Remek. Mondhatom, nagyszerű. Negyedikes évem első napját töltöm a Roxfortban, és reggeli helyett máris a könyvtárba kell mennem. Csak azért, mert szerencsétlenségemre idén másik szobába vagyunk berakva, és drááágalátos Patty Parker mellé kerültünk. És az a legrosszabb, hogy csak engem szúrt ki ezen a reggelen, két legjobb barátnőmet, Samanthát és Lint nem. Őket bezzeg békénhagyta. Csak nekem kellett ma rikító babakék hajjal ébrednem. Hol igazságos ez? Egyáltalán azt sem értem, honnan tudta hogy kell. Patty igazán nem a hatalmas agyáról híres. Szóval most ki kell hagynom a nap egyik legfontosabb étkezését, és a könyvtárba kell mennem, megkeresni, hogyan változtathatom vissza FEKETÉRE a hajam. De addig is varázsoltam magamnak egy béna kontyot, és a fejembe csaptam egy baseball sapkát, hogy senki ne lássa.

Biztonságban eljutottam a könyvtárig, kikerestem a megfelelő bűbájt, de pont becsöngettek. A francba!  Na nem baj, ezt még akkor is megcsinálom. Mikor végre újra fekete lett a hajam, rájöttem, hogy halvány gőzöm nincs, mi az első óránk. Végigfutottam a folyosókon, és pont McGalagonyba ütköztem. Még ez is.

- Ms. Potter, figyeljen oda! Ne rohangáljon, mint egy eszement! Miért nincs bájitaltan órán?

Bájitaltan! Jesszus, most kapok Pitontól! Ezt meg kéne úszni valahogy!

- Öhm.. tudja tanárnő, az történt… hogy nem érzem túl jól magam, és a gyengélkedőre indultam.

- Ms. Potter, a gyengélkedő a másik irányban van. Azonnal induljon órára. Tessék, itt az órarendje.

McGalagony elment, én pedig szörnyülködve bámultam az órarendemet. Bájitaltan! Jobb, ha sietek!

Végigszáguldottam a folyosókon, és a szokásos pinceajtónál lihegve lefékeztem. Bentről még nem hallatszott Piton hangja. Talán késik?  Reménykedve gondoltam erre a lehetőségre. De nem, hiszen a diákok néma csöndben ültek a helyükön, ráadásul Pitonnak nem szokása késni. Sóhajtottam, és beléptem a terembe. Piton a tanári asztal mögött állt, és engem nézett.

- Izé.. elnézést tanár úr a késésért, de…

- Ne is próbáljon magyarázkodni! A magafajta tizenéveseket nem lehet fegyelemre nevelni! 20 pont a Hollóháttól, és most üljön a helyére, mielőtt még több pontot leszek kénytelen megvonni a házától!

Miközben ellépkedtem mellette, hallottam, amint azt sziszegi: Apja lánya.  Ez nagyon rosszul esett, de inkább meg se szólaltam. Mégis mit képzel magáról, ez a denevér? Ááh, inkább hagyjuk. Leültem két barátnőm közé, és közben kedvesen a másik asztalnál ülő Pattyra és csatlósaira mosolyogtam. Kár, hogy ők öten vannak, mi meg hárman. De szerencsére a hálóba úgy vagyunk beosztva, hogy mi hárman, Parker, az és az egyik liba, Berry Rose. Egyáltalán miféle vezetéknév az, hogy Rose? Én tuti megváltoztatnám. Hogy lehet valakit így hívni? Ezenkívül a klikkjükbe tartozik még Melanie Spencer, Netty Faller és Lyna Dracon. Szóval túlerőben vannak. De akkor is, agyilag mi vagyunk a jobbak, hiába kerültek ők is a Hollóhátba. Sőt, nem is értem mit keresnek itt. Elvégre nem igazán lehet őket okosnak nevezni. A Teszlek Süveg néha olyan furcsa döntéseket hoz!

- Ms. Potter, figyeljen oda a főzetére! Ne az órámon álmodozzon! 5 pont a Hollóháttól!

Na tessék. Az első tanítási napon, a legelső órán máris 25 pontot vesztett miattam a Hollóhát. Jobb lesz, ha odafigyelek.

Mikor végre-valahára készen lettem a főzetemmel, megkönnyebbülve tettem le az asztalra. Még szerencse, hogy én nem vagyok olyan szerencsétlen eset bájitaltanból, mint apa. Piton semmi rosszat nem tudott hozzáfűzni a löttyhöz. Sértődötten arrébbállt, én pedig önelégült mosollyal az arcomon kisétáltam a teremből.

- Hé, miért késtél? – kérdezett rá Lin, miután a leültünk az udvaron. –Hiszen már reggel sem voltál fent a szobában, azt hittük már lementél reggelizni, és megkaptad az órarendedet.

- Mondjuk úgy, hogy akadt egy kis kellemetlenségem. Parker miatt babakék hajjal ébredtem.

- Babakékkel? – Samantha majd lefordult a padról nevettében. –El tudom képzelni, milyen képet vágtál, amikor tükörbe néztél! Csoda, hogy nem sikítottál!

-Nem sok híja volt – morogtam.

- Emlegetett szamár… - szólalt meg Lin, és az udvar másik sarkából errefelé sétáló emberekre nézett.

Odafordultam, és azon nyomban elkönyveltem, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb.

- Mit akarsz Parker?

- Mi ez a goromba stílus? – kérdezte ártatlan hangon – Nem tetszett a frizura, amit direkt neked varázsoltam? Pedig aaannyira szerettem volna örömet okozni neked!

- Ó, igazán kedves tőled! – válaszoltam ugyanolyan ártatlanul – De mondd csak, mennyi idő alatt sikerült begyakorolni az átkot? Kin gyakoroltál? Lynán? Melanie-n? Esetleg Berryn, Nettyn? Kétlem, hogy elsőre sikerült megcsinálnod. Nem az a fajta vagy.

Patty összehúzott szemmel méregetett. Úgy tűnik, sikerült felhúznom. Ekkor lépett ki a háta mögül Lyna, nyilván azért, hogy megvédje barátnőjét. Lynáról nem kell sokat tudni. Rengeteg haja van, ami egyébként átkozottul b-o-r-z-a-s-z-t-ó. Alacsony, és egérkeszerű képe van.

- Tudd meg, hogy Pattynak nem volt szüksége gyakorlásra! Elsőre is remekül ment neki az átok!

Sam elnevette magát.

- Honnan tudod? – kérdezte. – Azt hittem, te nem is voltál ott! Hiszen a mi szobánkban Berry lakik Parkerrel. Te nem tudhatod, hányszor próbálta meg, mire sikerült neki, hacsak előtte nem gyakorolta veled!

Lyna felhúzta az orrát, és visszaállt a többiek közé. Patty végül lezárta a beszélgetést:

- Najó, most már mennünk kell. Rám egyébként is várnak – elmosolyodott, és a közelében álló fiúnak integetett. Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem arról, hogy hol is vagyok, és kivel beszélek. Leesett az állam.

- Te Nathaniel Malfoy-jal jársz??!!

-Ó, hát nem is tudtad? Na, mindegy, lényeg, hogy mostmár előtted sem titok. Sziasztok!

Az előbb mintha azt mondtam volna, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb. Na, ezt a mondatot el lehet felejteni. Úgy tűnik, Parker nem vesztegeti az idejét. Első napon máris kifogta magának a suli legjobb fiúját. Becsöngettek. Elő az órarenddel, mert nemtom kívülről…

Sötét varázslatok kivédése. Az egész jó. Ms. Granger legalább rendes, nem, mint Piton. Ő új tanár, idén jött az iskolába. Ez lesz az első óránk vele, de biztos jó lesz, mert első látásra is sokkal szimpatikusabb volt, mint amikor Pitont pillantottam meg először.

Óra elején beszélgetve vártuk a tanárnőt, aki hamarosan meg is érkezett. Senki nem vette észre, hogy a nálunk csak 1 fejjel magasabb fiatal nő megérkezett, és el akarja kezdeni az órát. Csak én. Lepisszegtem Saméket, és figyeltük, hogyan birkózik meg az első akadállyal.

Ms. Granger mosolyogva megállt az asztala mögött, és figyelte, kinek tűnik fel először a jelenléte. Miután fél percig így állt, elővette a varázspálcáját, elmormolt egy varázsigét, és az osztályteremben krétacsikorgáshoz hasonló hang süvített végig. Mindenki a füléhez kapta a kezét, és csodák csodájára, az egész csoport befogta. Kezdetnek nem is rossz, de hosszú még az óra… Ki tudja, meddig bírja.

Ám legnagyobb meglepetésemre egész jól ment neki. Bemutatkozott, aztán közölte velünk, hogy mivel ő is volt diák, nagyon jól tudja, hogy a gyakorlati órák sokkal izgalmasabbak, és többet is tanulunk belőlük, ezért nem nagyon lesz olyan óra (kivéve a dolgozatokat), amikor elméletet veszünk. Ennek mindenki nagyon örült, és attól fogva senki nem akarta „kiképezni” Ms. Grangert.  

Mire vége lett a délelőttnek, alaposan kifárasztottak minket. Minden tanár azzal piszkált, hogy jövőre RBF, és akkor most több leckét fognak adni. De a csütörtök lesz a legfárasztóbb. Dupla jóslástan, átváltoztatástan, bűbájtan, dupla bájitaltan. Pitonnal másfél óra! Ezt nem fogom túlélni!

- Ki kéne találni valamit – szólalt meg a mellettem lépkedő Lin.

Neki szőke, váll alá érő haja van, ami mellesleg szögegyenes. Kék a szeme, és nagyon vékony lány. Nagyon jó tanuló, de korántsem olyan stréber, mint Naomi. (Róla később mesélek. Kezdetnek annyit, hogy a legnagyobb stréber, a legönsajnáltatóbb lány, és a legostobább diák, akivel valaha találkoztam. Van egy ikertestvére, Zoe.)

- Mi van? Miről, miért?

- Hát Parkerék ellen!

- Az nem jó – szállt be a beszélgetésbe Sam -, mert Parker egy szobában lakik velünk. Inkább… Nettyt kéne valamivel piszkálni.

-De mivel? A hajas trükköt Patty már eljátszotta, azt nem vethetjük be. Valami újra lenne szükség – dörmögtem fáradtan, cseppet sem figyelve barátnőim egyhangú véleményére, miszerint be kéne zárni egy sötét helyre, ahol nincs tükör. Szerintük ez lenne a legnagyobb büntetés mind az ötnek.

-Rowan, nem is figyelsz ide!

Rámeredtem. Ne nézzenek már hülyének! Nem érdekel, mit találnak ki Parkerék ellen, a lényeg, hogy hatásos legyen. Én benne vagyok.

- Figyeljetek, felőlem azt csinálunk velük, amit akartok, csak nagyon fájjon neki! A többi nem érdekel…

Ez nem nagyon hatotta meg őket, úgyhogy mással próbáltam elterelni a figyelmet arról, hogy miért is nem figyelek oda rájuk. Tényleg miért is?

- Figyeljetek, sztem mennünk kéne ebédelni, már kong a hasam az ürességtől.

- A fejed kong az ürességtől! – jegyezte meg Samantha tréfálkozva. Már rég megszoktuk, hogy így szapuljuk egymást, ezért most sem jegyeztem meg, hogy akkor mit keresek a Hollóhátban. Besétáltunk az ebédlőbe. A hosszú asztaloknál már nem sok üres hely volt, a legtöbb diák óra után azonnal kajálni ment. Leültünk a megszokott helyünkre, és kényelmesen megettük az ebédünket.

Ebéd után kivételesen ezen az egy napon már nincs több óránk. Úgy döntöttem, nem megyek el a lányokkal Hagridhoz. Valahogy… egyedül akartam lenni. Visszamentem a szobánkba. Szerencsére Rose-ék nem voltak ott. Itt legalább nyugalom van, lehet gondolkodni. Mindig is utáltam a nagy nyüzsit, habár az ember elsőre azt gondolná rólam, hogy lételemem a mozgás. De nem, közülünk Samantha a hiperaktív, a nyughatatlan. (Be is íratta az anyukája önvédelmi tanfolyamra, hogy lefárassza, de nem jött be, még mozgékonyabb lett.)

Nekem nem sikerült átvennem tőle ezt a néha igen idegesítő szokását, hogy nem tud nyugton maradni. Én rajzolni szeretek. Kiülök az ablakba, előttem a vászon, fogom az ecsetet/pennát vagy tökmindegy mit, csak fogjon, és bármit képes vagyok lerajzolni. Ráadásul megtanultam, hogy lehet úgy megörökíteni a dolgokat, hogy mozogjanak, mintha fénykép lenne.

Kinéztem az ablakon. Valami jó ötletre, ihletre vártam. Hirtelen beugrott, hogy a kastélyt még soha nem rajzoltam le. Elmosolyodtam. A téma megvan. Lássuk, mivel dolgozzak.

Elgondolkodtam, mivel lehetne kiemelni leginkább a kastély szépségét, egyediségét, hatalmasságát. Végül egy egyszerű, mugli ecsetet választottam. Először viszont egy úgynevezett grafit ceruzával (ez is mugli szerzemény – hatékonyabban lehet vele dolgozni, mint a pennával, ezért vettem néhányat, amikor megtudtam, mi ez) felvázoltam a Roxfortot (milyen viccesen hangzik…), és csak aztán kezdtem festeni. Úgy terveztem, hogy az épület fölött lesz egy bagoly, amely természetesen mozog is, és még a kastély elé le akartam festeni Dumbledore-t, aki szintén mozgásban lenne.

Azt szeretem a rajzolásban, hogy közben teljesen ki tudsz kapcsolni. Szinte már nem is figyeltem arra, amit csinálok, a gondolataim teljesen elkalandoztak. Egyébként meg ne kérdezze senki, hogy mire gondoltam, mert már magam sem tudom. Csak forogtak a kerekek, járt az agyam, mindenféle ostobaságon, sőt, egész komoly dolgokon is. Aztán valahogy ott lyukadtam ki, hogy milyen lenne, ha élne még az anyukám. Vagyis… pff… Nehéz erre még gondolni is, mondja mindenki, de nekem szokatlanul könnyen ment. Úgy értem, nem vagyok érzéketlen tuskó, de valahogy nem fájt rágondolnom. Nem szomorú voltam, hanem aggódtam, és egy kicsit mérges is voltam, meg még bizonytalan is. Nem tudhatok róla semmit. Nem tudhatom, él-e még. Ha igen, nem tudhatom, hol van, nem tudhatom, hogy van, nem tudhatom, mit érez, nem lehetek ott vele.

Körülbelül két évvel ezelőtt történt. Még az újságban is benne volt, mivel a „híres Harry Potter” feleségéről volt szó.

„Harry Potter felesége, Ginevra Weasley eltűnt, feltehetőleg Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén áll a rejtélyes eset mögött.”

Csak erre az egy mondatra emlékszem az egész cikkből. Szóval Voldemort elfogta anyámat. Valószínűleg, habár ezt soha nem mondta se apa, sem a Reggeli Próféta, azért, hogy odacsalogassák a ”kis túlélőt”. Magamban elnyomtam egy dühös, csalódott nevetést. Szerintetek mi történt? Semmi. Itt a válasz. Semmi a világon. Apa természetesen keresni kezdte, és kb. egy évig szinte csak aludni járt haza. Szüntelenül azon volt, hogy a föld alól is, de előkerítse Voldemortot. Hogy aztán tőle megtudja, hova rejtette el az anyukámat. De nem találta meg. Azóta ő már feladta a reményt, hogy valaha viszontlátja Ginny Weasley-t. A feleségét. Az én anyukámat. De én nem adtam fel, máig reménykedek, hogy talán, egyszer, valamilyen módon újra találkozhatok vele. Mert tudom, valahol mélyen biztos vagyok benne, hogy él még. És azt is tudtam, hogy meg kell keresnem. De soha nem tettem. Főként azért, mert tudtam, Voldemort csalinak használja. Apát akarta elkapni. Nem engem. Apát. Valószínűleg arra várt, hogy megtalálják. Csak azt nem értem, miért nem próbált meg valahogy kapcsolatba lépni velünk. Valami utalást hagyhatott volna, mit kér cserébe anya életéért. De neeeem, Voldy vár. Kivár. Mert komolyan mondom, egyszer megkeresem azt az átkozott feketemágust, és nem győz majd csodálkozni, mire vagyok képes. Majd meglátjuk. Az biztos, hogy valahogy előkerítem anyát. Meg kell tudnom, hol van. Tudnom kell, hogy érzi magát. Tudnom kell, mi van vele. Miért pont ő? Ezt is kérdezhetném. Felesleges önsajnálat. Magamat sajnáltatom.

Csak magadat siratod Margaret

Ez egy versrészlet. Nem is tudom, hol olvastam. Akkor arra gondoltam, micsoda butaság, én nem szoktam magamat siratni. Most már rájöttem, hogy folyamatosan azt csinálom. Önző módon azzal foglalkozom, mi lesz VELEM anya nélkül.

 Csak magadat siratod Margaret

Az ecset lendületesen mozgott a vásznon, sötét nyomot hagyva maga után. Dühös lettem. Nem tudom miért. Azt tudom, hogy egyre erőteljesebb mozdulatokkal kínoztam a vásznat, mintha segítene rajtam. Hiába tudtam, hogy feleslegesen tönkreteszem a képet. Csak húztam a vonalakat. Kétségbeesetten kapaszkodtam az ecsetbe, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. Mint egy fuldokló, akit belelöktek a folyóba, és viszi az ár magával. És sodródik, tehetetlenül. Nem tud védekezni. Nem menekülhet. Nincs esélye.

Csak magadat siratod Margaret

Magamat siratom. Önző vagyok. Egy fuldokló, aki nem is fuldoklik, csak azt gondolja magáról. Csak próbálja tettetni, hogy tehetetlen. De tudja, hogy nem az. Tudja, hogy tehet valamit. Felejteni. Természetesen nem anyát akartam elfelejteni. A saját problémáimat akartam elfelejteni. A saját sorsom volt az, amelyikkel a legtöbbet törődöm, pedig vannak a környezetemben olyan emberek, akikkel foglalkozhatnék. Ahelyett, hogy itt ülök, és magamat siratom.

Csak magadat siratod Margaret

Az ecset feladta. Eltört. Elővettem egy új ecsetet. Egy új egyéniséget. Egy új Rowan Pottert. Egy új, vidám, boldog Rowan Pottert.