Szerző: Fantyn Ray Jeanel

Besorolás: R (szleng, vér, egyéb)

Típus: csak úgy hirtelen…

Szereplők: John Constantine, Trisha Violence- Little T, stb.

A tartalomból: Nem csak egy démonvadász él, és lélegzik…

A szerző megjegyzése: A film inspirált, de a Keanu által megformált Constantine-t kibővítettem a HellBlazerben szereplő figura némely vonásával. Teljesen saját, és fiktív ötlet, ami a storyt illeti.

Ballonkabátját az ajtó melletti székre dobta. Nem mintha féltette volna- nem egy démon hagyta rajta kéz, vagy egyéb jegyét, de a mostani mozgósabb menetnek ígérkezett. Bentről már furcsa zajok szűrődtek ki; démonduma. Will megköszörülte a torkát.

-John, be kéne menni.

-Ne sürgess.- szólta rögtön le.- Még nem jön az inspiráció.- Hatalmas ricsaj hallatszott bentről, s az ajtó üvegen át látni lehetett egy elektromos vezeték szikrafröcsögését. Nem, még ez sem az elég ihletet. Zakója belső zsebéből kivette a lapos, elrongyolódott cigisdobozt, s egy rántással elővarázsolt belőle egy szálat.- Az utolsó.- mormogta.- Ettől szar lett a kedvem.- Hátranézett a válla felett.- Nem hagyhatnánk ezt holnapra?

Rekedtes szavak folytak át az ajtó alatti résen, s reszketeg gyerekhang felelt rájuk.

-Bent van a doktor lánya is, John.- közölte komolyan Will, mintegy azt is leszögezve, hogy nem, ezt most nem napolhatják el.

-Francba.- morrant Constantine, és fogai közé harapta a cigarettát.- Ettől még frusztráltabb lettem.

-Vezesd le rajta.- bökött az ajtó felé Will.

-Az lesz.- John öngyújtót kapott elő, majd a kékes lángba tartotta a cigi végét.- Szétrúgom a redves seggét, és visszaküldöm a Pokolba.

Will a szemeit forgatta. Fél éve dolgozott John Constantine segédjeként, de már az első két nap után megállapította, hogy a többiek miért nem bírták vele sokáig. És itt most nem arra gondolt, hogy idő előtt elhaláloztak. John Constantine egy mérhetetlenül egoista ember volt, ugyan akkor bizonyos dolgokban, a maga módján igénytelen is, és csak akkor tett bármit is, ha az az ő érdekeit szolgálta, vagy az egóját hizlalta. Mégis, jól csinálta azt amit csinált, démon ritkán menekült meg előle.

Újabb dobhártyát karistoló hangok kúsztak el hozzájuk, s a gyermekhang kissé erőszakosan, sírósan követte.

-Miről akarja meggyőzni?- elmélkedett Will. Gondolt rá, hogy neki kéne előre benyitnia, de valahogy nem volt hozzá sok kedve. Amíg a démon Dr. Violence testében eltársalog a kislánnyal, ráérnek.

Constantine fülelt. A démon üzletelt a kölyökkel. Volt valami nála, ami nélkül nem tudta teljes egészében birtokba venni, irányítása alá vonni a doktor testét.

-Nála van a lelke!- kiáltott fel.

Will félrenyelte a saját nyálát.- Mi van?- hörögte.

-A lánynál van az apja lelke.- vigyorodott el John.- Úgy néz ki a kicsikének vannak természetfeletti hajlamai.- És szereti az apját, tette hozzá gondolatban. Elképzelhetetlen mennyiségű, és sűrűségű érzelmi energia kell ahhoz, hogy ezt bárki is megtehesse.

Letüdőzte a füstöt, majd lassan kiengedte az orrán át.- Gyerünk.

Talppal rúgta be az ajtót, és máris vetődött félre, Will pedig az ellentétes irányba. Nem tévedtek. Ott, ahol az előbb álltak, egy méretes vasszekrény landolt az egyetem szépen vikszolt csempéjén, jókora kráterrel maga körül. Constantine felkászálódott.

-Jól van szarkupac, vége a gyereknapnak.- Zsebéből elővette a kulcstartónak kinéző szimbólumcsomót, s ujjaival lapozgatni kezdett az érmék között. Közben fél szemmel a szoba, vagyis a labor közepén hörgő, démonszállta doktort figyelte. Ugyan miért száll meg egy tudós-építészmérnököt bármi is az ihleten kívül? Ez egy olyan lehetetlen kérdés volt, túl elrugaszkodott, amikre nem szeretett még gondolni sem. A hűtőben lábakat növesztő ételmaradék már sokkal vonzóbb témának tűnt.

-Enyém lesz a lelke, és a tudása!- köpte a démon. Vagyis Dr. Violence, aki a szokottnál is rosszabb bőrben volt. Constantine már definiálta, hogy a megszállt emberek nem hozzák a legjobb formájukat. Arcuk úgy feldagad, mint egy lufi, s bőrük bája vetekedett a vizihullákéval. A mászkáló ételmaradék viszont még mindig barátságosabb volt náluk.

Megtalálta a megfelelő érmét. Tudattal rendelkező démon volt, képes az emberi beszédre. Vagyis egy kifejlett példány, de mégis testetlen. Annak viszont a közelben kellett lennie, vagy valami olyannak, ami porhüvelyként funkcionált számára. Miközben maga elé tartotta az érmét, s darálta az ide illő latin passzust, tekintetével a termet pásztázta.

Will a túloldalon araszolt a fal mellett, kihasználva, hogy a démon Constantin-ra figyel, és a kezében tartott szimbólumra, aminek árnyéka a lábai, vagyis Dr. Violence lábai elé vetült. Az nem félt, elvégre míg a saját teste biztonságban van, a démonvadász nem árthatott neki. A fiatal férfi elérte a szomszédos sarkot, és az ott kuporgó kislányt.

-Szerbusz.- suttogta.- Jól vagy?

-Aham.- bólintotta a gyerek. Nem tűnt zaklatottnak, de verejtéktől csillogó arca friss riadalomról árulkodott, a homloka jobb szélén éktelenkedő csúnya repedés pedig arról, hogy a megszállás nem ment simán. Kis tudósköpenyének eleje teljesen átázott saját vérétől, sötét haja tincsekbe ragadt tőle.- Mi van a papával?- Ő is suttogott, kis ajkai alig mozogtak. Hét-nyolc éves lehetett, ha Will jól saccolta.

-Apukád most nem egészen önmaga.- szépítette a férfi.- De mi azon vagyunk, hogy segítsünk.

A kislány szemei résnyire szűkültek.- Az nem a papa.- mondta határozottan.- Akkor nem mondta volna, hogy adjam neki oda a papát. De én nem adtam!

-Jól tetted, Trisha.- A formaság kedvéért megsimogatta a fejét.- Ugye így hívnak?

-KisT vagyok.- közölte a gyerek, majd felkelt a padlóról.

Constantine-t váratlanul érte a meglepően gyors, és erős támadást, ami a gyomrára fókuszált, és célba is talált egy ököl képében. A zsákszerű fehér köpeny miatt nem tudta felmérni a doktor fizikumát, de jó erőben lehetett, ha a démon ennyit kihozott a testéből.

Mikor a falnak vágódott- szerencséjére, mert tőle pár centire ott volt az ablak. Ha azon kiesett volna…- tüdejéből kipréselődött a levegő, fejét beverte, s fogai kellemetlen érzéssel koccantak össze. Alapjában véve, és ha jobban, mélyen belegondolt ez az egész helyzet felettébb kellemetlen volt.

-Uh, cseszd meg!- nyögte, mikor a padlóra zökkent.- Jól van, te akartad!- A hónaljtokból Smith&Wesson került elő, persze nem a mezei változat. Kicsit megbuherálva, felszentelve, akárcsak a benne lévő golyók.

-John!- kiáltotta Will.- Ne tégy a testében kárt!

Hasznos figyelmeztetés volt, de vele együtt magára vonta a démon figyelmét is.- Kicsim, add ide nekem! Engedd el! Had kapjam meg!- susogta a démon az apai vonzerő minden formája nélkül.

-Ezt kapod meg!- mondta Constantine, s hozzávágott két szenteltvizes fiolát. Az sisteregve folyt végig a doktor tarkóján, és hátán, de hatása nem volt.

-Nevető Mágus!- fordult félig hátra a démon.- Csak ennyire futja tőled?!

Nem, ha megtalálom azt a rohadt tested, sziszegte magában Constantine. Mennyivel könnyebb lett volna csak úgy felrobbantani az egész termet, úgy is annyi veszélyes anyag volt itt. Bepattant az isteni szikra.

-Nos, ha ennyi nem elég.- mondta cinikus mosollyal, és öngyújtóját maga elé tartotta. A hosszú kék láng úgy vonaglott, mint az utolsókat rúgó akasztott ember.- Akkor nem is bánod, ha most mind találkozunk a Mindenhatóval.

Árgus szemekkel figyelte a démon minden rezdülését. Ha bármi jelét adja a riadalomnak, akkor a teste a közelben van. Dr. Violence arcán, a bal szeme felett megrándult egy kis izom. Szóval már csak keresgélnie kell.

-Will, foglald le!- kiabált oda a másik férfinak, majd eldobta az égő öngyújtót, de úgy, hogy még az érte vetődő démon elkaphassa. Nem akart felrobbanni, annál magasztosabb halálra vágyott. Már ha megengedte néha magának azt a luxust, hogy vágyakozzon, mert ő általában megkapta, amit akart. Komótosan indult körbe, közben kitartott jobb kezében kibiztosította a fegyvert. Ha kell lábon lövi a doktort, neki mindegy volt. Kutatott az emlékeiben, miben bújhat meg egy démon. Egy kifejlett démon.

Will közben azon volt, hogy valami olyat találjon, amivel egy Pokolból szökött lényt le lehetett foglalni. Constantine könnyen osztogatta az utasításokat, de pontosan sosem határozta meg azokat. Persze, morogta magában Will, szép is a szabad akarat. Hóna alá csapta az időközben tevékennyé vált kislányt, aki minden áron apja testéhez akart férkőzni.

-Maradj veszteg, vagy odaadlak neki!- förmedt rá a férfi. Szabad kezével könnyedén dobálgatta a démon felé a különféle lombikokat, kémcsöveket, amikben veszélyesnek tűnő anyagok sercegtek, bugyogtak, vagy épp gyanús passzivitással ülepedtek az üvegek alján. Így néha sikerült neki olyan koktélokat is összedobni, amik lángra kaptak a padlón, vagy fehér-ezüst füst szisszent ki belőlük. Egyszer olyan szerencsés volt, hogy a démon mellkasának sikerült vágnia egy fél literes vöröses valamit, ami azonnal szilánkokra is tört, de sajnos csak jód volt. A doktor viszont úgy üvöltött, mintha legalább is sósav, vagy királyvíz lenne.

KisT megelégelte a satu szorítást a dereka körül, és kihasználva a segítőkészségét vesztett férfi figyelmetlenségét jól combon rúgta, majd amint lehetősége volt rá, kicsusszant a karjából, és elszaladt a még ép asztalok fedezékében.

Will felüvöltött fájdalmában, és dühében. Az állatias hangot Constantine- é követte, akit ismét a falhoz kentek, de most még durvábban. Úgy érezte a fogaiból letört pár kis darab, mikor összekoccantak. A fájdalomról azonban elterelte figyelmét az a momentum, hogy a démon milyen érzékenyen, sőt hisztérikusan reagált arra, hogy az üveg a mellkasán landolt. Ott kell lennie valaminek… Mikor látása helyreállt, és nem ugráltak előtte a színes kis pöttyök, észrevette a földön felé araszoló kislányt. Egyenesen rá nézett nagy barna szemeivel, miközben tátogott valamit.

Persze, miért hiszi azt, hogy tudok szájról olvasni?

-A nyakában van egy medál!- visította végül KisT, mikor megunta a pasas értetlen hunyorgását.- Az a gonosz!

Constantine- nak se kellett több, lövésre emelte a fegyvert, s amint a felriadt démon felé fordult, elsütötte. Tudta, hogy célba talál, hiába fedte a doktor testét a köpeny. A lövés erejétől megtántorodott, közben letépte magáról a köpenyt. A szenteltvízzel töltött golyó a tenyérnyi arany medál közepébe fúródott. A démon egy elátkozott ékszerbe volt zárva.

-Milyen eredeti.- fintorogta Constantine.- És ugyan ki vette rá, hogy felvegye?

Ekkora KisT már odakotort mellé.- Ajándékba kapta, és viccből felvette.

-Hát kurva vicces volt.- fújta Will.

-A múlt időt felejtsd el.- szólt rá Constantine. A java még ezután jött.