A szakadék szélére sodródtál. Alattad végtelen mélység tátong. Feléd rohanok, segítő karjaim nyújtom. Halkan kérlek, ne szólj semmit, csak nyújtsd felém kezed, ha kell életem árán is, de megmentelek. Ujjaink összefonódnak, tekintetünk egybeforr. Egy mozdulat, egy sóhaj és zuhanunk. Belém kapaszkodsz, mint utolsó szalmaszálba. Ne félj, tartalak, míg szívem utolsót dobbantja! Szememből könny csordul. Karom egyre gyengébb, szorításom is enyhébb. Látva kétségbeesésem, szenvedésem, te új erőt gyűjtve fellépsz mellém a sziklaszirtre. Rám mosolyogsz, átölelsz, őrült táncot járunk a világtetején, majd egy óvatlan mozdulat, s mindkettőnket elnyel a kietlen mélység.