-         Biztos jó ötlet Kagome? Mostanában annyi veszély leselkedik ránk… - mondta aggódva Sango.

-         Ráadásul Inuyasha is kitér a hitéből ha nem talál itt mikor visszajön. – folytatta Miroku.

-         Ne aggódjatok mér annyit! Egy órán belül visszajövök! De ha közben megjönne Inuyasha, kérlek nyugtassátok meg, hogy én akartam egyedül menni, és nem lesz semmi bajom! Csak szeretném végre kiszellőztetni a fejem. – mondta el Kagome mindezt egy szuszra.

-         Hát jó. DE ne lepődj meg, ha egy durcás félszellemet találsz itt, mikor vissza jösz.

Kagome elmosolyodott. Felkapta íját, magához vett néhány nyilat, majd elindut kifelé, de az ajtóban még eszébe jutott valami.

-         Ó, és kérlek mondjátok meg neki, hogy nem szeretném, ha utánam jönne. – kérte őket Kagome.

Barátai bólintottak. Ezután a lány kilépett az ajtón, felült a biciklijére és már el is indult.

 Valóban szüksége volt arra, hogy kiszellőztesse a fejét. Az elmúlt 2 hét egy kicsit fárasztó volt. Nem is beszélve az előző 2 hónapról! Ha belegondolt, rosszul lett. Nem is csoda. Hisz két hónappal ezelőtt Naraku elrabolta, mert csak vele tudta végrehajtani gonosz tervét, hogy megölje Kikyot. A terve végül sikerült is. Egy szellembábu ( aki ugyan olyan volt mint Kagome ) akit Naraku készített, megölte ő, de mielőtt a bábu végezhetett volna a mikoval, Kikyo kilőtt rá egy nyilat, így mindketten egyszerre halta meg. Persze az eseményeknek Inuyasha,Sango, Miroku és Shippo is szemtanúja volt. De Naraku pont ezt akarta! Olyan jó szellembábut készített Kagome vérének segítségével, hogy még az elpusztítása után sem derült ki az igazság, miszerint nem az igazi Kagome halt meg.

-         És én mindennek szemtanúja voltam. Olyan szörnyű volt látni Inuyasháékat szenvedni… de hál Istennek mindennek vége! Engem Naraku kidobott a kastélyából, majd elmentem a faluba…és…ott…végre találkoztam Inuyashával…- mondta csak úgy magának Kagome, de amint gondolataiban ehhez a részhez érkezett, nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

Hisz ez az emlék olyan felejthetetlenül szép számára… Kagome elpirult.

-         Már mért is ne lenne szép! Hiszen… megcsókolt. Ellőször…

Kagome szája már a füle végénél járt. Egy darabig így folytatta útját, nagy nehezen, de levakarta a mosolyt az arcáról és felnézett az útról. Egy kis ösvényen haladt, egy folyó mellett. Pont ilyen helyet keresett a pihenésre. Lefékezett egy vén szomorúfűz előtt, ami éppen a folyó mellett volt. Letámasztotta kerékpárját a fához, majd leült a fa kellemesen hús árnyékába. Tovább folytatta a visszaemlékezést ott, ahol abbahagyta, immár viszont magában:

-Ezek után én végre hazamentem… de nem mondtam el a történteket. Biztos nem engedtek volna el ide többet, ha elmondom nekik, mi történt. Csak azt sajnálom, hogy nem maradta sok ideig otthon. Összesen 2 napot. „Hála” Inuyashának…! Bár őt sem hibáztatom. De akkor sem volt szép dolog tőle, hogy utánam jött az iskolába, pedig legalább 100-szor megkértem, hogyha akar valamit, várjon meg otthon! De ha aznap este nem mentem volna vele, ki tudja mire szánta volna el magát másnap…! Most meg Inuyasha elment Totosaihoz a Tetsuiga miatt! Ezért kellett elráncigálnia?!

Hirtelen szörnyen csípős idő lett. A napot, mely még az előbb 7 ágra sütött, most sötét felhők takarták el. A szél feltámadt, s elkezdte ide-oda dobálni a fák ágait. Egyre rosszabbra fordult az idő. Kagome jobbnak látta, ha elindul visszafelé. Felült a biciklijére, majd elindult. De nem tudott sokat haladni. Az egyre jobban tomboló szél folyton a szemébe vitte a port, sőt mát kezdett olyan erősen fújni, hogy néha még a biciklit is eltérítette. Kagome megpróbálta irányban tartani járművét, de nem sikerült. Végül úgy döntött, hogy megvárja, amíg az idő kissé lecsillapodik.

-         Ilyen nagy és viharos szélben úgyis a folyóban kötnék ki. – gondolta Kagome.

Lelassított, majd amennyire tudott, körülnézett. Valamivel távolabb látott egy barlangot, ami látszólag védett volt a szél minden formájától. Kagome elindult a barlang felé ( a biztonság kedvéért maga mellett tolta a biciklijét ). Végre odaért a barlang szájához. Még épp időben, mert pár másodperc múlva esni kezdett az eső is. Kagome nekitámasztotta a kerékpárját a barlang belső falának, majd jobban körülnézett. Amikor már kezdte azt hinni, hogy egyedül van, valaki megszólította:

-         Te kivagy?

Kagome szörnyen megijedt. Megfordult. Egy hosszú kék hajú, hegyes fülű lányt látott, elképesztő szemekkel. Nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjön arra, hogy a lány szellem.

-         Kagome vagyok. Higurashi Kagome. Na és te kivagy?

-         Az én nevem Keiko. Az éjszaka királynője.

-         Az éjszakáé? Fogalmam sem volt…

-         Sajnálom, hogy megijesztettelek. – szakította félbe Keiko.

-         Ó, semmi baj.

-         Mond csak, Kagome, te nem papnő vagy? – kérdezte Keiko.

-         Ömm…félig-meddig. Egy papnő reinkarnációja vagyok, de én magam még teljesen nem vagyok az.

-         Értem. – Keiko már tudta, kinél keresse Sangot – Akkor már hallottam rólad.

-         Igazán? Honnan? – kérdezte meglepődve Kagome.

-         Egy Naraku nevű szerzettől.

-         Naraku? Te is ismered Narakut?

-         Sajnos igen. Naraku hetekkel ezelőtt ránk támadt az otthonunkban és elrabolta a húgomat.

-         A húgodat?

-         Igen. Az ő neve Miyuki.

-         Akkor bizonyára neki is van különleges képessége, igaz?

-         Igen. Olyanok vagyunk mint a jing és a jang. Ő a nappalok űrnője.

-         Sajnálom, ami a húgoddal történt. De azt  mondtad ismersz. Naraku mesélt rólam?

-         Igen, Rólad és a társaidról. Egy flszellemről, egy szerzetesről, egy szellemírtóról és egy rókaszellemről. Mikor elvitte Miyukit, azt mondta ugyan olyan könnyű volt elbánni velünk, mint veletek.

-         Igen, volt szerencsénk találkozni vele. És az egyik közeli ismerősünk meg is bánta a találkozást…

-         Miért, mi történt vele?

-         Naraku egyik teremtménye végzett vele. Sok inkarnációja van Narakunak és mindegyik több száz, sőt több ezer ember vagy szellemvér tapad a kezéhez. Naraku szinte mindenkinek esküt ellensége! Aki csak találkozott vele, az a mai napig átkozza a nevét. Az a férfi velejéig romlott! – mondta szomorúan egyben dühösen Kagome.

Keiki észrevette, mennyire elsötétedik Kagome arca. Látta a szemében azt a mérhetetlen fájdalmat és haragot, amit ő is érzett. Szörnyű volt hazudni Kagoménak. Alig ismerte, de már az első percben tudta róla, hogy nagyon kedves és tiszteletre méltó lány.

-         Ha ő Sango barátja, akkor Sango is ugyan ilyen lehet… Hisz madarat tolláról, embert barátjáról. – gondolta.

-         Igen, ismerős az érzés… - mondta Kagoménak.

-         Figyelj Keiko, egy kicsit mesélnél magadról?

-         Öm… miért? – kérdezte meglepődve a lány.

-         Csak… mert ugyebár szellem vagy, nem?

-         De, az vagyok.

-         És azért, mert én még nem találkoztam ilyen kedves szellemmel, kivéve Kougát, a farkasszellemet. Szeretnélek jobban megismerni. Elvégre nem minden nap találkozik az ember olyan szellemmel, aki nem akarja azonnal megtámadni. – mosolyodott el Kagome.

-         Én meg nem találkozom minden nap olyan emberrel, aki olyan mint te. Vagyis nem menekül el előlem fejveszteve azonnal, amint kiejtem azt a mondatot, hogy szellem vagyok.

A lányok kacagtak. Ez esetben az igazság vicces volt. Keiko elkezdett mesélni magáról, majd Kagome is. Kb. fél órán át beszélgettek amikor észrevették, hogy elállt az eső. Kagome akkor döbbent rá, hogy a többieknek azt ígérte, hogy egy órán belül visszatér, de az esőnek hála, ez a terve kudarcba fulladt. De őszintén szólva nem is bánta meg. Hiszen ez alatt a fél óra alatt egy baráttal lett gazdagabb.

Elbúcsúzott Keikotól és biciklije társaságában már éppen elindult volna, amikor Keiko még utána szólt:

-         Kagome, holnap nem hozod el a barátaidat is?

-         De. Úgyis erre visz az utunk. Akkor holnap! – kiáltotta örömmel Kagome. Majd felült járművére és elindult visszafelé, hátra hagyva az elszánt, de rettenetesen szomorú szellemlányt…

-         HOGY ENGEDHETTÉTEK EL EGYEDÜL KAGOMÉT AZOK UTÁN AMI VELE TÖRTÉNT????????????????????????????????!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! – ordította Inuyasha olyan hangerővel, hogy a ház előtt lévő fáról elrepült a két fülemüle.

Sango, Miroku és Shippo Innuyasha haragja mellett olyanok voltak, mint az apró borsószemek, melyekből bármikor pépet csinálhat.

-         Ő mondta, hogy egyedül szeretne menni… - mondta a szokásosnál is vékonyabb hangon Shippo.

-         Mi…mi mondtuk neki, de azt mondta szeretne egy kicsit egyedül lenni… - magyarázkodott tovább Sango.

-         És azt mondta egy órán belül visszajön. – fejezte be Miroku.

-         Ő akart elmenni? Miért? – kérdezte Inuyasha kissé lecsillapodva.

-         Már mondtuk. Egyedül akart lenni. Azt mondta ennyi izgalom után jól esik neki majd az egyedüllét. – mondta Shippo visszanyerve eredeti hangszínét.

-         Nem érdekel, hogy ő kérte-e vagy sem, én most akkor is…

-         Megjöttem! Sziasztok! – hallatszott odakintről Kagome hangja, + még a kerékpárja kattogása.

Inuyasha egy szempillantás alatt elfelejtette eredeti tervét, és kirohant a szabadba, de úgy, hogy majdnem kitépte az ajtót. El sem lehet mondani, emnnyire megkönnyebbült, amikor meglátta Kagomét épen és egészségesen. Kagome épp kitámasztotta kerékpárját, amikor Mirokuék is kijöttek.

-         Szia Kagome! Hogyhogy nem áztál el?

-         Á, hosszú történet. Majd később elmesélek mindent. DE most, ha nem haragszotok inkább leülök egy kicsit.  – mondta Kagome, majd bement a kunyhóba.

Mikor elhaladt Inuyasha mellett, a fiú egy idegen szagot vélt felfedezni a lányon. Egy ismeretlen szellem szagát. Nem olyan szagot, mint Narakué. Ez sokkal erősseb szag volt.

„Ha Kagomén ilyen erősen érződik a szag, akkor ez csak azt jelentheti, hogy huzamosabb ideig egy helyen volt egy szellemmel. De nem látszik rajta semmi más, csak az, hogy jól érzi magát… Együtt volt egy szellemmel és meg sem említi? Csak nem…nem, az nem lehet! Annak nem ilyen szaga van. Elvégre farkas…De ez így sehogy sem áll össze…”

-         Inuyasha, valami baj van? – kérdezte Sango.

-         Hö? Ja nem, nincsen.

-         Csak mert már elég régóta bámulsz Kagome után.

-         Tényleg semmi.

-         Rendben. – hagyta rá Sango.

Inuyasha persze nagyot hazudott. Igenis baj volt! Kagome együtt volt valakivel, de nem beszél róla. Miért? És miért ilyen vidám? A szellemekkel való találkozás általában nem túl örömteli. Inuyashának még rengeteg kérdése volt az üggyel kapcsolatban, de mivel Kagome nem volt hajlandó megszólalni, ezért egyenlőre nem kapott választ egyikre sem.

Hirtelen Kagome lépett mellé. Ránézett a fiúra, aki viszont a nagy gondolkodás közepette észre sem vette a lányt. Kagome látta Inuyashán, hogy valami szörnyen foglalkoztatja.

„ Remélem semmi komoly… - reménykedett Kagome, majd visszament a kunyhóba.”

Mire Inuyasha feleszmélt gondolataiból, már csak egy kezet látott eltűnni a ház rejtekében. Úgy döntött nem ad okot barátainak a kérdezősködésre és az aggodalmaskodásra, ezért hát követte társai példáját, és bement hozzájuk.

Keiko ez idő alatt már kijött a barlangból. Egy tó közepén álló sziklán ült otthona előtt. Gondolataiba mélyedve figyelte a vízben felbukkanó halakat. Azon járt az esze, hogy vajon miért kellett mindennek megtörténnie? Ha Naraku nem rabolta volna el a testvérét, Akkor most nem lenne ilyen helyzetben. Hazudnia kell egy olyan lánynak, akit nagyon kedvel, sőt, gyilkolnia kell egy számára fontosabb életért. Fájt neki és dühítette a tudat, hogy nincs más lehetőse, csak az, ha kiolt egy emberi életet.

Lassan nyugovóra tért a nap. Egyre lejjebb és lejjebb kúszott a látóhatáron. Az ég lassacskán elhagyta kék színét, és helyette a többit: sárgát, lilát, rózsaszínt, narancsot és a többi más naplemente alkotta árnyalatot.

„Csodálom Miyukit… Még így is, hogy fogságban van, így is képes olyan csodálatos naplementét alkotni, amilyet mindig is alkotott.”

Hamarosan elérkezett Keiko ideje: az éjszaka. Az emberek többsége napi feladataikat befejezve a Naphoz Hasonlóan nyugovóra tértek. Keiko elérkezettnek látta az időt, hogy felkelcse régi jó barátait. Szépen, kecsesen és könnyedén felemelkedetta levegőbe. Csak szállt, szállt, egészen addig, míg a tó már csak egy apró kör volt. Itt Keiko megállt, majd úgy tett, mintha lábújhegyre állna, majd oldalra tette kezeit, kézfejét a föld felé tartva. A lbát egy-két centivel feljebb emelte. Mindezt olyan kecsesen, mintha tündér lett volna, s a mozdulatai vetekedtek egy profi balerináéval is. Szemeit lassan becsukta. Egy perc elteltével pedig forogni kezdett. Fokozatos tempóban pörögött, egyre gyorsabban és gyorsabban. Minden egyes fordulat után egyre beljebb húzta a kezeit, végül kezei már a mellkasán pihentek, olyan pozícióban, mint amilyen a fáraóknak szokott lenni. Bal lábát leengedte eredeti helyzetébe. Végül már olyan gyorsan pörgött, hogy a lány szépségéből már semmit sem lehetett látni. Hirtelen olyanná vált, mint egy csillag: szikrázott és fénylett, s ez forgásával kombinálva olyanná tette őt, mint egy valóságos csoda. A fényáradat egyre jobban hasonlított egy gömbre. Pár perc elteltével a gömb hirtelen levált róla, s elindult az ég felé, s mikor már elég magasan volt, robbanásszerűen, de mégis hangtalanul szertefoszlott. A fénydarabkákból csillagok lettek, melyek lassan felfedték magukat az égen. De a legtöbb fény a Holdra tapadt, s végül az is szikrázva tündöklött az éj sötétjében.

Keiko mozgása egyre lassult. A leállás már sokkal gyorsabban ment, mint a „bepörgés”. Mikor már teljesen leállt, Keiko még pár mp-ig mozdulatlan maradt.

Hirtelen azonban játékos mosoly jelent meg az arcán. Oldalra nyújtotta kezeit. A szeme még mindig nem nyílt ki, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja. Váratlanul zuhanni kezdett. Vészes sebességgel közeledett a föld felé, de a szemét még mindig nem nyitotta ki. Nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán nem vette észre azt, hogy ha nem cselekszik valamit, a tó közepén végzi. De ő még mindig csak zuhant és zuhant, megállíthatatlanul. Haja teljesen felfelé állt, végéből kijöttek a gumik, gyönyörű kékes ruhája pedig úgy lobogott, hogy félő volt, hogy talán feladja a széláramlattal vívott harcot, s elszakad. Már csak méterek kérdése volt, hogy elérje a víz felszínét. 6 méter…5méter…4méter…3méter…2 méter… S abban a pillanatban, amint elérte az 1 métert, szeme felpattan, s hihetetlen módon, de sikerült magát úgy lefékeznie, hogy lábával éppen csak érintse a víz felszínét. Ott, ahol érintette a vizet, abból a pontból egyre növekvő vízkörök indultak ki. Keiko arcán gyönyörrel telt mosoly jelent meg. Szeme csillogott, akár a fénylő csillagok, melyeknek nemrég ő maga adott életet. Keiko leeresztette kezeit, majd felnézett az égre, melyen zuhanása alatt megjelent a Göncölszekér, s már látni lehetett a Tejút első „cseppjét”. Keiko csodálattal nézte az égi képeket. Minden este végrehajtotta ezt a műveletet, de csinálhatta akár 1000-szer is, ő sosem unta meg. Szinte minden alkalommal zuhanással ért földet, s minden alkalommal úgy érezte, hogy miközben zuhan, feje kitisztul, teste súlytalanná válik, s olyankor nem létezik semmi, csak ő, és a természet. Ezúttal is így történt. Ám a mámor, ami a zuhanások után szokta hatalmába keríteni, most nem volt hosszú életű. Keikonak eszébe jutott, hogy akárhányszor visszajött a Földre, Miyuki mindig a tó közepén álló sziklán várta őt. De most… Miyuki sehol sem volt. A szikla most üres volt, s ez az üresség Keiko lelkén is urrá lett. Szeméből eltűnt a csillogás, teste megint nehéz lett, lelkét pedig megint mázsásnak érezte. De még hátra volt egy feladata. Keiko újra a magasba emelkedett, olyan magasra, hogy úgy tűnt, mintha közvetlenül a Hold előtt állna. Mély levegőt vett, majd szinte hangtalanul énekelni kezdet. Idegen nyelven szólt a dal, s ezt a nyelvet bizony még a legnagyobb tudósok sem is ismerték. Ez a természet nyelve volt. Varázslatos énekét csak az éjjeli állatok és növények hallották meg. A baglyok, hiúzok, sünök, rókák és a többi éjjeli állat felébredt, s megkezdte a vadászatot. A nappal nyíló virágok becsukódtak, szirmaiknak szebbik oldalát elrejtve a világ elöl. A levegő fulladtabb , a víz hidegebb lett. Mikor már felébredt, illetve elaludt vagy átalakult, Keiko befejezte énekét és immár végleg leereszkedett a Földre. Ezúttal azonban nem ült ki a víz mellé hallgatni az éjszaka dalát. Inkább bement a házukba, hogy álomra hajtsa fejét, remélve, hogy álmában Miyuki visszatér hozzá…