Arra ébredek, hogy valaki kopog a bordó faajtón. Én ugyan ki nem nyitom!

-                    Sammy! – nyöszörgöm álmosan. – Kopognak!

-                    Hallom – feleli az öcsém, miközben - a zajokból ítélve- magára rángatja a farmerét. – Úgyhogy kelj fel.

-                    Korán van! – ellenkezek, majd arcomat a párnába fúrva próbálok visszaaludni.

-                    Negyed egy neked korán?! Á, szia, Stella! – hallom Sam hangját az ajtó felől. – Gyere be!

Öcskös, igazán megvárhatnád, amíg felkelek! Egy szál alsógatyában vagyok!

Kimászok az ágyból, és magamra kapom a térdénél szakadt, kék farmeremet meg egy szürke pólót, mindössze másfél perc alatt. Ezzel új rekordot döntöttem a családban! Eddig Apa volt a csúcstartó, egy perc negyven másodperccel, de most már én vagyok!

-                    Biztos, hogy nem jössz be? – kérdezi Sam a folyosón álló lánytól. – Nyugi, Dean nem meztelen.

Mindketten bejönnek; Stella kezében jegyzetfüzet és toll. Látszik rajta, hogy zavarban van – az apácák mindig kényelmetlenül érzik magukat, ha belépnek egy fiúszobába.

-                    Elmentem a könyvtárba – mondja a lány -, és ezt találtam – azzal átadja Samnek a jegyzetfüzetét.

Tőle már nem fél, sőt, azt is mondhatnám, hogy ezek ketten összebarátkoztak. Meg vagyok lepve!

-                    Egyetlen lefejezős gyilkosság történt itt, tizenhat évvel ezelőtt – folytatja Stella. – Az áldozatot Charles Lesleynek hívták. Monticello egyik legjobb lovasa volt. Az állami verseny előtt két nappal ismeretlen tettes levágta a fejét.

-                    Gondolom, a másik legjobb lovas a Will Stonesunk volt – szúrom közbe.

-                    Így van – bólint rá Sam, felnézve a zöld noteszből. – És mindenki tudta, hogy a versenyt vagy ő, vagy Lesley nyeri meg.

-                    Mivel az utóbbi meghalt, Stones vitte el az egymillió dolláros fődíjat – teszi hozzá a lány.

Talán mégis van jó oldala annak, hogy magunkkal hoztuk a kiscsajt: megkímélt minket a kutatómunkától. Még azt is megnézte, hova temették el Charles Lesleyt. A monticellói temető hármas parcellájába.

***

Tíz óra múlt húsz perccel, az ég felhős, de szerencsére nem esik az eső. Ez éppen megfelelő a sírásáshoz. Holnap napos idő várható, délután felhőátvonulással. Időjárás-jelentésünket hallották.

-                    Valami van a bokorban! – sikoltja Stella, a rezgő növényzetre mutatva.

Még egy ilyen beszari alakot! Lerí róla, hogy ez az első éjszakája a temetőben. Tízéves koromban én is úgy be voltam tojva, hogy végig Apa kezét fogtam, Sam meg az enyémet. Aztán, amikor megláttuk az oszladozó hullát, az öcskös annyira megijedt, hogy visítva elmenekült. Én meg mehettem megkeresni.

Stella is legszívesebben elszaladna. Hú, most eszembe jutott egy gonosz dolog…

-                    Amikor először ástunk sírt, Dean talált egy húszcentis százlábút, és majdnem kiugrott a gödörből ijedtében! – meséli Sam lelkesen. – Igaz, Dean?

A franc fogja ezt beismerni! Na, megállj öcskös, ezt még visszakapod! Belépek az egyik sír mögé, ott várom meg, hogy Stella és Sam elém kerüljenek.

-                    Dean! Dean! – szólongat az öcsém.

Odasétálok hozzájuk, megállok mögöttük, majd felkapcsolom a zseblámpát, mely alulról világíja meg az arcomat.

-                    Szóltál, Sammy? – kérdezem kísérteties hangon.

Mindketten megfordulnak, és amikor meglátnak, akkorát ordítanak, hogy beleremegnek a sírkövek. Stella majdnem elsírja magát ijedtében, én pedig nem bírom abbahagyni a röhögést. Le kellett volna fényképezni ezeket az arcokat!

-                    Szerinted ez vicces?! – kiáltja Sam a dühtől és az ijedtségtől sápadtan.

-                    Aha – felelem vigyorogva. Hú, basszus, már folyik a könnyem a röhögéstől!

-                    Inkább menjünk ásni – fordít hátat az öcsém.

A hármas parcellában valóban ott van Charles Lesley sírja. Sam és én ásunk, Stella meg tartja a zseblámpát. A félelemtől remeg a keze, ezért a sárgás fénysugár jobbra-balra mozog a gödörben, mindent megvilágítva, kivéve azt a helyet, ahol mi állunk. Felszólok neki, hogy ne aggódjon, rajtunk kívül nincs itt senki és semmi, úgyhogy legyen szíves oda világítani, ahová kell. Ezzel még jobban letöröm szegényt, de csak így tanulja meg, hogy a vadászat nem játék. Egyetlen rossz lépés is elég a halálhoz. Apánál ezt volt alkalmam az eszembe vésni.

Oké, lehet, hogy nem kellett volna annyira megijesztenem őket. Az öcsém bosszúból már kétszer rám lapátolta a földet! Ha még egyszer ezt csinálja, fejbe csapom az ásóval!

Nna, megvan a koporsó. Feltörjük a korhadt fából készült fedelet, amely alatt ott fekszik egy csontváz – fej nélkül.

-                    Most beszórjátok sóval, leöntitek benzinnel és meggyújtjátok? – kérdezi Stella a gödör peremén állva, olyan hangon, mintha egy bogarakkal teli medencén kellene átgyalogolnia.

Bólintunk, majd előszedem a kabátzsebemből a sót (praktikus, henger alakú dobozban), Sam pedig elveszi a kiscsajtól a narancssárga műanyag benzineskannát. A csontokat aztán jó alaposan megsózzuk, hozzáadjuk a benzinöntetet, a végén pedig flambírozzuk. Jó étvágyat! Ég veled, Charlie!

Visszahantoljuk a sírt, a vállunkra csapjuk az ásót, majd távozunk a temetőből. Alig lépünk ki a kapun, amikor Stellának csörögni kezd a telefonja.

-                    Diane? – szól bele a lány. – Mi baj van? Tessék?! De… az nem lehet! Épp az imént… Jó, azonnal ott vagyunk – azzal leteszi.

-                    Mi történt? – kérdezzük egyszerre Sammel.

-                    A fej nélküli lovas megtámadta Diane-t! – feleli a lány kétségbeesetten.

-                    Nem támadhatta meg! – ellenkezek. – Most nyírtuk ki!

-                    A csontváznak nem volt feje – emlékeztet minket Sam. – Azt még meg kell találni, és el kell égetni.

-                    És hol a fej?

-                    Ööö…

-                    Mr. Stones irodájában – szólal meg Stella bátortalanul. – Amikor ott voltunk, láttam ott egy koponyát. És ha Mr. Stones ölte meg Mr. Lesleyt, akkor valószínűleg az ő koponyája porosodik ott a szekrény tetején.

Koponya Stones irodájában? Ezt én miért nem vettem észre?

***

Sam:

Tíz perc alatt érünk ki a lovardába. Útközben megállapodtuk abban, hogy én majd elmegyek a koponyáért, amíg Dean feltartja a szellemet.

-                    És én mit csináljak? – kérdezi Stella.

-                    Majd vigyázol Diane-re – von vállat a bátyám.

A lány William Stones házának előszobájában vár ránk. Arca sápadt, de elszánt, igyekszik elrejteni félelmét.

-                    Will nagyon dühös, amiért telefonáltam nektek – mondja remegő hangon -, én viszont úgy gondoltam, ti tudtok segíteni. Nem hiszi el, hogy láttam azt a lovast, amelyik meg akart ölni. Kiabált velem, azt mondta, hallucinálok. Ráadásul síkrészeg!

-                    Hol van a lovas? – kérdezi Dean. – Mikor láttad utoljára?

-                    Úgy fél órája, az udvaron. Amikor megláttam, berohantam a házba, és mivel ezt ő csak későn vette észre, nem ért utol. Azóta nem találkoztam vele.

-                    És Stones? – kérdezem.

-                    A nappaliban van.

Deannel sokatmondó pillantást váltunk.

-                    Én elmegyek, beszórom sóval az ajtókat, ablakokat – mondom.

-                    Én meg elhozom a koponyát – így a bátyám, azzal elindul a lépcső irányába.

Stoneséknak óriási konyhájuk van, sötétbarna, antik hatású faliszekrényekkel, kerámialapos sütővel, ezüstszínű hűtővel, középen pedig egy hatalmas, ellipszis alakú asztallal, melyen üres üvegek sorakoznak. Whisky, bor, vodka, tequila. Nem csodálom, hogy a pasas részeg! Vajon hol lehet a só? Megyek, megkérdezem.

-                    Tolvaj! Ki akarja rabolni a széfet! – hallatszik Stones magas tónusú hangja a nappali felől, s a kiáltást dübörgő léptek zaja kíséri.

Hallom, ahogy felcsörtet a lépcsőn, valamelyik lány pedig utánamegy. Diane, ugyanis Stella itt áll az ajtóban, azt tudakolva, hogy megtaláltam-e már a sót. Nem, még nem.

-                    Mi történt? – kérdezem, válasz helyett.

-                    Mr. Stones meghallotta, hogy Dean az irodájában motoszkál, és azt hiszi, hogy betörő. Azt hiszem, ki akarja tekerni a nyakát. Egy csöppet felöntött a garatra.

EGY csöppet? Hát, minimum kétszázat!

-                    S… Sam… - nyöszörgi ekkor Stella halálsápadtan, egész testében remegve.

Borostyánszínű szemével rémülten néz rám. Vagyis inkább valamire a hátam mögött. Megfordulok, és egy fej nélküli, lovaglóruhás alakkal találom szembe magam, aki szürkés színű kezében egy műanyag nyelű, rozsdamentes acél bárdot szorongat. Biztos most bányászta elő valamelyik fiókból.

Egy pillanatra megfagy bennem a vér, aztán felengedek. Villámgyorsan leguggolok, mielőtt még az éles konyhai eszköz lekaszálná a fejemet.

-                    Menj a koponyáért! – szólok oda Stellának, miközben a dzsekim zsebéből előhúzom a kősóval töltött pisztolyomat. Rálövök a szellemre; pont térden találom.

A kísértet eltűnik, csak ózonszag marad utána. A kősó nem végzett vele, csak rövid időre ártalmatlanná tette. Újabb adagot tömködök a fegyverbe, s közben fülelek: a zajokból ítélve Dean és Stones még mindig verekszenek. Ha jól hallom, valaki épp most csapódott neki a könyvespolcnak. Aú, ez a hang nekem fájt! Dean, remélem, nem te esel ekkorákat!

Kapkodva nyitogatni kezdem a faliszekrényeket: az elsőbe tányérok, a másodikban fazekak, a harmadikban poharak… hol az a rohadt só?! Na végre! Az ötödikben volt! Miért nem visszafelé kezdtem a keresést?

Valaki futva jön le a lépcsőn, egy másik valaki pedig követi. Stella sikolyát hallom, aztán néhány dübbenést.

-                    A fené… - kezdi a lány, ám elakad a szava.

Kirohanok a konyhából. Stella a hall bézsszínű padlószőnyegén kuporog, potyognak a könnyei, s mozdulatlanul néz fel a fej nélküli szellemre. Kettejük között fehér csontdarabkák hevernek a földön. Úristen, a koponya! Összeáll a kép: a csaj leesett a lépcsőn és összetörte Charles Lesley fejét! A francba!

Szerencséjére, a szellemet nem ő érdekli, hanem a lépcsőfordulóban álló Diane, aki rémülten nézne farkasszemet a szellemmel, ha annak lenne feje. A pasas elindul a lány felé, aki az emeletre menekül. Én utánuk. A sót Stellánál hagyom, aki kétségbeesetten próbálja összeszedni a koponya darabjait. Közben Dean még mindig Stonesszal verekszik. Íme a teljes káosz!

A folyosó végén lévő szobából hatalmas robaj hallatszik, majd Diane visítása. A pisztolyom után nyúlok… csessze meg! Lent hagytam a konyhában!

-                    Stella, siess azzal a koponyával! – kiáltom.

Ekkor a folyosó végi helyiségben lövés dördül. Feltépem a fehér, kazettás faajtót, és bemegyek a szobába, ahol felborult a könyvespolc, rá a franciaágyra, tönkretéve ezzel a kényelmesnek látszó bútort. Charles Lesley sehol; a falnál, a Villámlástól megriadt ló című kép másolata alatt ott áll Diane, remegő kezében Dean pisztolyát szorongatva. Hogy került az hozzá?

A bátyám ebben a pillanatban lép be izzadtan, vérző orral, zilált öltözetben. Amikor meglátja a lány kezében a fegyvert, elégedetten elmosolyodik. Már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, azonban a hirtelen felbukkanó szellem megakadályozza ebben. A dühtől remegve lendíti meg a rozsdamentes bárdot Diane irányába. Miért most nincs nálunk pisztoly?!

Dean átmászik a könyvespolcon a lány mellé, hogy a megfelelő pillanatban elrántsa őt a fal mellől. Öreg, ha téged talál el az a rohadék, megöllek! A francba, el fogja dobni! Mit tökölsz annyit, Stella?!

Hirtelen a kísértet megtorpan, a kezéből kiesik a bárd és beleáll a parkettába. Lesley lángra lobban; fél perccel később már semmi nem marad belőle. Tehát sikerült. Óriási kő esik le a szívemről.

-                    Jól vagytok? – kérdezem.

-                     Fogjuk rá – feleli Dean, átkarolva Diane vállát, aki most egész testében remeg, miközben könnyek csorognak sápadt arcán. Most fogta fel, mi történt.

-                    Kö… kösz a pisztolyt – mondja a bátyámnak, vacogó fogakkal.

-                    Szívesen – vigyorog rá Dean.

Szóval ő adta oda neki! Jól tette. Ekkor Stella is megjelenik, a jobb lábára kissé sántítva, könnytől maszatos arccal. Első kérdése az, hogy jól vagyunk-e, majd Lesley felől érdeklődik.

-                    Kinyírtuk a disznót – válaszolom. – Ugye semmi sem maradt a koponyából?

-                    Az utolsó darabig elégettem.

Helyes.

Stones irodájában a papírok, kupák, bútorok szanaszét hevernek, s a kupac tetején ott fekszik a házigazda, eszméletlenül, felrepedt szájjal és szemöldökkel, kócosan. Dean alaposan elgyepálta! Ki kéne hívni a mentőket.

Nem sokkal később már a kocsiban ülünk, úton a Pihenő Kuckóba. Miután a mentők kijöttek, és ellátták a sérülteket (rajtam kívül mindenkit), eljöttünk. Stones magához tért, és nem sokra emlékszik az imént történtekből, ami szerintem nem olyan nagy baj. Diane is nagyjából megnyugodott azóta. Hihetetlen, mekkora lélekjelenléte volt a csajnak, amikor Lesley szelleme ott állt vele szemben, egy konyhai bárddal felszerelkezve! Meg merném kockáztatni, hogy ő jobban illene vadásznak, mint Stella. Dean is így gondolja, épp ezért nem értékeli túl pozitívan Stella mai teljesítményét. Nahát, nem hittem volna, hogy hajnali egykor képes vagyok ilyen hivatalosan fogalmazni!

-                    Ha csak rajtad múlt volna, nem biztos, hogy túléljük – közli a lánnyal hűvösen a bátyám.

Arca rezzenéstelen, hangjától megfagy a levegő a kocsiban. Apára emlékeztet, és ez bosszant. Felrója Stellának a legapróbb hibáit is, ahogy ő csinálta annak idején. Csak Dean szemében nem ül jeges csalódottság. A lány egy szót sem szól, de szerintem megint sír. Nem csodálkozom rajta. Elismerem, tényleg nem volt a legjobb formában, de azért mégsem kellene ennyire letörni. Amikor megérkezünk a virágos tapétás panzióba, szó nélkül megy be a szobájába és zárja magára az ajtót.

-                    Ez mire volt jó?! – kérdezem a bátyámat dühösen.

-                    Mi? – kérdez vissza, miközben bezárja maga mögött a szobánk ajtaját. – Csak nem Stellára célzol? Figyelj, Sammy, meg kell tanulnia, hogy a vadászat nem gyerekjáték. Ha nem adom oda Diane-nek a pisztolyomat, nem tudta volna időben elégetni a koponyát. Tudod, te is, hogy itt nem szabad tökölni.

-                    Ebben igazad van, de bármelyikünkkel előfordulhatott volna, hogy leesik a lépcsőn – vetem ellen. – Különben is, ez volt az első vadászata!

-                    Tisztában vagyok vele, öcskös! – kiált rám Dean. – Emlékezz rá, hogy Apa milyen keveset dicsért minket. Nem hagyta, hogy elbízzuk magunkat.

-                    Miért kell úgy viselkedned, mint ő?! – csattanok fel, miközben a kilincsre teszem a kezem, hogy elhúzzam a csíkot.

Dühít, mennyire hasonlítani akar Apára! Eddig ez fel se tűnt, de ahogy Stellával viselkedik, annyira a saját gyerekkoromra emlékeztet! Apa tényleg nem bánt bőkezűen a dicséretekkel, inkább a hibáinkat részletezte. Sosem felejtem el, amikor először vadásztam, és lelőttem egy szellemet. Nagyon boldog voltam, hogy eltaláltam, és elújságoltam Apának, ő meg jól leszidott, amiért elpazaroltam egy ezüstgolyót. Akkor ösztönösen lőttem, teljesen megfeledkezve arról, milyen töltényt kell használni. Emlékszem, egész éjszaka bőgtem a kudarc meg Apa viselkedése miatt. Talán ott kezdődött az Apa-Sammy ellentét…

-                    Szeretném, ha jó vadász lenne a kiscsajból – mondja Dean valamivel kedvesebben.

-                    Én is – fordulok vissza. – De mondd csak, nem tenne jót neki, ha még egy…

-                    Egy vadászatról volt szó – rázza a fejét a bátyám. – Nem többről. Csak nem belezúgtál? – vigyorodik el gúnyosan.

-                    Látszik, hogy két napja nem alszol rendesen – állapítom meg. – Hülyeségeket beszélsz. Azért kérdeztem, mert szerintem hasonló…

-                    A helyzetünk, tudom. De Sammy, ha akarsz tőle valamit, inkább hívd el randira!

-                    Ha még egy ilyet benyögsz, ledugok a torkodon egy egész zacskó selyemcukrot! – fenyegetőzök vigyorogva. A hangulat végre feloldódik.

-                    Én meg itt hagylak a fogadósnéninek – vágja rá a bátyám. – Te lehetsz a kerti óriás.

-                    És elvinnél helyettem egy kerti törpét? – kérdezem.

-                    Néha jobb társaság lenne nálad. Bár egy kerti törpét nem lehet olyan jól szívatni, mint téged.

Na, hol az a selyemcukor?

***