Mióta tudok én japánul?

Ott álltunk a nagyi háza előtt. A nagy fehér ház. Mindig is imádtam ott lenni. Olyan volt, mintegy boszorkánykonyha. Hirtelen idegesség fogott el. Egy lépést sem tudtam tenni. Földbe gyökerezett a lábam. Egy határozott és erős pánikroham ostromolta az idegeim.

- Most mi van? – kérdezte Dean, ahogy megtorpant, mikor látta, hogy megálltam.

- Én… Nem is tudom… Mi van, ha rájön, hogy én nem én vagyok? Mármint persze, én én vagyok, de nem az az én, akit ő ismer. És, és a nagyi gyanakvó típus volt. Rá fog jönni, hogy én nem az ő énje vagyok és…

- Hé, hé nyugi! Nem lesz semmi baj. – szakított félbe Sam.

- Oké. – sóhajtottam egy óriásit – Nem lesz semmi. Végül is, én én vagyok, nem?

Elindultunk a ház felé. Kiakadásom oka feltételezéseim szerint a túl sok koffein és az óriási sokk volt. Nem mindennap találkozik az ember a halott hozzátartozóival. Ez nem olyan, mintha összefutnál átlag Joeval a zöldségesnél.

- Nagyi! – szóltam, ahogy beléptünk a házba. Hmm… Süti illat! Mennyire hiányzott ez! – Nagyi! – szóltam újra. Annyira izgatott voltam, mint az első csók előtt, vagy első nap a suliban. Na jó, a suli nem igaz, ott nem izgultam. Lawrence kis város, az iskolába ugyanazok a gyerekek jártak, akiket totyogós korom óta ismertem, szóval nem nagyon volt mit aggodalmaskodni.

- Szervusz kincsem! – libbent elő a nagyi az üvegházból. Odarohantam hozzá és olyan erősen öleltem, majd’ megfojtottam. Mélyen beszippantottam az ismerős levendula illatot, ami mindig körbe lengte. – Oh, te is hiányoztál! Ki ez a két jóképű fiatalember?

- Ő itt Sam. – mutattam vigyorogva Samre – Az meg Dean. – közöltem egy grimasszal. A srácok illedelmesen köszöntötték a nagyit.

- Szólítsanak csak Rosenak! Jaj, kincsem, annyira örülök, hogy végre megtaláltad a párod! – örvendezett a nagyi. A párom? Miről beszél? Azt hiszi, hogy Sammy és én?

- Mármint hogy Sammy és én? Oh, mi nem…

- Persze, hogy nem! Miért gondolnék én ilyen nyilvánvaló ostobaságot? – nézett rám értetlenül, mire én is olyan fejet vágtam, mint aki azt se tudja, mennyi kettő meg kettő. Aztán leesett a tantusz. Deanre néztem, mire mindketten hangos nevetésben törtünk ki.

- Dean és én? – próbáltam levegőhöz jutni a nagy nevetés közben. Hogy a fenébe juthatott ez eszébe az én éles szemű nagyimnak? Még hogy Dean és én! – Jaj, nagyi! Ez mégis hogy?

- Szóval, ti nem… - nézett ránk kissé hitetlenül.

- Isten ments! – vágtuk rá egyszerre Deannel még mindig nevetve. Nem tudok olyan szürreális világot elképzelni, ahol Dean Winchester és én egy párt alkotnánk.

- Nos, ami késik, nem múlik. – nézett ránk mindent tudó mosolyával a nagyi.

- Ezt most vegyem fenyegetésnek? – kérdezte Dean. Ez inkább számomra fenyegetés, egyenesen Hitchcock-i horror lenne.

- Vigyázzon a szájára, fiatalember! Az unokámról beszél.

Sam egy elhaló kuncogással reagált, Dean pedig magyarázkodni kezdett.

- Elnézést, én nem úgy… - mondta Dean kissé megszeppenve (a nagyi képes lenne ráhozni a frászt egy vérszomjas küklopszra is), de a nagyi félbeszakította.

- Persze, hogy nem úgy gondolta. Egyébként soha ne mond, hogy soha! Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. - Közmondások! A nagyinak mindenre van egy-két közmondása, sosem unja meg őket.

- Kivétel erősíti a szabályt és minden szabályra van kivétel. – mondtam komolyan. Miért rémisztget mindenki Dean Winchesterrel?!

- Az én szemem sosem téved, kincsem. – Ezzel a témát lezártnak tekintette és elindult a konyha felé. És tényleg! Nem emlékszem rá, hogy valaha is tévedett volna ilyesmiben. De minden szabályra van kivétel, ugye? Deanre pillantottam az arca sápadtabb, nem is, inkább zöldebb volt az átlagosnál. Aztán megláttam, a kilógó medált és őrült módon elkezdtem mutogatni, hogy tegye már el.

- Hol szálltatok meg? – fordult vissza a nagyi. Szerencsére Deannek sikerült felfognia a pantomim mutatványom és épp becsúsztatta a medált a pólója alá.

- A motelben a Fő úton. – válaszolta Sam. Még jó, hogy valakinek sikerül megőriznie a hidegvérét! Dean meg én csak bárgyún vigyorogtunk, mint akik betéptek.

- Botrány, hogy nem mehetsz haza anyád kutyakomédiája miatt! Minden évben ugyanaz a hacacáré! – méltatlankodott - Jelentkezzetek ki abból a koszfészekből! Van itt hely mindannyiunknak.

- Te vagy a legjobb, nagyi! – ugrottam a nyakába újra.

- Köszönjük! – mondta Sam – Akkor mi el is megyünk a cuccainkért, legalább lesz egy kis idejük beszélgetni.

Sam és Dean elmentek, én meg a nagyival mentem a konyhába. Az egész olyan volt, mintha egy óriási szappanbuborékban lebegnék kilométerekkel a föld felett, sőt az űrben. Egy részről iszonyú boldog voltam, a másik oldalról viszont tudtam, hogy veszélyes dolog buborékokban lebegni, mert bármelyik pillanatban kipukkanhatnak.

- És most, hogy a fiúk elmentek, elmesélheted, ki vagy! – Ugye mondtam? A buborékok átka. Lebegsz, lebegsz, azt hiszed minden szuper, aztán pukk és vége. Tudtam, hogy nem fogja bevenni, hogy én én vagyok! Most mi a fenét csináljak? Hazudnom kell. Ha kell, a csillagot is letagadom az égről.

- Miről beszélsz, nagyi? Hogy-hogy ki vagyok? Az unokád. – Az előadásom annyira gyenge volt, hogy simán Arany Málnát kapnék érte.

- Ebben nem is kételkedem, kincsem. Valahol máshol egészen bizonyosan. – Szerencsére nem úgy tűnt, hogy haragszik rám. Valahogy érezhette, hogy nem hazudok, legalábbis nem olyan nagyot.

- Én, én nem értem… - Nem volt értelme erőltetni a dolgot. Lebuktam és kész.

- Dehogynem érted. Hagyjuk a felesleges köröket és mondd el szépen, ki vagy!

- Jól van. – adtam meg magam – Egy másik világból jövök, ahol anya és apa és te is… mind meghaltatok. Sam és Dean egy sorozat szereplői, vagyis igazából nem léteznek és itt semmi sem igazi és lehet, hogy megőrültem. – hadartam anélkül, hogy ránéztem volna - Jaj nagyi! Az egész a medál miatt van. – fakadtam sírva.

- Na, ne itasd az egereket! – ölelt magához – Semmi baj, kincsem. Nyugodj meg szépen a nagyi kedvéért! Milyen medálról beszélsz?

- Erről. – húztam elő szipogva a pólóm alól minden bajom forrását.

- Oh! – nézett meglepetten a kisfityegőre. – Ez meg hogy került hozzád?

- Elloptam… – feleltem habozva. Nem a legszerencsésebb közölni a halott nagyival, hogy megloptad.

- Hmm… - Nézett rám elgondolkodva. – De a szöveget mellette nem tudtad elolvasni. – Ez inkább megállapítás, mint kérdés volt.

- Már hogyne tudtam volna. – néztem rá értetlenül. Nem értettem, miért ne tudtam volna elolvasni. Nem vagyok analfabéta.

- Na de… Hiszen az a szöveg japánul van.

- Dehogy van japánul. Tudom kívülről és határozottan nem japán.

- A könyv tartalma nem függ a dimenzióktól. Mindenhol ugyanaz. Az a szöveg pedig japán. Gyere csak!

Felmentünk a padlásra, ahol a nagyi elővette a könyvet. Lapozgatta, majd megállt egy oldalnál.

- Ez az. – mutatott rá egy szövegre, ami kalligrafikus írással volt írva. Ha a nagyinak igaza van és a könyv tartalma nem változik bárhol is legyen, akkor én hogy a fenébe tudtam elolvasni a szöveget, mikor annyi közöm van a japán írás jelekhez, mint Pamela Andersonnak a színészethez?