékezhetne, de ez csak őt tenné gyengévé. Az ő neve már Jane Farrar, mindörökké.

Hamarosan, pár óra múlva  pedig be kell mennie a Parlamentbe, ahol meg fogja tenni a legelső lépéseket a feladatában. Semmit sem szabad elsietni – ha Mandrake hite megrendül benne, elveszített mindent. S a fiú bizalmának megszerzésére nem éppen a legtisztességesebb módot választotta...

~°°~

Nathaniel hátradőlt a székben és egy fáradt sóhaj kíséretében hátrasimította rakoncátlankodó hajtincseit. Az előtte heverő aktakupacnak még csak a felét nézte át, de hamarosan már ebédidő lesz – a fiú álmában sem gondolta volna, hogy egy miniszteri pozícióban is ilyen sok ostobasággal kell majd foglalkoznia. Azt hitte, bejön, lustán felrakja a lábát az asztalra, és utasítgatja a többieket. Gyerekes álom volt ez, aminek 18 éves korában már nincs jelentősége. Ráadásul nemrég kiengedték a börtönből Henry Duvallt, aki újabban szerény, polgári életet élt. Ez roppant gyanús volt Nathanielnek, de úgy döntött, addig jó, amíg így marad.

- Thomas!

- Igen?

- Igen, uram!

- Persze, ahogy óhajtja – válaszolta gúnyosan a titkára. Nyíltan senki nem mondott ellent neki, de még mindig összesúgtak a háta mögött fiatal kora miatt. Az ilyen, aljanép is – mint a titkár – nem bírta elviselni, hogy egy náluk évekkel fiatalabb fiú parancsolgasson.

- Elmegyek ebédelni. Ha valami üzenetem érkezne...

- Haladéktalanul adjam át, rögtön a megérkezése után – fejezte be a mondatot Thomas, miközben titkon megforgatta a szemeit.

Nathaniel hosszú, nyugodt léptekkel a kijárat felé indult. Derűs mosollyal gondolt a közelben lévő kávézó csinos, szőke pincérlányára – de tovább nem is tervezgetett. A lány ugyanis közember volt, és Nathanielnek szigorú elvei voltak a közemberekkel való bárminemű kapcsolatokról. Az ajtóban azonban a láthatóan kétségbeesett, remegő Jane Farrar-rel találkozott, aki igyekezett úgy tenni, mintha észre sem venné a mágust. Benne viszont dolgozott a jóindulat és az illem, így szelíden megérintette a lány karját, majd így szólt hozzá:

- Ms. Farrar! Csak nincs valami baj?

~°°~

Jane úgy remegett, mint a nyárfalevél, szemei a szokottnál jobban csillogtak, és mély kétségbeesést tükröztek.

Nem hiába mondogatta neki mindig Duvall, hogy ha varázsolni is úgy tudna, mint hazudni és színlelni, már ő lenne az első női miniszterelnök.

A lány alig bírta visszafojtani gúnyos vigyorát, mikor John Mandrake segítően odajött hozzá.

- Óh, Mr. Mandrake – mondta szipogva, és némileg rekedten. Kicsit hátrarázta a haját, mint aki próbálja rendbe szedni magát. – Minden a legnagyobb rendben – tette hozzá annyira meggyőzően, hogy azt elhinni már művészet lett volna.

John sötét szemöldökei a magasba szaladtak, majd megszólalt:

- Segíthetek esetleg valamiben? – kérdezte teljesen udvariasan.

- Nem – vágta rá rögtön Jane, majd elfordult. Pontosan úgy viselkedett, mintha a büszkesége nem engedné, hogy segítséget fogadjon el. Aztán megtorpant, és tétovázva visszafordult. – Vagyis...

Késztetést érzett, hogy megüsse a fölényesen vigyorgó fiút, de türtőztette magát.

- Mondja csak – sürgette a diadalmasok türelmetlenségével Mandrake.

- Hát... öhm... – Jane zavartan lépegetett egyik lábáról a másikra. – Maga úgy sem értheti! – csattant fel aztán, és lecsordult egy könnycsepp az arcán. – Maga is csak olyan kegyetlen, érzéketlen...

- Kérem! – vágott közbe tanácstalan, elveszett arckifejezéssel a fiú.

- Én... – kezdte Jane elfúló hangon, miközben tett egy lépést John felé. Teljesen „véletlenül” végigfuttatta kisujját a másik kézfején, majd ismét meghátrált, elfordult, és elindult a nyüzsgő Time Square felé. Szinte a hátán érezte a sötét szemeket.

De a fiú már nem láthatta Jane  elégedett vigyorát.

Így kell ezt csinálni – mosolygott magában, amikor már maga mögött hagyta a Parlamentet – az a szerencsétlen most biztos azon gondolkodik, hogy vajon mi bajom lehet, és miért mondtam neki, hogy kegyetlen, érzéketlen… Felfuvalkodott hólyag!

Jane elégedetten lépkedett hazafelé, de aztán pár lépés után megállt. Tűnődve visszanézett, és még éppen látta eltűnni Mandrake-et az egyik utcában. Inkább utánamegyek – gondolta – jobb lesz, ha tudom, mikor, hol és mit csinál. Azzal sarkon fordult és a fiú után sietett. Habár az már elég messze járt, Jane könnyűszerrel tudta követni: a fiú kilógott a tömegből válla alá érő kócos hajával és önmaga által elegánsnak vélt ruhával. Amikor John betért egy kávézóba, Jane úgy döntött, másra bízza a piszkos munkát. Hazasétált, majd egy egyszerű koboldot idézett meg.

- Azt akarom, hogy feltűnés nélkül kövesd John Mandrake-et, majd számolj be róla, mikor, hol, mit csinál, és kivel találkozik, megtiltom, hogy figyelmeztess bárkit is a feladatodról bármilyen módon, sem közembert, sem mágust, sem semmilyen túlvilági lényt – hadarta el. Előtte alaposan átnézte és begyakorolta, hogy elkerülje az esetleges félreértéseket, kibúvókat.

~°°~

Nathaniel a lehető legtanácstalanabbul üldögélt az irodájában, és hallgatta az ablaka alatt elhaladó mágusok autóinak zaját.  A Parlament viszont szokatlanul csendes volt – elvégre soha nem is volt még éjszaka benn. Ám most kivetette magából gyönyörű, hatalmas selyemágya... Kezében egy aprócska névtáblát forgatott, amolyan szórakozottan. Az néha-néha ezüstösen megcsillant a fenn világító hold fényénél, és minden körnél egy név sejlett fel rajta: Farrar.

Gondolataiból kiszakadva vágta a szemetesbe a kis fémtárgyat. Arcán most düh jelent meg. Ahogy szánalomra méltó egykori mesterétől tanulta: Egyedül a tehetetlen mágus rossz mágus.

Bár most sokkal inkább volt mondható tanácstalannak. Egyszerűen nem tudta mire vélni Jane Farrar viselkedését. A lány eddig soha, semmilyen körülmények között nem látszott gyengének – az érzelmek eme kitörése meglepte, és megzavarta Nathanielt.

Még hogy ő, érzéketlen? Ugyan már. Kissé kevélyen megrázta a fejét, majd emlékeibe idézte a délutáni beszélgetést. Jane arca rémlett fel előtte, kósza érintésébe akaratán kívül is beleremegett. Ingerülten próbált megszabadulni az emléktől, ami egy pillanat múlva el is illant, mivel koboldja suttogása hangzott a fülébe.

- Főnök, a plafonon egy kis kém figyel, légy alakban.

- Azt akarom, hogy kapd el. De ne öld meg – morogta a démonnak egész halkan, mire az láthatóvá válva elrugaszkodott a válláról. A légy kétségbeesetten próbált tovazümmögni, de a másik elkapta, hiába, hogy az immár kapálózó, halványmályva, szőrös fejű kis kobold morogva menekülni akart.

- Ki küldött? – kérdezte Nathaniel védője.

A másik lény csak hörgött, de nem válaszolt.

- Gyerünk! Nem mondom el még egyszer! – szorongatta egyre erősebben a liluló fejű kis kémet. Az fuldokolva felnevetett, a következő percben pedig felrobbant.

- Fenébe! – vágott az asztalra Nathaniel olyan ingerülten, hogy a tollak élénk táncba kezdtek.

- Szóval valaki figyeltet – dühöngött – De vajon ki a jó Isten?  - ismét eszébe jutott a déli találkozás Jane Farrar-rel, s miközben az állát vakargatta, elgondolkodva mormogta: - Nem, nem hiszem… Tudom, hogy gyűlöl, de… Neeeem, kizárt. De mi van, ha… Nem. Nem, nem nem! Lehetetlen… Habár… áá…

~°°~

Jane a szobájában álldogált a tükör előtt, és kedvtelve nézte szép arcát. Mindig is tudta, hogy nem mindennapi adottságai vannak, és ezeket igyekezett kihasználni. Most is… Nagyon jól tudta, milyen reakciót váltott ki John Mandrake-ből, az a röpke érintés…  Jane hátradobta hosszú, fekete haját, rámosolygott még utoljára a képmására, aztán hátat fordított és lazán lehuppant az ágyára. A szoba maga tipikus lányszoba volt, a falakon poszterekkel, egy íróasztallal, szerényen berendezett, de azért otthonos környezettel. Csupán egy valami akadt, ami azt bizonyította, hogy nem közember lakik a szobában: az ágy mellett, egy magas polc tele volt rakva könyvekkel, démonokról, különböző varázslatokról, pentagrammokról, egyszóval mindenről, amire egy fiatal mágusnak szüksége lehet.

A lány hirtelen megmoccant: meredten bámult a semmibe, aztán elvigyorodott, felpattant.

Kinyitotta a tekintélyes tölgyfa szekrényt vele szemben, és percekig vizsgálgatta annak tartalmát. Csupa fekete, fehér, sötétkék meg szürke hivatalos dolog, de...

Kihúzta a legalsó fiókot, és mosolyogva emelte ki belőle a rubinvörös, nyári ruhát. Mélyen kivágott volt, térd fölöttig érő, szóval egy fiatal, ambícizózus varázslólány számára nem a legelfogadottabb.

Ledobta magáról a kosztümszerű, szürke unalmat, és belecsusszant a ruhába. Pontosan rá illett – még titokban varratta fél éve. Átfésülte a haját, piros rúzzsal emelte ki íves ajakait, majd elégedetten settenkedett ki a szobája ajtaján.

Duvall szerencsére az irodájában lobbizott, így Jane könnyen kijutott a házból, csak egyszer kellett egy szobor mögé ugrania a komornyik elől.

Szokatlanul meleg volt ez a londoni nap, mindenhol teljes erőbedobással locsolták a növényzetet, mosták a máguskocsikat. Jane nem keltett feltűnést még ebben a varázslók lakta negyedben sem: rá lehetett volna mondani, hogy egy gazdag, hivalkodó közember. A vörös szoknya lebbent utána, mint egy fátyol.

Pontosan tudta, hogy hol van ilyenkor Mandrake: átdolgozva a délelőttöt, lefárad ebédelni egyedül az egyik drága kávézóba, egy szűk sikátoron keresztül, ki tudja, miért. Erről Jane-t a kis kobold tájékoztatta.

A Big Ben éppen hangos kongással ütni kezdte a delet, amikor Jane megérkezett a kis utcához. Odaállt a szélére, és lassanként elkezdte felvenni a kétségbeesett álarcot. Direkt háttal állt a Parlament felőli oldalnak, és ahogy léptek ütötték meg a fülét, idegesen kezdte oldalra kapkodni a fejét, persze véletlen sem nézett volna hátra.

- Miss Farrar? – hangzott a meglepődött hang a háta mögül.

- Óh, istenem – sóhajtott fel Jane, és gyorsan távozott is volna, ha nagy megelégedésére nem ragadják meg a csuklóját.

Ijedten bámult fel Johnra, arcán a ráerőltetett zavar pírjával. Mandrake úgy mérte végig, hogy Jane legszívesebben megint jól kiosztotta volna, de csak kitépte a kezét a másik markából.

- Mit keres maga itt... így...? – kérdezte kissé döbbenten a fiú.

- Nincsen semmi köze... – vágta rá Jane, aztán nyelt egyet. – Magánügyben járok el.

John megköszörülte a torkát.

- Nagyon furcsa a viselkedése. Ha bajban van, én igazán...

- Ugyan már! – nevetett fel erőltetetten. – Nem tud segíteni... – Aztán szája elé kapta a kezét, mert ezzel „véletlen” elárulta, hogy mégiscsak bajban van.

Mandrake összevonta sötét szemöldökét, és karon ragadta Jane-t. A lány normális esetben megkopogtatta volna a fejét, hogy itthon vannak-e, de most hagyta magát.

- És most elmegyünk ebédelni – mondta azon az idegesítően parancsoló hangján John.

A hangulatos kávézóban az emberek (varázslók és közemberek egyaránt) furcsán néztek a „párosra”. Egy feltűnően csinos lány, kihívó ruhában, és egy jól láthatóan mágikus képességekkel rendelkező, hivalkodó ruhában járó férfi. Ők azonban nem törődtek a bámészkodókkal, Nathaniel leültette Jane-t az egyik asztalhoz, aztán halkan így szólt:

- Mondja el, tudok-e valamiben segíteni!

- Nem tud! – vágta rá Jane határozottan, de ügyelt rá, hogy a hangja megremegjen – Senki nem tud…

John Mandrake összehúzta szemöldökét, és töprengve nézett Jane-re. Fogalma sem volt, hogyan segíthetne neki, hiszen ő sem osztotta meg soha a lelki problémáit senkivel… Nem volt senki, akiről példát vehetett volna, mit kell mondani ilyen helyzetben. Talán csak egy halvány kép, egy emlék segíthetett volna, de életének ezt az időszakát már rég kitörölte a fejéből… Talán akkor voltak utoljára olyan emberek a közelében, akik tényleg szerették őt… Miss Lutyens, akivel ki tudja, mi lett azóta, és Mrs. Underwood, aki… nos, aki életét vesztette abban a tűzben, amit Simon Lovelace okozott.

Egyszóval Nathanielnek senki nem tanította meg, hogyan kell segíteni másokon. Most mégis megpróbálkozott vele:

- Ne aggódjon, Ms. Farrar, bármiről is legyen szó, én mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy segítsek magának. De ha nem mondja el, mi a baj, ez nem lesz túl sok.

~°°~

Jane diadalmas mosolyát nehezen fojtotta magába, de legkisebb nyomát egy zsebkendővel takarta el, amivel megtörölgette az arcát. Smaragdszín szemeiben még ott csillogtak az utolsó könnyek, amikor megszólalt.

- Én... Jól tudom, Mr. Mandrake, hogy voltak közöttünk nézeteltérések... – sóhajtott. – De higgye el, én nem akarom belekeverni az ügyembe... Túl veszélyes ahhoz...

- Kérem! – intett egyet összevont szemöldökkel a fiú. – Mint a belső elhárítás miniszterének, kötelességemnek érzem, hogyha önnek...

- Ugyan már! – fojtotta belé a szót indulatosan Jane. – Mit számít magának, ha engem megölnek...? – Az utolsó szónál elcsuklott a hangja, és lehajtotta a fejét.

- Hogy... micsoda? – hápogta John meglepetten. A lány szája sarkában mosoly bujkált, ám mikor felnézett, arca kétségbeesett volt csupán.

- A múltkor Mr. Duvall megbízott engem, hogy leplezzek le egy illegális varázstárgy-behozó társaságot... Akkor... A démonjaim megölték őket – mondta, mintha rettenetesen sajnálná. – De kettő csempész tudta használni az egyik elemgömböt, így megszöktek... Megnyugodtam, hogy eltűntek, és nem térnek vissza, de... A múlt héten érkezett egy fenyegetőlevél, amiben a... Még kimondani is szörnyű, de a szolgálataimat kérték... – Jane hangja suttogássá halkult, majd hideg könnyek kezdtek peregni az arcán.

- Kérem, Miss Farrar – mondta ledöbbent hangnemben John. – Folytassa.

- Bocsánat – törölgette a lány megint a szemét. – Azt írták, ha nem teszem meg, megölnek. Ön tudja, hogy normális esetben egy közember ilyen ígéretén nevetnék, de tudom... Tudom, hogy ezek nem egyszerű közemberek voltak, hanem utolsó ízükig romlott mágusok szolgái. A levél megkapása után találkoztam önnel, aztán meg miután... Belementem ebbe a dologba. És ha most nem hoz el onnan, talán már... De hogy elrángatott, ezzel a halált hozta a nyakamra.

- Te jóságos ég! – kiáltott fel Mandrake. – De hiszen ez gyalázat!

Jane nem válaszolt, csak szipogva bólintott.

- Ha ezek után úgy gondolja, hogy nem vagyok méltó arra sem, hogy szóba álljon velem, én megértem... – Azzal kitolta maga alól a széket, és elfordult.

Pontosan számított rá, hogy ami történni fog, az az, hogy Mandrake megfogja a karját, arra kéri, hogy várjon, és felajánlja a segítségét.

- És mégis, hogyan tudna rajtam segíteni? Beláthatja, hogy pár démon semmit sem ér a vállam felett.

- Ebben igaza van, és én nem is erre gondoltam – mondta kissé kelletlenül a fiú. – Felajánlom, hogy lakjon nálam, amíg meg nem találjuk ezeket a gazembereket. A lakásom teljes mértékig biztonságos, és ott biztosan nem keresnék.

- Nem, ilyet nem kérhetek magától – rázta a fejét Jane, hogy fekete fürtjei csak úgy repkedtek. – Ez túl...

- Ugyan már – legyintett a fiú. – Örömömre szolgálna, hogy kisegíthetem önt.

- Hát, ez esetben... Hálám örökre az öné lenne – mosolyodott el Jane.

A lány legszívesebben felnevetett volna örömében, de ez elég gyanús lett volna, így ártatlan arckifejeszéssel belenézett John Mandrake fekete szemeibe, majd hálásan apró félmosolyra húzta a száját.

- Köszönöm… - rebegte halkan, majd „zavartan” belépett a házba. Azt rögtön megállapította, hogy ennek a felvágós ficsúrnak jó ízlése van (kár, hogy ez az öltözködésén nem látszik meg – gondolta magában). Az ajtó mögött egy tágas nappali várta az ide érkezőket, kandallóval, faliszőnyegekkel, dívánnyal, televízióval, és egyéb apróságokkal, amik Jane-t egyáltalán nem érdekelték. Jobbra hátul egy lépcső vezettt fel a második emeletre, balra pedig két ajtó nyílt: valószínűleg egy a fürdőszobához, egy pedig a konyhához.

~°°~

Nathaniel körbevezette Jane-t az emelten is: itt volt az ő hálószobája, egy vendégszoba, egy fürdőszoba, egy hatalmas könyvtár, és egy külön megidézésre, valamint egyéb mágikus dolgokra használt terem. A fiú kissé kényelmetlenül érezte magát örök ellenlábasa társaságában: új volt még neki ez a helyzet, és még azt sem tudta, hogy fognak egy fedél alatt élni… és persze meddig. Na igen, vajon meddig akar Jane Farrar nála maradni?

- Még egyszer köszönöm, John – mondta Jane, miközben letette csomagját a vendégszobában – de én igazán nem akarom kih…

- Ne aggódjon – vágott közbe Nathaniel – addig marad, ameddig szükséges. Nem szeretném, ha miattam esne valami baja. – A fiú már csak magában tette hozzá, hogy nem mintha túlságosan féltené a lányt.

- Öhm… elég furcsa lesz megszokni, hogy itt lakom… jut eszembe, még szólnom kellene Duvall-nak is… azt természetesen nem mondom el neki, hol vagyok, de jobb ha tudja, ne számítson rám.

- Persze, persze – felelte szórakozottan John, miközben még mindig azon törte a fejét, hogyan fognak megférni egymás mellett…

~°°~

Jane unottan üldögélt az ágyán, ami végül is nem az övé volt, hanem a vendéglátójáé, csak most ő birtokolta. Az imént éppen szélnek eresztette a koboldot, amelyiknek elmondta, mit üzen Duvallnak. Természetesen címszavakban, mivel tudta, hogy mestere így is megérti, miért költözött látszólag ok nélkül John Mandrake-hez.

A csomagjából már kipakolt, a legtöbb ruhája ott sorakozott a szekrényben. Kényelmetlenül érezte magát a piros ruhában, így hát hirtelen ötlettel ledobta azt, és átsétált a hálóból nyíló fürdőbe, ahol beállt a kádba, és megnyitotta a zuhanyt. A rózsából zubogó meleg víz elárasztotta a haját, és minden porcikáját megmelengette, tisztára mosta. Mikor végre elege lett az ázásból, magára tekert egy fehér törölközőt, és most kivételesen mit sem sejtve kisétált a fürdőből.

A szobájába érve azonban benne akadt a levegő: az ágya mellett John álldogált, valószínűleg őt várta.

- Óh... – a fiú elvörösödött, a füle hegyéig, és gyorsan elfordult. – Bocsásson meg, én csak meg akartam kérdezni, hogy... mit kér... vacsorára... – hebegte zavartan.

Jane elmosolyodott, és pár lépéssel közelebb lépett a fiúhoz.

- Hát, nem is tudom – szólalt meg elgondolkodóan. – Nem vagyok vegetáriánus, nagyjából bármit megeszem. Kivéve a sertést – mondta tárgyilagos hangon. – Egyébként nyugodtan megfordulhat, John, semmi baja nem lesz.

Azzal elindult a szekrény felé, és kinyitotta azt.

- Hát akkor... Én nem zavarom tovább.

Úgy tűnt, a fiú nem akarta hallani a legutolsó, pimasz kis mondatot.

- A vacsora kilenckor lesz – szólt, és kioldalgott az ajtón.

Jane tanácstalanul állt a szekrénye előtt és azon gondolkodott, mit vegyen fel. Gyorsan végezni akart Mandrake-kel, nem szerette a „lassan, de biztosan”-elméletben. Ő hitt a „gyorsan és biztosan”-ban is. Nem állt szándékában sokáig a mágus házában lakni, habár maga a hely nem volt rossz. Sóhajtott, és egy fekete, kivágott felsőt vett fel egy, az alakját tökéletesen kiemelő farmer miniszoknyával.

Figyelemfelkeltően, mégis visszafogottan kisminkelte magát, levonaglott az ebédlőbe, ahol John már várta. Enyhén elpirult, amikor meglátta az érkező lányt, talán a törülközős eset miatt, talán Jane mostani megjelenése miatt… mindenesetre alig észrevehetően zavarba jött, kihúzta a széket vendégének, majd intett egy koboldnak, hogy hozhatja a vacsorát.

Evés közben egyikük sem szólalt meg. Jane azért nem, mert nagyon jól tudta, hogy mikor, miről kell beszélni egy pasival, hogy az ujja köré tudja csavarni, Nathaniel pedig azért, mert fogalma sem volt, mit mondjon a lánynak. Nem voltak közös témáik, tulajdonképpen semmit sem tudtak egymásról.

Este John Mandrake megkönnyebbülve bújt ágyba, tudván, túlélte az első napot, innentől csak jobb lehet. Vagy mégsem? Hajnaltájban sikongatásra ébredt, lentről jött a hang. Magára kapta fekete selyemköntösét, majd lerohant a zaj forrását keresve.

Jane Farrar sikítva rohangált a földszinten, halálos rémületet imitálva. Még a könnyei is kicsordultak, annyira hűen játszotta a félelemmel teli reszkető, gyenge lánykát.

- Itt voltak! Itt voltak!

- Kik voltak itt? Ms. Farrar nyugodjon meg! – Nathaniel Jane-hez rohant és magához húzta a lányt, hogy lenyugtassa kicsit. Érdekes – futott át az agyán - , az első alkalom, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz… Zavarba jött, és el akarta engedni a lányt, de az reszketve bújt a férfihoz. Nathaniel odakísérte őt a kanapéhoz.

- Mi történt?

- Itt voltak… itt voltak… az üldözőim… fent voltam… a szob… a szobámban, és arra ébredtem, hogy… itt vannak… itt voltak… lerohantam…

- Nyugodjon meg, Ms. Farrar… csak álom volt. – Nathaniel próbálta elállítani a lány szüntelenül csorgó könnyeit, aki viszont nehezen rejtette el győzedelmes vigyorát.  Mindenesetre tovább színészkedett, remélte, hogy megtörik a jég. Nem kellett sokáig várnia.

- Ms. Farrar… Jane… Jane, nyugodj meg – győzködte halkan a fiú, nem is sejtve, hogy minden a lány tervének része volt.

Amikor a keresztnevén szólította, és letegezte, a lány legszívesebben felujjongott volna örömében.

Nathaniel talán még jobban kétségbeesett, mint azt Jane elhitette magáról. Fogalma sem volt, mi a fenét művel: magához öleli a lányt, aki úgy bújik hozzá, mint egy kiscica. Meglepően szokatlan viselkedés volt ez Jane Farrartől, de a fiú egy vállrándítással elintézte ezt magában.

A halálfélelem megváltoztatja az embereket – futott át az agyán, és megint fölényes kis vigyor kúszott a szája sarkába. Kezdte már jobban nyeregben érezni magát.

Pár perc múlva a lány feltekintett nagy, könnyes zöld szemeivel rá, és megszólalt:

- John... – Furán hangzott a szájából a keresztnevét hallani, méghogyha csak álnév volt is az. – Szerinted meg fogok halni? – kérdezte olyan nemes egyszerűséggel, hogy Nathaniel szinte beleborzongott a gondolatba.

- Egyszer biztos.  Mármint...

- Felesleges szabadkoznod – nevetett fel egész halkan Jane, mire a fiú egész megkönnyebbült. – Igaz, hogy nem a legbiztatóbb gondolat, de való igaz. – A lány arcvonásai ismét megkeményedtek, kibontakozott az ölelésből, és felállt. Halványan elmosolyodott, majd felsétált a szobájába.

Nathaniel még sokáig bámult utána. Érzékei jeleztek valami nagyon-nagyon furcsát, ugyanakkor teljesen elkápráztatta, hogy miféle változáson ment keresztül az a hideg, furkálódó, érzéketlen, hatalomhajhászó Jane Farrar.

Annak ellenére, hogy John Mandrake befolyásos volt, senki nem tanította meg átlátni a szív hazugságain.