Kedves és Én

                     Kitekintettem az ajtón. Az égre pillantva láttam, hogy vastag, tömött fekete felhők hömpölyögtek el kedves kis házikónk felett. Kajakra esni fog, mondjuk nem is vártam mást. Hm, de tényleg jó lett volna. Szerettem esőben dolgozni. Persze, ha csak odakint szakadt én meg a gép előtt izzadom ki az agyamból a történeteket, és a jól bevált tejeskávémat szürcsölgettem közben. Még be se kell sötétítenem, a homály meg volt magától is, bár kissé kedvtelenített, hogy nem láthattam a Napot. Gyorsan rendet raktam, közben bekapcsoltam a gépet. A mikró bájos zúgása közben hevítette nekem a tejet. Csilingelését követően belekevertem a bögrébe a csokiport, és a mézet, majd kis híján sikítva eldobtam az egészet, mikor megláttam szökevény házikedvencemet a konyha fehér szőnyegén. Artúrka lassan lépkedve közelített felém, fogalmam sincs milyen féle- fajta szándékkal, de bármennyire is szerettem a drágámat, nem akartam megtudni. Megszokásból hagytam, hogy kövessen, majd miután beültem a gép elé, egy a hasonló esetekre a közelben tartott spéci kis befogóhálóval visszatelepítettem egzotikus nyolclábú, és eszméletlenül szőrös kedvencemet a terráriumába, plusz még két enciklopédiát is az üvegtetőre löktem. Fő a biztonság. Na ezzel megvoltunk, nekiláthattam a munkának.

                 A gép már bejelentkezett, a képernyőről nevetésre ingerlőn pislogott rám a szövegszerkesztő mókás segédfigurája. Kényelmesen hanyatt dőltem a fotelban, és ölemben a billentyűzettel hozzáfogtam az íráshoz- gépeléshez. Nem mondhatni, hogy túl sokszor fel kellett mellőle kelnem, az agyamból dőlt a sok marhaság, visszaolvasván én is csak néztem a sajátos poénokat. Néha fel kellett töltenem a bögrét; amíg a mikróra vártam elszöszöltem a fürdőszobában, de amúgy ujjgörcsölésig írtam. Artúr a bebörtönzése után pókámokfutást rendezett a terráriumában, még a díszként, és elrettentésként szolgáló csontvázfejet is felborította, holott abban szeretett a legjobban szunyálni. Nem bírta sokáig, gyorsan lemerült, mint a kamu dunacelle nyuszmuszka, és bealudt. Nem néztem ugyan az órát, de érezhetően elfáradtam, a szemem is vibrált már egy kissé. Mivel nem szerettem volna szemüveges lenni, és idejekorán kulcsot adni túlhajszoltság címszó alatt, inkább kiültem az ajtóba esőzenét hallgatni. A cseppek koppanása a leveleken jelentette számomra a Föld legszebb saját zenéjét, még a vízesések morajánál, és a szél fütyülésénél is csodásabb volt. A dallamosan koppanó esőcseppek táncoltatták a nedvesen csillogó faleveleket. Delejezetten bámultam őket, közben automatikusan tömtem magamba a szerényebb szendvicskéket. Kizökkentő volt, de a felismerés után már kedves zaj ütötte meg érzékeny fülem. A kapun túl autó fékezett, lámpáinak erős fénye átszűrődött a réseken, és felcsíkozták az udvart. Észre sem vettem, hogy beesteledett. Az óra is már a 7et mutatta. A kapu kissé nyikorogva fordult be. Kedves csöppet elcsigázottan, na meg ázottan lépdelt át a szakadó esőben. Öltönyéből, ingéből patakokban folyt a víz, félhosszú haja tincsekben tapadt az arcába. Rendkívül izgató látványt nyújtott, de sajna én még mindig a novellák fantáziavilágában bolyongtam, és nem is volt olyan egyszerű kimászni egy rablás kellős közepéből, mint egyesek azt botorul hihették. Mellettem elhaladva megcirógatta a fejem, közben számos vízcseppet kaptam a nyakamba. Ő is fáradt volt. Hallottam, ahogy szokásához híven elhajítja valahova az aktatáskáját, majd a fürdőszobába csoszogva levetkőzött, majd a hálószobába vonult. Halovány késztetést éreztem a követésére, de a rablásban ott van még az az áruló kis mocsok, akit még a kincstárban meg kéne ölnöm. Kardra fel! Így hát visszaültem a gép elé, és nekiálltam tovább szövögetni a meseszálakat. Kedves előbújt a hálóból, el- eljárkált mellettem. Édes volt a csípőjéig lecsúszott pizsamagatya de még meg kellett menekítenem a bandát a várúrtól. Ez van. Lassan éjfélt ütött az óra, de Kedves még mindig nem aludt, a képe viszont egyre morcosabb.

-Miért nem fekszel le?

-Téged várlak.- Óh, hát nem ennivaló?

-Dicséretes a kitartásod, de még a főhőst meg a tolvajlányt még össze kéne boronálnom, és a szerelmi jeleneteket nem lehet összecsapni.- Ezt nem kellett volna mondanom, elég érdekesen nézett rám.

-Ennyire fontos?

-Kell.

-Kell?

-Nagyon kell.

-Kinek kell?

-A kiadónak kell.

-Nekem meg te kellesz.

-Bíztató és megnyugtató, de ha most abbahagyom az istennek se tudom majd befejezni a határidőre.

-Sose fogom megszokni ezt.- Erre szívesen felemlegettem volna a szerteszét hajigált aktatáskát, de kettőnk közül én voltam a nehezebb természetű, úgyhogy inkább mélyen hallgattam. Elgondolkodva az ajtófélfának dőlt. Nagy nehezen kimásztam a fotelból, elé tipegtem, átöleltem a nyakát. Jaj de szerettem a nyakát.

-És még szadizni merészelsz?!- háborgott.

-Ki akartalak engesztelni, de ha te így reagálod le?

-Mit így?! Így kell!- Ezzel szorosan átkarolt, de még nem húzott teljesen magához. A pólón keresztül is érzetem a szívverését, a meleg bőr ígéretes érintését, egyszerűen ellenállhatatlan volt. Na de ki akart ilyenkor ellenállni?! Én biztosan nem. Lassan, jelentést hordozó szenvedélyességgel megcsókolt, amivel kb. bő fél óra elment.

-Direkt csináltad?!

-Direkt véletlenül.- vigyorogta szenvtelenül.- Meg amúgy is te akartál kiengesztelni engem.- A „te” meg az „engem” jól ki lett hangsúlyozva.- Csak rásegítettem.- Kedves még tett egy próbálkozást az eltérítésemre, de ha az írásról van szó tipróbb voltam, mint egy tank. Hál égnek sikerült hamar befejeznem, a főhős meg a tolvajlány már rég babáznak egy csudaszép városban, az áruló tolvajt meg bezárattam valami tüzes ördögketrecbe. Kész vége, happy és end, mostam kezeimet. Az ágyba bezúgván rádöbbentem, hogy a kávé miatt messze nem voltam még álmos. Még jó, mert Kedves közeledését mérlegelve életem egyik legnagyobb baklövése lett volna fejfájásra hivatkoznom. Honnan szedtem én össze ezt a férfit? Százkilencven centi magas, párducizmú, hollófekete hajú, és tintazöld szemű hímet hol árulnak? Nem mintha akarnék még egyet, de többen érdeklődtek. Az arca keskeny, egy csöppet szögletes az álkapcsánál, szája érzéki vonalú, főleg ha éppen kötözködik, na meg eszméletlenül tud nézni! Elég, ha két percig szuggerál, máris ott helyben elolvadsz tőle. A térded felmondja a szolgálatot, a gerinced elzsibbad, te meg csak úgy a karjaiba omlasz. Fene tudta, hogy mit eszik rajtam. Gyorsan változó hangulat, időigényes, és teljes figyelmet igénylő munka, meg még sok más apró háklisság. Például ott van a 3. generációs Artúrka, a folyton szóló rock vagy az ahhoz hasonló torzulós zene, a sűrű érzelmi kitörések, a hajnalokba nyúló rajzolások, és az időszakosan eluralkodó verselési depressziók, a kupikeltési ingereimről már nem is szólva. Na ki merne így összeköltözni velem? Hopp, a nyári amnéziát kihagytam. Na mindegy, Kedves elég nyomós érveket hozott fel a közös együttélés mellett. Hát igen, ő nekem az álomférfi egyetlen csöppnyi kis hibával. Elvileg engem szeret. Gyakorlatilag? Van ilyen? Igen, miért ne? Éreztem. De még hogy! Egymás karjaiban aludtunk el, ami ritkaság számba ment, már csak azért, mert mindketten elég forgolódósak voltunk, sőt úgy is ébredtünk.

-Hozzám jössz feleségül?

-Ez most, hogy jutott az eszedbe?

-Csak úgy. Mit mondasz?

-Miért ne? Van okom nemet mondani?

-Nem’tom. Lehet, hogy nem vagy szerelmes belém, megunsz vagy valami. Tévednék?

-Nem, ezek megtörténhetnek, de ha igent mondok…Vesztünk vele bármit is?

-Mondhatnám, hogy szüzességem, de az már oda van.

-Hát ezt én se mondhatom.

-Akkor?

-Igen.

-Oké, ezt megbeszéltük.

-Csak szólj rám, hogy el ne felejtsem.

-Rendben. Szeretlek.

-Imádlak.