( Miroku elmondja ötletét, majd visszamennek )

Inuyasha háttal állt Kagoménak, aki ugyan azt a műveletet végezte, mint pár perce Sango, csak ő a fekete hajszállal ellátott bábuval. Mikor az ő bábuján lévő hajszál is megváltoztatta színét, közelebb ment a felé közeledő Keikohoz, elkérte tőle a dobozt, majd ő is elindult a folyó felé. Mikor Inuyasha észrevette, hogy Kagome elment, felháborodott hangon utána kiabált:

-         Hé, hová mész! Várj már meg! – mondta a fiú, majd elindult Kagome után, majdnem fellökve Mirokut.

-         Na, mit mondtam? – vigyorgott Miroku.

A lányok és Shippo előbb meglepetten Inuyasha után, majd elismerően Mirokura néztek.

- Igazad volt. De honnan tudtad? – kérdezte Keiko.

- Onnan, hogy a zord külső érző belsőt takar, ő már rég észrevette! – mondta a fiú helyett is Sango, miközben elindult a bábuk felé, de félúton megfordult és egy huncut mosolyt villantott Mirokura, akinek attól, hogy Sango így megjegyezte egy régebbi szólását, igen jó kedve kerekedettJ.

Keiko ezt látva már sejtette, sőt, biztos volt benne, hogy nem Inuyasha és Kagome között zajlik az egyetlen románc…

Mire a nap pont a Föld fölött volt, ( délben ) Kagome és Sango sebeit ellátták, Inuyasha megbékélt, ( és egy tapottat sem mozdult Kagome mellől ) s addigra tervük első fázisának utolsó lépése volt hátra: a bábuk életre keltése!

Sango odaállt a bábuk elé, majd egy ősi varázsigét kezdett mormolni. 5 perc múlva, amikor ezzel végzett, emberi nyelven így szólt:

-         Éledjetek! – mondta, miközben kettőt tapsolt.

A bábuk hirtelen megremegtek. A magasba emelkedtek, olyan magasságba, ahol kb. egy ember szíve volt. Sango és Kagome hirtelen kék fénybe borultak. Tekintetük egy percre elhomályosult, szembogaruk eltűnt, s csak az íriszük maradt. Testükből kiemelkedett egy kis fehér gömb. Nem szikrázott, még csak nem is világított. Egyszerű, mondhatni tejfehér gömb volt. A gömb megindult a bábuk felé, majd mikor elérte őket, magába szívta a bábukat. A hajszálak amint beértek a gömbbe láthatóvá váltak. Hirtelen egy villanás szerű vakító fény öntötte el a bábukat. Mindegyikőjüknek el kellett takarniuk a szemüket. A fényáradat csak egy pillanatig tartott, majd megszűnt. Mikor mindenki újra rendesen látott, azt hitte, még sincs így. Ugyanis a bábuk helyén Sango és Kagome álltak mozdulatlanul. Szemeikben semmilyen érzelem nem tükröződött. Ugyanekkor a valódi lányok eredeti helyükön álltak, immár fény nélkül, újra normális szemekkel. Kagome hirtelen összecsuklott, ahogyan pár másodperccel később Sango is. Szerencsére mindkettőjüket sikerült elkapni, mondanom sem kell, hogy kiknek. Inuyasha, karjában az ájult Kagoméval Keikora nézett. A lány bólintott. Felvette a földről a már korábban elejtett tőrt, s megindult a másolatok felé, akik még mindig mozdulatlanul álltak. Keiko odaért Sango másolata elé. A hamisítvány annyira élethű lett, hogy Keiko kezében egy pillanatra megremegett a tőr. De aztán nagy levegőt vett, majd felemelte a tőrt.

- Sajnálom… - mondta, majd becsukta a szemét, s Sango másolatába döfte a tőrét, ügyelve arra, hogy ne a szívét találja el, nehogy a sok áldozat, amit barátnői tettek azért, hogy ezzel a másolatok létrejöjjenek, kárba mennyen…

                                                                …

Naraku palotája körül lilás füst terjengett, s mint egy védőburok, körbezárta a palotát. Egy lélek sem mozdult sem a kastélyon belül, sem kívül. Ám hamarosan mozgolódás támadt, hála Keikonak és két kísérőjének, két hófehér lónak, akiknek hátán egy-egy hatalmas zsák nyomta. A zsákok tartalma az ál Kagome és ál Sango holteste volt. Keiko lovait megállította a palota kapuja előtt. Nem kellett sokáig várnia. Az ajtó néhány másodperc múlva feltárult, utat engedve a lánynak és ménjeinek. A lovak amint beléptek a kapun, azonnal meg akartak hátrálni, ám a kantár szára még Keiko kezében volt, s amíg ezt birtokolta, addig ő parancsolt a lovaknak. Bevezette őket a palota udvarának közepére. A lovak Keiko tudtára adták, hogy nekik nem tetszik ez a hely, s bajt sejtenek. A két hófehér ló szinte lámpásként világított a sötétségben. Keiko az éjszaka királynője lévén hozzászokott a sötétséghez, de nem ekkorához… Keiko már vagy 3 perce állt tétlenül az ellenség „táborának” közepén, s meg kell hagyni, egyre jobban kezdte magát kényelmetlenül érezni. Eközben háta mögött valamik észveszejtő sebességgel beosontak a kapun, s ugyan ilyen gyorsasággal el is tűntek egy hatalmas kőfal mögött. Keiko ezután teli torokból elordította magát:

- NARAKU!!! GYERE ELŐ!!!

(„ Nem semmi a hangereje…” – mondta fülét befogva Shippo, amiért rögtön kapott is egyet a fejére. )

A lány hangja még sokáig visszhangzott a falak között. Keikonak egyre jobban nehezére esett megállni köhögés nélkül. Olyan sűrű volt a mérges gőz, hogy csodálta, hogy Naraku hogyhogy nem halt mér meg tőle? Keikot egy ajtónyikorgás zökkentette ki gondolataiból. Mire odafordulhatott volna, egy jeges hang megszólította.

- Nocsak…hát eljöttél…Keiko?

Keiko a hang irányába fordulva a palota egyik ajtajában meglátta Narakut teljes életnagyságban. Ezúttal elhagyta szokásos páviánbundáját. Naraku lassú léptekkel megindult a lány felé. Keiko látta a férfi auráját.

„Hogy lehet valakinek ilyen sötét aurája? Mintha ő maga lenne a megtestesült negatív energia…”

Keiko hátán futkározott a hideg. A lovak már alig bírtak nyugton maradni. Egyfolytában ficánkoltak, kaparták a földet. Naraku arcvonásaiból a lány azt vette ki, hogy örül, ha láthatja, hogy félnek tőle. A lovak hirtelen felágaskodtak. Hátukról leesett a teher. Keiko nem tudott mit tenni, elengedte a kötőfékeket. A lovaknak sem kellett több! Amint szabadok voltak, kiviharzottak a kapun.

-         Lám csak lám… Ki hitte volna, hogy a lovak ilyen félénk teremtmények… De ne tereljük el a szót, hisz most minden perc számít…- mondta Naraku kaján vigyorral az arcán.

-         Hol van a testvérem? – kérdezte Keiko, próbálva megőrizni hidegvérét.

-         Biztonságos helyen… és ott is marad, amíg át nem adod az ajándékomat…

A férfi már rettentő közel ért Keikohoz, aki életében először nézett farkasszemet Narakuval. Amint meglátta a szemeit, már látta, hogy ez a férfi egy megszállott.

„Ez az alak nem normális…egy pszihopata, elmebeteg állat…”

Keiko hátrálni kezdett. Nem is nézte, merre megy. Hirtelen elesett valamiben, pontosabban keresztülesett valamin. Mikor megnézte miben botlott meg, majdnem rosszul lett: az egyik halottas zsákban botlott meg. Azonnal felugrott, bár utána rájött, hogy nem volt rá oka, hogy megijedjen, de talán jobb is volt így.

- Nocsak, látom duplán készültél… Azt hittem az egytől is megijedsz, de látom, hogy alábecsültelek. Még sem vagy olyan haszontalan emberbarát mint gondoltam…

Naraku leguggolt az egyik zsákhoz, majd egy mozdulattal felszakította azt. A zsákban Sango volt ( legalábbis a bábuja ). Naraku benyúlt a zsákba, s hajánál fogva felemelte a halott lányt. A bőre hófehér és élettelen volt. Naraku elengedte a halott lány haját, így az visszazuhant a zsákba. A férfi kíváncsian nézett a második zsák felé. Azt is feltépte. Abban Kagomét látta meg. A lány arca, akár csak Sangoé elvesztette minden életerejét. Ajka fehérek voltak és úgy tűnt, repedeznek. Bőre kísértetiesen fehér volt. Naraku jobban kiemelte a testet, s észrevette a lány vállán a hatalmas sebet, mely bizonyosan a halálos seb volt. A seben lévő hajszálakra rászáradt a vér. Naraku élvezettel nézte az ál Kagomét. Mintha sohasem látott volna szebbet… Keiko egyre jobban megijedt a férfitől, de legalább abban reménykedett, hogy Naraku bedőlt a tervüknek.

-         Nézd csak…a szája résnyire nyitva van… talán az utolsó szó fagyott belé… ne aggódj Kagome, hamarosan utánad küldöm Inuyashát is! Nem leszel egyedül a másvilágon.

Keiko nem bírta tovább szó nélkül.

-         Megkaptad amit akartál. Most szavadon foglak! Engedd szabadon Miyukit!

-         Kagoméval miért végeztél? – kérdezte válaszra sem méltatva a lányt.

-         Szemtanúvá vált. – hangzott a rövid válasz.

-         Nos, ez esetben betartom a szavam. Visszakapod a szánalmas testvéredet…

Úgy tűnt, Sango terve tökéletesen működik.

-         …Amint nem nézel teljesen ostobának! – kiáltotta magából kikelve Naraku, majd mind két bábut széttépte.

Keikoban megfagyott a vér. „ Most mi lesz? „

-         Kagome, Shippo, Kirara, elindul a B terv! Keressétek meg Miyukit, mi addig végzünk Narakuval! – mondta Miroku.

-         Rendben van! – bólintottak.

-         Sango, Inuyasha, segítsünk be egy kicsit Keikonak…

-         Rendben szerzetes! Gyerünk!

Nem kellett kétszer mondani. Miroku és Sango azonnal kiugrottak a rejtekből, s immár a harcoló páros felé indultak. Inuyasha is elindult volna, ám Kagoménak még sikerült elkapnia egy utolsó szó erejéig.

-         Inuyasha, kérlek, vigyázz magadra! 

-         Meglesz. - mondta Inuyasha.

Kagome elmosolyodott, majd Shippoval és Kirarával besurrantak a palotába. Inuyasha szívét melegség öntötte el, ahogy a távolodó lány után nézett, majd követte Mirokuék példáját, s ő is kiment a küzdőtérre. Mire kiért, már javában folyt a küzdelem. Naraku sajnos szabadjára engedett legalább egy tucat szellemet, így Sango Csontörője kapott bőven munkát. Miroku sajnos csak a fizikai erejére tudott támaszkodni, mert a mérgező darazsak is ott voltak. Keiko az éjszaka lényeit hívta segítségül, s persze saját harci tudásából is mutatott némit a férfinak. Ám úgy tűnt, Naraku ellen ez édes kevés. Inuyasha előrántotta a Tetsuigát, majd megindult Naraku felé. Ereiben egyre gyorsabban áramlott a vér. Elborult az agya és már csak az járt az eszében, hogy most ott áll előtte Naraku, legnagyobb ellensége, aki 50 évvel ezelőtt tönkretette az életét. Sango és Miroku épp végzett a szellemhaddal, s már indultak volna segíteni Keikonak, aki már szerzett magára néhány sebet. Hamarosan bekerültek Inuysaha látóterébe is.

- Sangi, Miroku EL AZ UTAMBÓL!

- Miért? Mire készülsz? – kérdezte rosszat sejtve Miroku, miközben lefékezett.

- Majd meglátot!

A szellemírtó lány és a szerzetes félreállt, de Keiko nem ment el. Ő szinte teljesen megsüketült a dühtől, amit már régen ki akart adni Narakun. Inuyasha azonban nem nézte ki áll közte és Naraku között. Felemelte a kardot. Látta a gonosz szelet, ám az nem találkozott az övével, de ez már neki nem jelentett akadályt. Így is meglátta a mindent elsöprő Szélbordát. A hanyou arcára kárörömmel telt vigyor ült ki.

- Most véged van Naraku… TETSUIGA!!! – kiáltorra a fiú, majd belevágott a csak általa látott Szélbordába.

A fehér fény megállíthatatlanul közeledett a célpont felé… csak egy baj volt. Keiko és a célpont még harcolt!