Szeptember 4.

- Csináljunk már valamit! – nyöszörgött Lin. Bájitaltanon ültünk, és mivel elméletet vettünk, mindenki hullára unta magát.

- De mit? Piton azonnal észrevenné… - feleltem – van cukorpennád?

Halkabbra fogtam a hangom. A vén denevér éppen errefelé sétált, úgyhogy úgy tettem, mintha szorgalmasan körmölnék. A pergamen fölé hajoltam, fekete hajam jótékonyan megvédte a nem létező jegyzeteimet, így Piton nem látott semmit. Kívülről úgy nézett ki, mintha minden vágyam az lenne, hogy szó szerint lemásoljam a táblán olvasottakat. Elsétált mellettem, aztán visszament, és leült az asztalához. Ekkor odahajoltam Linhez, és megismételtem a kérdést. 

Lin nem válaszolt azonnal. Pitont nézte, aztán gonosz vigyorra húzta a száját. Odahajolt Samanthához, súgott neki valamit, aztán felém fordult.

-Mit mondtál?

Mérgesen megráztam a fejem.

- Azt kérdeztem, van-e nálad cukorpenna!

- Van, adok is, ha kérsz.

Kotorászott a táskájában, majd elővett egy pennát. Látszólag. Valójában cukorpenna volt. Idenyújtotta, unott arccal kivettem a kezéből, és rágcsálni kezdtem. Érdekelt volna, mit beszélnek a barátnőim, de túlságosan fáradt voltam, hogy megkérdezzem, miről van szó. Egyszerre aztán arra lettem figyelmes, hogy Lin előhúzza a pálcáját talárja zsebéből, majd elmotyog egy átkot. Ezután több dolog történt gyors egymásutánban. Először is, Piton haja megváltozott. Az egész tiszta punkos lett. Oldalt le volt borotválva, a feje tetején pedig az égnek meredt. Alig bírtam visszatartani a kitörő röhögést. A második dolog, amire figyelmes lettem, hogy Samantha is pálcát rántott, viszont nem találta el Pitont. Helyette kitörte az ablaküveget. Ha az elsőre nem is, az utóbbi dologra már felfigyelt a punkos frizurájú tanár úr is. Felállt, összeszorította a száját, ha lehet, még jobban elsápadt, és egyenesen felénk indult. Megijedtem. Kíváncsi voltam, mit kapunk ezért. (Merthogy engem is felelősségre von, abban biztos voltam.)

- Ms. Potter, Ms. Davies és Ms. Coley. Melyikük tette ezt az ablakkal?

Lassan, szinte kedvesen beszélt, de érezhető volt, hogy remeg a hangja a dühtől. Egyébként Samantha vezetékneve a Coley, és Liné a Davies. Úgy tűnik, a haja még nem tűnt fel neki. Körbenéztem, és megállapítottam, hogy az osztály annál inkább észrevette: pár ember, tátott szájjal bámulta Pitont, míg mások fulladoztak a kitörni készülő röhögéstől.

- Én voltam tanár úr.

Ez rendes volt Samtől. Nem akarta, hogy mi is belekeveredjünk, ezért azonnal elmondta az igazat. De ő is mérgesnek tűnt. Hullámos, barna haja szinte szikrázott, és szemét összeszűkítve Pitonra nézett. Ekkor csöngettek ki. Az osztály kétféle embercsoportból állt. Voltak, akik kapkodva összepakoltak, és elhúzták a csíkot, mert tudták, hogy balhé lesz, a másik fele maradt, pont ezért, mert kíváncsiak voltak. Parkerék, mi, meg még néhány ember maradt, Zoe, Naomi és a többiek viszont azon nyomban otthagyták a termet.

- Az ablakot sürgősen megjavítja! 40 pont a Hollóháttól, és büntetőfeladatot kap!

Sam bűnbánóan lehajtotta a fejét, de amikor elfordult a bájitaltanár, a szeme sarkából ránk nézett, és elvigyorodott.

- Reparo! – suttogta, és az ablak visszakerült a helyére, mintha mi sem történt volna. De addigra a tanár már nem volt a teremben.

- Gyertek – szóltam nekik gyorsan - , ezt látnunk kell!

Azzal kiszaladtunk a teremből, a többiek utánunk, hogy lássuk, mit szól a többi professzor kollégájuk stílusváltásához. Tulajdonképpen kis híja volt, hogy el ne röhögjem magam, de valahol magamban tudtam, hogy nagy botrány lesz belőle.

Egyenesen Piton után eredtünk, és sikerült is utolérnünk. A folyosókon minden diák kitért az útjából, valaki döbbenten, leplezetlenül bámulta, pár ember viszont minden lelkifurdalás nélkül ujjal mutogatva röhögött. Mikor belépett a Nagyterembe, egy percre mindenki elhallgatott. A tanárok elhűlve figyelték, amint halál nyugodtan áll az ajtóban, és nem érti, miért mindenki őt nézi. Aztán a Hugrabugosok asztalánál valaki felröhögött, mire mindenki elkezdett kacagni. Csak Dumbledore-ék ültek úgy a helyükön, mint akik Voldemortot látják. Maga az igazgató szobor módjára ült a székén, félhold szemüvegén keresztül vizsgálódva figyelte Perselus Pitont. McGalagony ajkai résnyire préselődtek össze, Hagrid tátott szájjal ült a helyén, Flitwick pedig olyan magasra húzta fel a szemöldökét, hogy szinte eltűnt.

A professzor körülnézett a teremben. Nyilván sejtette, hogy ő a nevetség tárgya. Lassan mindenkit megnézett magának, aztán sarkon fordult, és ránk ügyet sem vetve elsietett.

- Talán keres egy tükröt… - jegyezte meg Lin.

- Kíváncsi lennék az arcára – válaszoltam tűnődve.

Elnevettük magunkat, és percekig semmit nem tudtunk csinálni, mert csak röhögtünk, és röhögtünk megállás nélkül. Mikor valamennyire sikerült lenyugodnunk, úgy döntöttünk, kimegyünk az udvarra. Jókedvűen sétálgattunk a verőfényes napsütésben. Egyáltalán nem volt szeptemberi idő. Mintha még mindig nyár lett volna. Leültünk egy padra, és kacarászva találgattuk, milyen képet vághat vajon Piton, amikor meglátja a haját. Ekkor csöngettek be. Jóslástan! Neeeeeee…

A már ismerős ezüstlétrán felmásztunk a toronyba, már lógott a nyelvünk mire odaértünk, de annyi baj legyen. Leültünk a szokásos helyünkre, és vártuk, hogy Trelawney felbukkanjon valahol. Nem is kellett sokáig unatkozni.

- Szervusztok, kedveskéim – búgta a (sajnos) már jól ismert hang - , eljöttetek hát idén is, hogy újra belemélyedjünk a jóslástan nemes tudományába…

Trelawney közelebb jött a diákokhoz.

- Ebben az évben a tenyérjóslással fogunk foglalkozni… Alkossatok hát párokat, és nyissátok ki a könyveteket a 3. oldalon, ahol le van rajzolva a tenyér, és annak vonalai.

- Basszus, párokat kell alkotni… - morogtam.

- Öhm… elnézést tanárnő, mi nem maradhatnánk így hárman? – kérdezte tétován Lin.

- Nem, gyermekem, te fordulj szembe a társaddal, a harmadik diák pedig jöjjön ide.

Samantha és Lin egymással szembefordultak, tehát nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy jósoljak a tanárnőnek. Sóhajtottam, és leültem vele szemben egy kis asztalkához. A professzor kinyújtotta a kezét felém, majd rám nézett nagy bogár-szemeivel. Zavartan a 3. oldalra lapoztam, és megnéztem az ott ábrázolt tenyeret, belerajzolva a vonalakat, estébé estébé.

-Öhm… A… Ő… A tanárnő a tenyere szerint még jó sokáig fog élni, és… öhm… - jesszusom, mi ez a rengeteg vonal, meg jelölés? A felét sem értem… - Itt a szív-vonala, ami azt jelenti, hogy öhm… lesz majd férje, és öhm… 29 gyereke??!!!

Trelawney rosszallóan csóválta a fejét.

- Gyermekem, legnagyobb sajnálatomra azt kell mondanom, hogy Benső Szemed ugyanúgy elhomályosodott, mint édesapádnál.

Horkantottam.

- Ennek semmi értelme tanárnő! Ami nem megy, nem kell erőltetni! Most jósoljon ön nekem, tanárnő! - Na jó, egy árnyalatnyit szemtelen voltam, de felidegelt ez a nőszemély.

- Rendben, gyermekem, nyújtsd ide a jobb kezed!

Odanyújtottam. Kicsit megkarmolt a hosszú körmeivel, aztán sok ideig tanulmányozta a tenyeremet. Kihasználtam az alkalmat, és megfigyeltem, hogy boldogulnak a többiek. Hm… Naomi éppen bőgött, mert az ikre, Zoe, megjósolta neki, hogy apáca lesz, mert egy fiú se tudja elviselni. Hát ezt mondjuk, elhiszem. Figyelem, figyelem, Naomi kedvenc mondatait olvashatják:

Én olyan szerencsétlen vagyok!

Bennem nincs semmi különleges!

Nemsokára 15 éves leszek, és még nem volt pasim!

Hát így egy darabig nem is lesz. Természetesen évfolyamelső, stréber, kiakaszt mindenkit a hülyeségeivel, semmi humorérzéke, szóval tipikus hisztis ötéves szintjén van.

A másik asztalnál Berry épp Melanie-nak nyalizott, hogy minden fiú őt fogja imádni, és ő lesz a legszebb az egész iskolában. Jellemző. Méghogy Melanie! Könyörgöm, csak rá kell nézni.

Barátnőim a helyükön ültek, és rajzolgattak. Hát igen, nem rajongunk a jóslástanért.

Ekkor Trelawney felnézett a tenyeremből.

- Gyermekem… - rebegte - , attól tartok, nem tudok semmi biztosat mondani.

Lassan, szinte akadozva beszélt, mint aki mindjárt elbőgi magát. De ez nem volt túl szokatlan tőle.

- Miért tanárnő? – érdeklődtem.

- Az elkövetkezendő időszak igen kritikus lesz számodra. A tetteidért csakis te leszel a felelős, és a döntéseidet neked kell meghoznod! A jövőd a te kezedben van!

Furán néztem rá. Ez olyan volt, mint egy igazi jóslat, nem mint a többi marhaság. De végülis mindegy, ez színtiszta hantázás. Az egész tantárgy. Vagy mégsem?

- Izé… köszönöm tanárnő.

Végre! Kicsöngettek! Összepakoltunk, majd amint lehet, elhúztunk onnan.

Míg sétáltunk felfelé a hálóterembe, akkor is a tanár szavait hallottam a fülemben.

A jövőd a te kezedben van!

Na álljon meg a hadimenet. Én nem hiszek az ilyesmiben. Mondom elfelejteni! Vége. Hagyjuk abba. Ilyen nincs. Ez hülyeség. Mondom, hülyeség!

De valahogy csak nem tudtam kiverni a fejemből ezt a mondatot. Lin és Sam beszélgettek, de nem figyeltem rájuk. Lefordultam az egyik sarkon, és visszaszóltam nekik, hogy mindjárt megyek utánuk, csak ki kell mennem a mosdóba. Amikor jöttem ki, még akkor is Trelawney-t hallottam a fülemben, szóval nem nagyon tudtam figyelni, hova lépek. Egyszerre nekimentem valaminek. Valaminek, ami mozgott. Zavartan felnéztem. Tierney Johnson volt, egy hugrabugos fiú. Róla csak annyit, hogy szégyen vele barátkozni.

-Öhm… bocsi, nem figyeltem.

-Semmi gond – szeplős képén ostoba vigyor jelent meg, így láthatóvá vált százfelé álló, és néhol hiányos, sárga fogsora is. Undorító!

És ezután jutott eszembe az Évszázad Ötlete. Belenéztem Tierney seszínű szemeibe, aztán még egyszer elmotyogtam egy bocsit, és elrohantam a lányok után. Ha ez sikerülne… Végigszáguldottam a folyosókon, fel a klubhelyiségbe. Lihegve lefékeztem, majd körbenéztem, de Sam és Lin nem voltak sehol.

A kandalló előtt ott ült Cammie, nálunk egy évvel fiatalabb lány.

- Hello, nem láttad Saméket?

-De igen, a könyvtárba indultak, szóltak is, hogyha látlak, mondjam meg, hogy odamentek.

Felsóhajtottam. Remek, most mehetek vissza. Ott mentem el a könyvtár előtt.

- Kösz!

Vissza a folyosókon, ugyanabban a tempóban, közben majdnem ellöktem két elsős kislányt, de nem nagyon foglalkoztam velük. Nekirontottam a könyvtár ajtajának. Vagyis, csak akartam, de elvétettem, és a falon kötöttem ki. Persze Madam Cvikker meghallotta a puffanást, kijött, és mérgesen megszólalt:

- Ms. Potter, ha be akar jönni a könyvtárba, próbálkozzon inkább az ajtón keresztül!

-Igen, elnézést.

Beléptem a hatalmas terembe, és szememmel barátnőimet kerestem. Nem is kellett sokáig nézelődnöm, az egyik asztalnál ültek, és átváltoztatástant tanultak.

- Sziasztok! – huppantam le Lin mellé, és kifújtam magam. Ez eltartott kábé öt percig, aztán fájósan megtapogattam az orromat, meg van-e még. Az ütközés következtében ugyanis úgy éreztem, legalább három részre tört el.

- Na, mi van, ennyire rohantál? – jegyezte meg Sam.

Mindketten megmosolyogták vöröslő orromat, és türelmesen várták, míg levegőhöz jutok.

- Támadt… támadt egy hiperszuper-fantasztikus ötletem – kezdtem bele -, és el akartam mondani.

Akadozva elmeséltem mit találtam ki. Linék elképedve hallgatták végig beszámolómat, aztán az előbb említett személy törte meg a váratlanul beállt csendet.

- Ugye tudod, hogy ha ez sikerül, szobrot emeltetek neked… - felpattant, hátraszaladt, majd egy könyvvel a kezében jött vissza.

- Meg is van – fellapozta a vaskos könyvet, és a megfelelő helyre betett egy könyvjelzőt. Aztán már egyikünk sem tudott az átváltoztatástanra figyelni, úgyhogy gyorsan ott is hagytuk a könyvtárt, kezünkben a bosszúállás módját rejtő könyvet…

Fent a hálótermünkben Samantha boldogan lecsapta a könyvet baldachinos ágyára, és kinyitotta a bájitalnál.

- Hol készítsük el? Itt a szobában túl feltűnő lenne.

Hm… Lássuk… Kellene egy hely, ahol észrevétlenül tudunk bájitalt főzni…

- Lányok! A Szükség Szobája!

Erre mindkettejüknek felderült az arca.

- Ez az, ott nem találnak meg! Induljunk máris!

Értetlenül néztem Linre. Ez nem ilyen egyszerű! Hozzávalók kellenek, meg eszközök, satöbbi… Ezt neki is kifejtettem, mire úgy nézett rám, mint egy óvodásra, akinek el kell magyarázni, hogy egy meg egy az kettő.

-Ro, a Szükség Szobáját vajon miért nevezik Szükség Szobájának?

Összeráncoltam a homlokom, és töprengve néztem rá. Még mindig nem értem, honnan szedjük a hozzávalókat… Lin lemondóan sóhajtott, és megint úgy kezdett el magyarázni, mintha egy pisissel beszélne.

- Ha bemegyünk a Szükség Szobájába, csak kívánnunk kell a hozzávalókat, és megjelennek!

Hosszan kifújtam a levegőt.

- Jó, jó, már nekem is leesett! Menjünk!

Háromszor elsétáltunk a fal előtt, és koncentráltunk. Kellene egy hely, ahol bájitalt tudunk főzni, és biztos nem bukunk le. Miután ezt elmondtuk, megjelent egy ajtó, és beléptünk rajta. Egy kicsi, de éppen jó méretű terem fogadott minket. Tele volt polcokkal, amiken felcímkézett üvegek voltak. Középen egy üst várt arra, hogy használjuk. Ámulva néztem körbe.

- Ez fantasztikus! – kiáltottam – Itt mindent megtalálunk, amire szükségünk lehet!

- Valóban, kivéve egy valamit.

Megfordultam. Sam törökülésben ült a földön, és a könyvet olvasta. Érdeklődve néztem rá, várva a folytatást.

- Kell egy, hm… egy hajszál vagy valami.

- Ne már! – szólalt meg Lin – Én biztos nem szerzek ilyesmit!

Megadóan felsóhajtottam.

- Mivel Lin a legjobb bájitaltanból, és valakinek segítenie kell neki, ezért nekem kell mennem, ugye? Megint enyém a piszkos munka.

- Ha akarod, sorsolhatunk.

-Nem, kösz – morogtam – úgyis enyém lesz a "megtisztelő" feladat.

Lin is beszállt a beszélgetésbe:

- Ennél egyszerűbb bájitalt nem nagyon láttam még! Mindent készen felhasználhatunk, semmit sem kell szárítani, meg hasonlók! Most azonnal el tudjuk készíteni!

Mivel nem akartam húzni az időt, azonnal ki is mentem onnan, és elkezdtem róni a folyosókat. Szerencsére egész hamar ráakadtam a keresett személyre. Rohanni kezdtem, és direkt meglöktem a vállát, hogy elessen.

- Jaj, bocsi – szólaltam meg „lihegve”. Felsegítettem az illetőt, aztán jöhetett a színjáték.

- Hé, van valami a fejeden! – aztán odakaptam, és gyorsan letéptem két hajszálat.

- Aú! – kapott oda, és mérgesen rám nézett – Mit csináltál?

- Semmit, semmit, csak volt ott valami! Na, mennem kell, szia!

Tierney Johnson a fejét csóválva arrébb sétált, én meg fejvesztve rohantam vissza a Szükség Szobájába.

- Megvan!

Barátnőim egy fortyogó üst előtt ültek, és a könyvet olvasták.

- Remek! El ne veszítsd a hajszálakat, mert még nem kellenek, de hamarosan már az jön!

Gonoszul egymásra vigyorodtunk. Tudtam, hogy ők is arra gondolnak, amire én:

Patty Parker, most visszakapod!