Október 27.

Szép pénteki nap. Végre vége a hétnek! Már csak ezt az egy napot kell kibírnom, és két napos pihenést kapok cserébe. Apropó, nem ártana meglátogatni Hagridot. Idén még nem is voltunk nála! Majd délután lemegyünk hozzá a lányokkal. Reggel elég kómás voltam, de mivel én ébredtem leghamarabb, legalább elfoglalhattam a fürdőszobát. Jó sokáig tusoltam, hogy felébredjek. Miután a hajmosással is végeztem, és egy varázsigével megszárítottam a hajam (a muglik ezt valami hajszárítóval csinálják – primitív módszer! Így sokkal egyszerűbb.), fogat is mostam, egyszóval: felöltözve ültem az ágyamon, és az aznapi gyógynövénytanra feladott házi dolgozatomat fejeztem be. Törökülésben ültem, előttem a dolgozat, ölemben egy könyvtári könyv. Körülbelül fél órát dolgozhattam rajta, s éppen mikor becsuktam az Ázsiai növénykalauz című művet, Berry ásítozva, keresztbe álló szemekkel kikászálódott az ágyából.

Amikor a fürdőszobából is kiette a fene, meglátta az összecsavart pergament.

- Figyi, elkérhetem a dogádat, légyszi, nem kellene sok, csak a végét szeretném megírni!

- Nem adom oda – feleltem -, de itt a könyv.

Hanyagul az ágyára (Legyünk őszinték: Berryre.) dobtam a fent említett vaskos kötetet, és mielőtt kiléptem volna az ajtón, még odavetettem a fájós lábát dörzsölgető lánynak:

- Mondd meg Linéknek, hogy lementem reggelizni.

- Mi vagyok én, bagoly?

Nem válaszoltam, sarkon fordultam, és elindultam a Nagyterem felé.

- Ilyen korán fent vagy? Szegény diákok, annyit kell tanulniuk, hogy már teljesen elszoktak a lazítástól!

Mosolyogva fordultam meg.

- Ó, Olga, igazad van! De nem tehetek róla, olyan szorgalmas vagyok, hogy a tanuláson kívül másra nem is tudok koncentrálni…

Színpadiasan sóhajtottam, majd Orrfacsaró Olgának hátat fordítva vigyorogva folytattam utamat.

Lent a Nagyteremben még csak egy-két diák lézengett. Persze, korán volt még, meg minden, de akkor is, meglepően kevesen voltak. Leültem a Hollóhát asztalához, és ráérősen eszegettem a pirítósomat.

Mivel a lányok úgy fél óra múlva sem jöttek meg, visszaindultam a toronyba. Úgy sejtettem, (mivel az órám fent maradt) korán van még gyógynövénytanra menni, így aztán leültem a klubhelyiségben. Valaki otthagyta a számmisztika-tankönyvét, és mivel jobb dolgom nem volt, azt kezdtem nézegetni: meglepően érdekes volt. Kicsit mindig is bántam, hogy harmadikban nem azt a tantárgyat választottam, hanem a jóslástant és a legendás lények gondozását, de mivel apa is ezt a két tantárgyat tanulta, gondoltam én is ezt választom. Persze őt nem kérdeztem meg, ami nagy hiba volt, utólag ugyanis közölte velem, hogy a bájitaltan után ezt a két tantárgyat kedvelte a legkevésbé. Az volt a szerencsém, hogy Linék is megjelölték ezt a két tárgyat. Sam csak ezt a kettőt, Lin viszont még mugliismeretre is jár. De nem értem minek. Ha valamit nem tud, megkérdi Samet, és kész. Én hülyeségnek tartom. De hát, ő tudja mit csinál!

A következő pillanatban erőteljes kopogást hallottam az ablak felől. Megfordultam, és megláttam a baglyomat, Lizát. Beengedtem. Lustán ledobta a levelet, majd leszállt az egyik szék karfájára, és várakozóan nézett rám.

- Mi van, nem a Nagyteremben vagyok! Most nem tudok neked kaját adni. Gyere le ebédidőben oda.

Kis házikedvencem szemrehányó bagolyszemekkel meredt rám.

Vállat vontam.

- A te bajod, minek ide hoztad a levelet.

Liza elszállt, én pedig végre egyedül maradtam a levéllel. Apától kaptam. Végre válaszol a kérdésemre. Már azt hittem, sosem fog írni. Mire kellett vajon ennyit várnom?

Ekkor azonban lépteket hallottam a lányok hálószobáihoz vezető lépcső felől, szóval kinyitni nem volt időm.

-Rowan! Miért nem ébresztettél fel? El fogunk késni!

Riadtan pattantam fel, miközben a levelet a zsebembe tömködtem.

-Opsz, bocsesz, én meg tök korán ébredtem, és azt hittem, ráérek még. Fent maradt az órám. Siessünk!

Leszaladtak megreggelizni, addig én elindultam az üvegházakhoz. Bimba már ott volt, koszos körmeivel a béna növényeit rendezgette.

A csoport legtöbb tagja már ott volt, csupán Lin, Sam, és egy hugrabugos diák hiányzott.

Úgy két perc múltán befutottak a késők is, így Bimba elérkezettnek látta az időt, hogy elkezdje az órát.

- Ha végre kegyeskedtek megengedni, hogy megtartsam az órámat – itt szúrós pillantást vetett Zoera, aki elmélyülten társalgott Netty-vel - , akkor kezdeném is.

Ezután másfél órás, végtelennek tűnő magyarázat, jegyzetelés és elfojtott ásítozás következett. Még csak a második óránk volt, amikor már úgy éreztem, jobb lenne visszafeküdni, aludni. Sam is ugyanígy lehetett, merthogy néha-néha gyanúsan nagyot szuszogott, mint aki éppen legmélyebb álmai fogságában vergődik (milyen költői megfogalmazás…), Lin azonban egyenes háttal ült, és bár laposakat pislogott, kitartóan jegyzetelt. Nem is értem, hogy bírta ki. Ilyen szörnyű gyógynövénytanunk még nem volt soha. Általában növényekkel foglalkozunk (nahát, ki gondolta volna…), öntözzük, meg ilyenek, de most csak beszélt, beszélt, és beszélt, végeláthatatlanul. Azt hittem sosem lesz vége. Mikor megszólalt a megváltást jelentő csengő, úgy rohantam ki a friss levegőre, mintha az életem múlna rajta.

Fájdalmasan rövid szünet után már indulhattunk is átváltoztatástanra. McGalagony órája olyan volt, mint mindig: ha nem figyeltél, azonnal kiszúrta.

- Samantha Coley! Mit képzel, kinek magyarázok? Talán dísznek vagyok itt? Figyeljen ide!

Sam felkapta a fejét, és zavartan körbepillantott.

- El… elnézést tanárnő, elbóbiskoltam. Igyekezni fogok.

- Helyes.

Ezután a kis incidens után papagájt kellett pénztárcává változtatni. Egész jól ment. Najó, ne szerénykedjünk: mindig is jó voltam átváltoztatástanból. 10 percig sem kellett gyakorolnom, máris egy ugyan viharvert, de akkor is határozottan pénztárcára emlékeztető valami feküdt előttem.

- Nem tökéletes, de elsőnek megfelel – kommentálta a tanárnő – 5 pont a Hollóhátnak.

Ezután tovább próbálkoztam, és a fel-alá járkáló professzorasszony minden egyes pénztárcámra egyre jobb véleményt mondott. Óra végére sikerült tökéletesítenem (már amennyire lehetett).

- Ez már igen, Ms. Potter! – azzal felmutatta az osztálynak a „papagájomat” – Minőségi munka. Mivel úgy látom, olasz bőrből készült, azt hiszem, megérdemel 20 pontot a házának.

A tőle megszokott szigorúságtól eltérő módon rám mosolygott, aztán folytatta útját a padok között. Most, hogy én is elégedett voltam magammal, volt egy kis időm, hogy megnézzem, az óra vége előtt 5 perccel hogy állnak a többiek.

Mellettem Lin egy hasonló pénztárcát nézegetett, itt-ott bosszúsan nyomkodta – nyilván nem tetszett neki. De hát ő ilyen: sosem tetszik neki a saját munkája, a legapróbb hibáját is szörnyűséges tévedésként fogta fel.

A másik oldalamon Samnek szintén volt egy tárcája. Igaz, néhány helyen tollas volt. Úgy tűnt azonban, neki tökéletesen megfelel ez a példány is, meg sem próbálta eltüntetni a madárra utaló nyomokat.

Ekkor hátrafordultam, hogy a többiekét is megleshessem.

Patty Parkernek majdnem sikerült, viszont a bőr tartónak csőre volt. Ezt némi kárörvendéssel vettem észre, mivel az azelőtti pillanatban már elfogott az irigység, hogy ugyanolyan szép munkát végzett, mint én. Aztán megfordította, és rögtön jobban tetszett.

Zoe és Naomi: teljes kudarc! Haha! Peeersze, ezt nem lehet bemagolni, mint a mágiatörténelmet, vagy egyszerűen csak lemásolni a tábláról az elkészítést, mint bájitaltanon, ehhez tehetség kell. Ráadásul nincs itt a befolyásos apuci, meg anyuci (apuka fejes a minisztériumban, anyuka tanár a Durmstrangban), hogy megvédjék őket, vagy átsegítsék őket a vizsgákon. (szerintem már rég nem lennének a Roxfortban, ha nem segítettek volna nekik…)

És a végén még Naomi még pityergett is a szentem, hogy hogy lehet ilyen béna… Anyáám. Olyan fárasztóak, hogy az nem igaz.

A többieknek körülbelül úgy sikerült, mint Pattynak. Az egyik tollas volt, a másik hangot adott ki, a harmadiknak a szárnya maradt meg…

Ez idáig három óra volt.

Már csak egy dupla bűbájtan volt hátra. Nem akarok szerénykedni, de gyerekjáték volt. Kábé fél óra után mindhárman sikeresen megtanultuk a bűbájt, így a fennmaradó egy órában azzal szórakoztattuk magunkat, hogy taszító bűbájjal, párnákat lövöldöztünk a többiekre. Persze a legtöbbet az ikrekre, hiszen ők voltak a legnyafogósabbak.

- Bocs, Naomi, nem volt szándékos! – vigyorogtam a lányra.

- Hupsz, ne haragudj, legközelebb jobban figyelek – mondta Sam Zoe-nak, miután olyan erősen eltalálta a szőke évfolyamtársunkat, hogy az majdnem belefejelt az asztalba.

Ebéd után Hagridhoz mentünk. (Előtte direkt telepakoltuk a gyomrunkat, hogy ha esetleg süteménnyel kínálna, legyen okunk köszönettel elutasítani.)

- Szia Hagrid!

- Sziasztok! Kerüljetek beljebb!

Beléptünk, és leültünk az asztal mellé. Szemem sarkából a ház egy távolabbi pontjára figyeltem, ahol Agyar feküdt. Szegény öreg kutya… Van egy olyan érzésem, hogy nem húzza már sokáig. Szinte meg sem mozdul egész nap, csak eszik, meg fekszik. Hagrid folyton őt gondozza, de reménytelenül. Pedig nagyon aranyos kutya!

Hagrid követte pillantásomat, aztán így szólt.

- Gyengül. Folyamatosan, egyre fáradtabb lesz.

Nem válaszoltunk semmit. A csendet végül a vadőr törte meg.

- Öhm… Kértek süteményt?

- Kösz Hagrid, de most ebédeltünk. Tele vagyunk. Tényleg.

- Ühüm. Hozok teát.

Ezután megpróbáltam vidámabb témát kitalálni.

- Na és, hogy telt az első heted?

- Egész jól – felelte színtelen hangon az óriás -, szerencsére nem volt nagy ramazuri.

Egy félórás kényszeredett társalgás után visszamentünk a kastélyba. Jobban mondva csak ketten. Lin egy sarkon be akart fordulni, megkérdeztük miért, erre ő:

- Elszaladok a könyvtárba.

- Könyvtárba? Ne már! Péntek van!

- Tudom, de nem tanulni megyek, hanem kidolgozni egy új edzéstervet a csapatnak.

- Ja, oké. Ha nem baj, nem megyünk veled, mert én speciel nagyon fáradt vagyok, igaz, Ro? Akkor mi megyünk. Szia!

Egész délután a kandalló előtt lustálkodtunk. Lin olyan este 6 felé futott be, zihált, és lerogyott az egyik fotelre.

- Mi az, Lin? Mért rohantál?

- Ja, nem semmi, csakúgy.

- Csakúgy. Biztos. És, mit sikerült kidolgoznod nekünk? – kérdezte egykedvűen Sam, mire Lin egy kicsit elpirult.

- Hát, tudod, asszem semmit. Nagyon semmit. Úgy gondoltam, mégis csak jó lesz ez így, ahogy most van.

Zavartan belelapozott az egyik könyvébe, és firkálgatni kezdett.

- Akkor hol voltál idáig? – ráncoltam értetlenül a szemöldököm.

- Hát, öh… sétáltam.

Azonnal észrevettem, hogy hazudik, de nem firtattam tovább a témát. Ha akarja, úgyis elmondja!

Barátnőm lelkes képpel rajzolgatott. Egy idő után meguntam, úgyhogy kénytelen voltam megkérdezni, mit csinál.

- Csak írogatok – felelte álmodozva.

- Aha. Írogatsz. Mit?

- Semmi különöset.

- Akkor nem bánod, ha megnézem?

- De.

- Miért?

- Csak.

- Ez nem válasz.

- De igen.

- Nem. Mit írsz?

- Semmit.

- Aha. Mi olyan titkos rajta?

- Semmi.

- Akkor megmutathatod.

- Nem.

- Miért?

- Hagyj már békén! – kiáltott rám.

- Jaj, Lin, olyan gyerekes vagy!

- Nem vagyok gyerekes!

- De az vagy! – vágtam rá, egyre növekvő indulattal.

- Ha elmondom, leszállsz rólam?

- Le, persze.

Aztán megmutatta a könyvet.

Azt hittem, elájulok.

Jeremy Faller, olvasom mindenhol.

Jeremy Faller neve gondosan színezve.

Jeremy Faller neve, a betűk szépen tónusozva.

Jeremy Faller neve kis piros szívecskékkel.

Jeremy Faller neve egy nagy piros szívben a Lin Davies mellett.

- Te… és ő… mért nem mondtad? – motyogtam szinte kábultan. Jeremy Faller! Netty Faller bátyja!

- Ugyan már, Ro, mindhárman tudjuk, hogy te vagy az egyetlen, aki a ribik családját sem fogadod el.

- Ez nem igaz! – mondtam.

- De igaz!

- De… Jeremy Faller? Mi van köztetek?

- Hát…

- Na?

- Hááát…

- Mondd már!

- Járunk.

- Micsoooda??

- Jól hallottad – Lin egészen belepirult ebbe a vallomásba. El sem hiszem! Még sosem láttam őt ilyennek! Hogy lehetséges ez?

- És nekem miért nem mondtad?!

- Mert tudtam, hogy így fogsz reagálni!

- Hogy így? – kérdeztem vészjóslóan. Sam még mindig nem szólt bele a vitánkba, amin lehet, hogy egy kicsit csodálkoztam volna, ha nem foglalja el valami más a gondolataimat.

- Hát így! Dühöngsz! Látod milyen vagy?

- Nem, nem látom! – kiabáltam – Én csak azt látom, hogy titkolóztál előttünk! Samantha, téged egyáltalán nem érdekel?

- Ööh… - adta a kifejező választ az említett egyén.

- Előtted is eltitkolta, hogy barátja van!

- Ööh…

- Rowan – kezdte Lin.

- Nem látom be, miért nem akartad elmondani! Nem az a baj, hogy egy Fallerrel jársz, hanem az, hogy titkoltad!

- Ro…

- A barátnők mindent elmondanak egymásnak! Sam és én így is teszünk, de te hazudtál!

- Rowan! Hadd mondjak már valamit!

- Mit?

- Samantha tudta!

Csend.

A számat szólásra nyitottam, de megálltam a mozdulat közben. Lin kipirosodott arccal nézett, Sam pedig bűntudatos arccal pislogott rám. Legszívesebben megütöttem volna. Mindkettőt. Ökölbe sorítottam a kezem, és már komolyan készültem rá, hogy lendüljön. Lin megérdemelte volna, hogy behúzzak neki egyet. Nagy szerencse, hogy a klubhelyiség tök üres volt, különben már mindenki rólunk beszélne. Aztán mikor magamhoz tértem, csak ennyit tudtam kinyögni:

- Te… te is tudtad??

- Igen, öhh… tudtam róla.

Tettem egy lépést a kijárat felé. Még mindig nem fogtam fel, amit az előbb hallottam.

- Elegem van… belőletek.

Aztán kirohantam.

Hazudtak nekem! Mindketten! Hogy titkolhatott el előlem Lin egy ilyen fontos dolgot? Végülis a legjobb barátnője vagyok!

Így sétáltam a kastélyban, és Jeremyn is gondolkodtam. Rendes srác volt, mondjuk én speciel sosem beszéltem vele, de annak tűnt. Csendes volt, vicces, kedves, az órákon nem csinált balhét, többnyire a könyvtárban ült. Lehet, hogy ott ismerkedtek meg…

Átlagos, barna hajú, zöld szemű, igencsak jóképű fiú volt, olyan, aki után megfordulnak a lányok a folyosón. Tudtommal viszont ő sosem foglalkozott „rajongóival”. Végülis semmi bajom vele. Csak a húga…

Kíváncsi vagyok, Netty tud-e róla, hogy a bátyja kavar az egyik ellenségével. És ha tud, hogy fogadta a hírt. Vajon kiakadt? Igen. Minden bizonnyal.

Elmosolyodtam magamban, amint magam elé képzeltem a szőke, pösze lányt, amint épp Jeremy ömlengését hallgatja. Egy kicsit meg is sajnáltam. De persze annyira nem, hogy pont vele beszéljem meg ezt a dolgot. Úgy döntöttem, holnap megkeresem Kittyt. Ő sokkal jobban ért az ilyen helyzetekhez.

Egy olyan 10 perc múlva visszaindultam a hálótermünkbe. Lin és Sam is ott voltak már, de nem szóltam hozzájuk. Arra számítottam, megpróbálnak meggyőzni, esetleg bocsánatot kérni, amiért nem mondták el nekem, hogy Linnek barátja van, de ők sem szólaltak meg. Így aztán gyorsan átöltöztem, és aludtam. Vagyis csak szerettem volna, mert fájdalmasan sokáig forgolódtam…