Furán éreztem magam, mikor Celia nem volt olyan közvetlen velem, mint ezelőtt. Furán éreztem magam, hogy a régi barátaim más szemmel néznek rám, mintha idegen lennék...

Beláttam, hogy nagyon is elhanyagoltam őket, nem tudtam azt mondani, hogy nincs igazuk. Szinte egész nap a Griffendéles osztaggal voltam, amiért az iskola legtöbb nőnemű lakója ölni tudott volna, így hát tőlük is kaptam elég rosszalló pillantást.

Nem feledkeztem bele abba, hogy a „menőkkel” lógok. Éreztem minden rosszindulatot, a csalódottságot a Hugrabugosoktól, minden negatív visszajelzést. Ám a pozitív dolgokat sokkal könnyebb volt észrevennem.

Mindannyian olyan kedvesek voltak velem! Annyit nevettem a közelükben, mint régen senki mással. Igaz, nem avattak be minden titkukba, de nem is voltam olyan jellem, hogy elégedetlenkedjek miatta.

Az egyetlen dolog, ami még mindig nem tetszett, azok a „hadjáratok” voltak Perselus ellen. Olyankor mindig elvonultam, és nem voltam hajlandó a fiúk közelébe nézni. Ez pedig hatalmas vágás volt a lelkemen: nem álltam ki ismét a szerencsétlen Mardekárosért, aki cseppet sem érdemelte meg a kínzást. És ez fájt a legjobban minden dolog közül.

Éppen a könyvtár egy eldugott, magas polc mögötti zugában üldögéltünk egy késő délután, az egész banda ott volt. Egy nagy halom vaskos könyv tornyosult az arcom előtt, egy fáradt sóhajjal túrtam odébb őket.

- Találtál valamit? – kérdeztem a firkálgató James-től.

Az megrázta a fejét, és folytatta a rajzolást.

- Ha csak Zerinho profot rajzolod le alsónadrágban, nem is fogsz – szóltam vigyorogva, de fejcsóválva. Aztán elnéztem a másik oldalamra. – Sirius?

- Meee... Mi van? – kérdezte felhorkantva a félig alvó fiú.

- Semmi... – mondtam sóhajtva. – Remus? Peter? – néztem most a szemben ülőkre.

Peter utánozva a nagyfiúkat, félig aludt és rajzolt, Remus rosszallóan bámulva őt átnyújtott nekem egy hosszú jegyzetet.

- Kösz! – néztem rá hálásan. – Ha ezeken múlna, akkor megbuknánk – mondtam a többiek felé intve.

Remus elmosolyodott, és újabb könyvet vett le a halom tetejéről. Én sóhajtva megdörzsöltem fájó szemeimet, és újra a betűk közé vetettem magam.

Léptek zaja verte fel az áporodott csendet, ami eddig beborított minket. Hamarosan egy feketeruhás alak jelent meg a polcok között, a könyveket figyelve.

- Na nézd már! – élénkült fel hirtelen James.

Sirius és Peter felkapta a fejét, megrázta magát, majd az előbbi fiú arcán gúnyos mosoly terült szét.

Perselus szeme ijedten cikázott köztem, a kijárat, és a fiúk között. Kifejezéstelen arccal bámultam rá.

James felállni készült, ám „valaki” egy hangos, eléggé kifejező torokköszörülést hallatott. Vajon... Belőlem jött?

Hát hoppá. Megint.

- Könyvtár. Könyvek. Tudod mi az, James? Nincs pálca – néztem a fiúra felvont szemöldökökkel.

Egészen elszemtelenedtem az utóbbi időben. Régen ilyet álmomban sem mondtam volna Potternek.

Egy cseppnyi büszkeség öntötte el a bensőmet: végre egyszer, ilyen hosszú idő után tettem valami jót.

- Még mindig nem értem, mért véded – ült vissza a helyére fanyalogva James.

Sirius morogva bólogatott, sokatmondó pillantást váltva barátjával. Legszívesebben oldalba böktem volna, de ez elmaradt. Aztán felnéztem. Perselus megint úgy bámult rám, mint a borjú arra a bizonyosra. Elkapta a pillantását, és elsietett a kijárat felé, megkerülve a polcokat.

Egy sóhajjal ismét az átkozott könyv felé fordultam, de a betűk összefolytak a szemem előtt.

- Majd... – álltam fel lassan az asztaltól. – Folytatjuk holnap.

A fiúk beleegyezően bólintottak (kivéve Siriust aki az asztalra borulva aludt), én pedig fáradtan indultam el a kijárat felé. Az ég egészen beszürkült, a nap lemenőben volt a távoli, szelíden hullámzó látóhatár mögött. Nézelődtem, ki az ablakon, a Hollóhát hajtói egymást kergették a pálya felett. Elmélyedtem a kvaff követésében, így nem is vettem rögtön észre, hogy valaki kilép elém a folyosón. A kezem a szívemhez kaptam, és úgy fújtam ki lassan a levegőt, hogy elkerüljem az utóbbi időben oly gyakori szívrohamot.

- Tessék? – kérdeztem aztán homlokráncolva az előttem álló Perselustól.

Igen, jól láttok.

- Tudod, nem kell mindig megvédened! – förmedt rám viharos hirtelenséggel, amitől még jobban meglepődtem. – Képzeld el, én is meg tudom magam...

- De... Én csak... – szabadkoztam hebegve, pedig szívesen mondtam volna, hogy: na ja, pont úgy látszik.

- Mit gondolsz, hogy egy Mardekárost meg kell védened? – kérdezte megint vádaskodva.

Szóval ez a baj. Hogy a Hugrabugba járok... Persze, egy ilyen büszke, öntelt embernek nem kell a segítségem. Egyáltalán nem értettem akkor már, miért kezdtem el megvédeni, állandóan kockára téve az alakuló barátságom a Griffendélesekkel.

Hülye vagy, csak nem forogsz – akartam mondani, de a szám zárva maradt.

- Értem. Nem kell a segítség... További szép napot – mondtam kifejezéstelen arccal és hangon, és továbbindultam. Belülről azonban furkált a megbántottság. Az ember próbál csak egyszer nagyon rendes lenni, akkor leordítják érte... Igazságtalan a világ, de legfőképp velem szemben.

Így, magamban durrogva caplattam fel a klubhelységbe, mit sem törődve Zafirával, berontottam az ajtaján. Benn ültek jó páran, akik aludni, tanulni, játszani próbáltak, vagy egyebet kívántak tenni, most mégis felhívtam magamra a figyelmet. Celia azonnal felpattant a helyéről, és egy kicsit sem mosolyogva felém sietett. Én viszont egy kis örömfélét erőltettem az arcomra, és köszöntem.

- Szia! Hogy vagy?

- Mondanom kell valamit – morogta halkan, és ismét karon ragadott, ahogyan a múltkor ugyanitt tette.

Ez nem kezdődik valami jól. A mosoly úgy ahogy volt, leolvadt az arcomról, komor képpel követtem Celiát a folyosóra.

- Mért nem a hálóban...? – kezdtem, de barátnőm közbevágott.

- Teltház van – sóhajtott egy nagyot. – Figyelj... Nem tudom, mi van veled mostanában, de tudod, nagyon nem tetszik ez az egész... Mármint hogy folyton...

Az arcom valami egészen fura árnyalatot ölthetett, mert Cel ijedten bámult rám.

- Nagyon hangulatban vagyok most ehhez! – fakadtam ki. – Tudom, hogy nem szereted látni, de velük érzem jól magam!

A barnahajú lány olyan fintort vágott, mint akit arcul ütöttek.

- Ez most jól esett.

Elhúztam az orrom, és sóhajtottam egy mélyet. Igen, azt hiszem, akkor döbbentem rá, hogy a fiúkkal való kapcsolatomért feláldoztam egy hosszú, igaz barátságot. Csodálatos.

¤¤¤

Patakokban folyt a könny az arcomon, alig láttam a fáklyák lángját a folyosón, csak elmosódott, narancsszín csíkokat érzékeltem belőlük.  A lábaim két megmerevedett szolgaként vittek előre, nem is tudtam, hova.

Be kell vallanom, mindig is érzékeny voltam, bár mások előtt a világért sem sírtam volna, csak akkor, ha egyedül voltam, mindig valami miatt zokogni kezdtem.

Celia otthagyott a folyosón, visszament Amoshoz a portrén. Én meg... Innen már sejteni lehet, mi következett.

Kisebb meglepődéssel vettem észre, hogy a tölgyfaajtó előtt álldogálok. Attól való félelmemben, hogy valaki meglát, rohanvást a kijárathoz siettem, és kiléptem rajta. Már szinte teljesen sötétbe borult a környék, néhány véres csík jelezte csak a Nap még közeli jelenlétét. A fű cuppogott a talpam alatt, nedves volt mindenütt, a levegővel együtt.

Volt egy már megszokott helyem a kertben, ahova elvonulhattam a kíváncsi szemek elől, ha úgy tartotta kedvem. Automatikusan elfordultam a kastély egyik hatalmas oszlopa mellett, át egy boltív alatt, egy apró, belső kertbe érkeztem. Közepén márványszobor állt, gömbölyded idomokkal, mivel éleit lekoptatta a felülről zúduló eső. Kissé megnyugodva, lihegve tekintettem fel rá, aztán rájöttem, hogy nem vagyok egyedül...

A szobor lekerekített talapzatán egy szőke fiú ült. Szipogva és csalódottan fordultam a másik irányba, de hirtelen megszólalt:

- Látod, nem is volt olyan nehéz.

Értetlenkedő arccal fordultam vissza.

- Hogy mi...?

- És még csak nem is volt rossz – hagyott figyelmen kívül Lucius, még felém sem fordult.

Rájöttem, hogy nem hozzám beszél, hanem a kezén tartott, vékony, citromsárga, vörös szemű kígyóhoz. Elrettenve léptem megint egyet hátra, és megint elszántam magam, hogy távozzak, amikor a szürke szemek rámvillantak. A vékony szájon mosoly látszott, olyasféle, amitől kirázott a hideg... A hűvös tekintet úgy fúródott az enyémbe, hogy féltem, minden gondolatomat kiolvassa. Erőt véve magamon felszegtem az állam, és elhagytam azt az átkozott belső kertet, ahova biztosan soha többé nem megyek vissza...