Dareia I VERSION 4.0


 

   

 

NAVIGATION

home
galéria
filmek
sorozatok
dalszövegek
versek
idézetek
PUBLIKÁLJ/
site&web 

 

Blogom:
http://katrasztikus.blogspot.com/

 


  

AJÁNLOM
(hasonló oldalak)

www.gportal.hu/ifju-irok-koltok
 www.raveena.gportal.hu
www.gportal.hu/serger
www.fanfictyon.gportal.hu
www.gportal.hu/homokszemek
www.gportal.hu/diamondroses  
www.gportal.hu/ravnash
www.mindenseg-online.gportal.hu
www.blason-alexiel.gportal.hu/
 www.twilightspoiler.gportal.hu/
//alexiel-site.gportal.hu/
http://www.gauris.webs.com/

Nem vagy egyedül
Indulás: 2007-01-07
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Pokolra veled! (12)
Pokolra veled! (12) : 1. fejezet

1. fejezet

  2008.09.09. 16:45

Ájm hiör!

- Üdvözlöm a Pokol Kapujában! Először is, közérdekű közlemény: Maga halott! Mielőtt sikítozni, avagy törni-zúzni kezdene, hogy Ön nem ide váltott jegyet, megnyugtatom: mindenki így indul! Az irattartóban háromféle színű nyomtatványt talál. Legyen szíves valamennyit kitölteni! Ha esetleg valamilyen adatra nem emlékszik, vessen saját Magára vagy inkább az agyára! – szavalta monoton hangon a pult mögött üldögélő csapzott hajú, sárgás arcszínű pasas. Közben arra sem méltatta az érkezőt, hogy felnézzen. Inkább visszasüllyedt az előtte vibráló monitor fixírozásába, s rágyújtott egy újabb cigarettára.

A pult előtt álldogáló, meglepett leányzó értetlenül nézek a muksóra. Az előbbi monológ elsőre viccesnek, másodjára rémisztőnek hangzott. S hogy milyen volt harmadjára? Nos azt inkább hagyjuk…

 - Mi a fészkes fenét makogott itt az előbb? – csapott az asztalra, miután némileg összeszedte szétgurult, és nem kis mértékben szétcincált idegeit.

A bagós ipse továbbra sem méltatta figyelemre. Unottan mutatott az említett nyomtatványokra, majd hasonló hévvel, mint a lány, a pultra vágott egy tollat.

 - A nevét ne felejtse el felírni! – azzal állát tenyerébe támasztotta, és nagyot fújtatva nyomdafestéket nem éppen tűrő szavakkal illette a TV képernyőjén történő eseményeket.

A lány kénytelen kelletlen magához vette az űrlapokat, majd a szoba másik végébe somfordált egy falilámpával gyéren megvilágított asztalhoz. Kihúzta a széket, hogy leüljön, de mikor meglátta, hova, vagy inkább mibe kéne beletennie hátsóját, elbiggyesztette az ajkát. Úgy döntött, jót áll magáért, s neki kezdett a papírok kitöltésének.

 - Név? – motyogta – Cristie Archer. Kor? Huszonegy. Foglalkozás? Tanuló. Családi állapot. Hajadon. Családra vonatkozó adatok. – olvasta tovább a második pontot Cristie. – Családra vonatkozó adatok? Az meg minek? – kiáltott oda a képernyőbe bújt pasasnak.

 - Kell és kész! – jött flegma válasz.

 - Ez röhej! – fordult vissza a papírokhoz Cristie.

 

S míg hősnőnk bőszen töltögeti kérdőíveit, mi ugorjunk picit vissza az időben, és ismerkedjünk meg a még életben lévő Cristie Archerrel.

A fentebb említett hölgy amerikai, korát ismerjük, tehát lépjünk tovább. A Harvard Egyetemen orvostanhallgató. __ városban él, mármint élt; szülei szintén az orvostudomány terén tevékenykednek rákkutatóként. Egy gimnazista öccse van.

Egy kellemesen hűvös szeptembervégi napon Cristie Archer éppen a szokásos köröket futotta a városi parkban, amikor beleütközött két kisebb drogdíeler vitájába. A szóváltás azonban pillanatok alatt tört ki, s Cristie pechjére nem a szavak nyelvén bonyolódott. Hősnőnk mellkasa, mindenki nagy sajnálatára pontosan egy eltévedt golyó röppályáját keresztezte, mely a tehetetlenség törvényének engedelmeskedve, készségesen megállapodott Cristie tüdejében. A két drogárus azonnal feledve sérelmét, felkapta a nyúlcipőt és másodpercek töredéke alatt tűnt el, mint csacsi a ködben.

Cristie elterülve a futóösvényen csodálkozó tekintettel meredt a lomkoronákon átszűrődő fénycsillámokra. Nem érette miért nem kap levegőt, pedig még le sem futotta szokásos négy kilométerét. Most azonban minden szippantás éget és szúr, mindamellett valami bugyborékoló hang is kíséri erőlködő légvételeit. S vajon mi lehet az a meleg, nedves valami, ami az arcán folyik végig, csiklandozó lassúsággal? – kérdezte magától gondolatban. Ujjai az ösvényre szórt salakba martak, testét egyik pillanatban görcsös fájdalom, a másikban viszont már lágy ernyedtség járta át. De miért fáj? – ötlött gondolataiba a kérdés. Nehézkesen felemelte egyik karját, hogy szokásához híven mellére szorítsa tenyerét, a tüdejébe vágó szaggató érzés enyhítése végett. Mi ez? – nyíltak tágra szemei, amikor ujjai a száraz póló anyaga helyett, nedves szövetet tapintottak. Küszködve emelte kezét szeme elé. Vér?! – suttogta halkan, amikor elérte a hideg zuhanyhoz hasonló felismerés. Bevillant a két veszekedő drogos, aztán a dörrenő csattanás, ahogy elsültek a pisztolyok, végül pedig a mellébe vágó löket, mely ledöntötte a lábáról. Gondolataiban vadul pörögtek az események, miközben lábak dobogását hallotta a földön. Rémült arcok hajoltak fölébe, ő meg egyre csak azt motyogta: Miért én? Tekintet közben egyre homályosult, de nemcsak kibuggyanó könnyei miatt. A fölötte térdeplők hangja, csak távolról szűrődött el hozzá. Végül csönd lett és sötét…

- Sötét, de még milyen sötét! Gyakorlatilag az orromig se látok, hogy a fene essen ebbe a tetves pöcegödörbe! – morgott Cristie.

Az előbbi fájdalma pillanatok foszlott semmivé, amikor a sötétség elméjére ereszkedett. Onnantól nem sütött a nap, nem markolta ujjaival a salakot, eltűntek az ijedt arcok, s megszűnt a fájdalom is.

 - Oké! – tipegett előre, vagy valamerre Cristie az őt körülvevő koromsötét izében – Hogy azt a büdös mindenségét neki! – kiáltott fel, mikor egyszerre bokáig merült valami iszapos hatású löttyben – Pfuj! Hol francban vagyok?

Nagy nehezen kiszabadította lábát a ragadós masszából, s folytatta útját cupp-kopp-cupp-kopp hangokat hallatva. Fogalma sem volt, hová is tart, sőt azt sem tudta egyáltalán minek halad előre! De, ha a tüdeje nem fáj, akkor valószínű, hogy… Nem! Száz, hogy még nem halt meg! Ez ezer százalék! Sőt! Azok az emberek, már hívták a mentőket. És akkor most éppen a klinikai halál állapotában van.

 - Király! – vigyorodott el – Lássuk csak! És most ügyesen Cristie! Ne keresd a fényt! – biztatta magát – Főleg ne indulj el felé! Élni akarsz, vagy nem?!

Tovább haladva azonban a sötétséget sehogy sem akarta felváltani a sugárzó fényáradat, még egy fénypontocska sem. Sőt, ami a legrosszabb, nem tudta mennyi idő telt már el.

 - Mennyi is? – állt meg egy pillanatra – Nos, öt perc a klinikai halál, maximum. Onnantól agykárosodás… - gondolkodott, majd ismét folytatta útját - De itt még nem telt el öt perc! – bizonygatta magának, miközben hirtelen jött ötletből kinyújtva karjait tapogatózni kezdett a semmiben. – Nem telhetett el öt perc. Vagy igen?! – kérdezte magától sírós hangon, nem adva fel a tapogatózást – Anyuuu! Nem akarok debil lenni! Inkább a halál! Hol az a rohadt fény! – ordította dühösen.

Váratlanul a keze valami hidegbe ütközött. Lépett volna közelebb, de mivel orráig sem látott, teljes erővel lefejelte a megérintett valamit, ami nagyot kongott a koromsötét csendben. Crhistie fúriához hasonló kiáltást hallatott, majd mérgének engedelmeskedve meggondolatlanul belerúgott az előtte terpeszkedő hogyishívjákba. Hatalmas, mindent átható rezgő-bonó hang töltötte be a helyet, aztán ajtó nyílt a semmiben, melyen túlról hívogató fény és madárcsicsergés szűrődött ki. A lány örömében felsikkantott, s meggondolatlanul belépett az ajtón. Nem is sejtve, hogy ezzel a tettével örökre kisétált a halandók világából…

S míg Cristie a sötét, általa pöcegödörnek titulált helyen bóklászott, addig a rohamkocsi mentőorvosa és ápolója megfeszítetten küzdött a mellen lőtt lány életéért. Azonban, az orvos hiába harcol az elernyedt testért, ha a lélek előtt már feltárul a Kapu, melyen túlról nincs visszaút. A szellem elhagyja földi porhüvelyét, s átlép egy új életbe… És Cristie Archer ezt tette meg. Nem várt testének hívó szavára, nem várt a szív újbóli dobbanására, csak egyszerűen átlépte a keskeny mezsgyét…

A mentőautó szirénázva száguldott a kórház felé, míg a sofőr mit sem sejtett a hátsó fülkében történő eseményekről. A hangszigetelt tejüvegen nem hatolt át az EKG sípoló hangja. Nem láthatta, amint az orvos komor arccal lehuppan egy székbe, és halkan megszólal: - A halál beállta nulla-nyolc óra tizenkettő. De nem érzékelte azt sem, amint ahogy az ápoló óvatosan letakarja az élettelen testet, majd kikapcsolja a gépeket. Mielőtt azonban ráfordíthatta volna az autót a kórházi bekötőútra, háta mögül kopogást vélt hallani. Kezébe kapta a rádiót.

 - Hamarosan megérkezünk! Ne aggódjon doktor úr! – szólt biztatóan.

 - Kapcsolja ki a szirénát! És szóljon be, hogy nincs szükség műtőre! – válaszolt az orvos.

A sofőr nagyot sóhajtott. Ismét egy élet távozott, suttogta maga elé. Fogalma sem volt róla, mit érezhet hátul az orvosi személyzet, de minden ilyen eset után bizonyos fokig saját magát hibáztatta, amiért nem ért időben a kórházba. Mélyen persze tudta, hogy nem hibás, egyszerűen a betegnek ennyi adatott meg… Teljesítette hát az utasítást, lekapcsolta a szirénát, s visszavett a sebességből. Egy halott ember már nem siet…

 

 - Betegségek. Kérem, őszintén válaszoljon! – olvasta fel Cristie az utolsó kérdőív fejlécére nyomtatott szöveget – Na ne! A családi helyezet, a közösségi kapcsolatok, na meg a tanulmányok után még erre is szükség van? – kiáltott értetlenül.

 - Garantáltan maga az első, aki ennyi problémát csinál az adminisztrációból! – horkant fel a pult mögött ülő fickó, miután nagyot köpött maga elé.

 - Jézus Krisztus! Nem voltam soha pszichiátrián! – tört ki dühösen Cristie.

 - Akkor tegyen ikszet a nemhez! – mordult a portás.

 - Ne szóljon bele!

 - Maga visítozik itt, mint egy gyengeelméjű! Ha nem akarja, hogy kommentáljam, akkor varrja össze a hatalmas száját!

 - Ha ez itt egy pokolkapu, minek van szükség erre? – húzta el a száját Cristie.

 - Kisanyám! – nézett fel unott képpel a pasas – Ez itt nem egy pokolkapu, hanem A Pokol Kapu! Nincs több! Itt mégy be, és aztán nem jössz ki! Slussz!

 - Vissza nem lehet menni? – kérdezte reménykedve a lány.

 - Nem. Sajnálom, nincs retúrjegy! – azzal a rondaképű ipse újabb cigarettát vett elő, s visszatért a monitorjához.

 - A dohányzás árt az egészségnek! – jegyezte meg Cristie, miközben válaszait ikszelgette.

 - Majdnem kétezer éve halott vagyok, azóta itt ülök és lesem a friss halottak olykor fancsali, máskor agresszív, legtöbbször pedig belenyugvó képét. Rohadtul nem érdekel káros-e a dohányzás az egészségemre. Ezt a melót csak így lehet kibírni!

 - Kétezer év? – hökkent meg Cristie, ahogy a kérdőívekkel visszatipegett a pulthoz. – Nem semmi. Amúgy, Crisite Archer.

 - Peter – röffentette a portás, és átvette a papírokat, majd egyenként bedugdosta őket egy postaládalyukhoz hasonló vágatba maga mellett.

 - Peter? – nézett nagyot Cristie. – Úgy érti, Szent Péter?

 - Jah… - bólintott Peter. – Bár ez a szent jelző csak amolyan… szentszarszerűség – magyarázta fásultan -, amit a lepedőbe bújt pópák aggattak rám. Tehát nem kell hangoztatni… Értve vagyok? – húzta fel Peter kérdően a szemöldökét, mire amaz bólintott.  Időközben a pulton lévő pénztárgéphez hasonló nyomtató életre kelt és kiköpött egy sűrűn telerótt papírcsíkot. Peter átfutotta az eredményeket, majd felállt és a lányra nézett. – Kérem, fáradjon az egyes ajtóhoz!

 - Miért pont az egyeshez? Nem lehetne a kettes, vagy a hármas?

 - Ez van kiscsibe! A válaszaid alapján ezt dobta a gép! A soha viszont nem látásra, jó szórakozást a Pokolban!

Cristie nyelt egyet, s lenyomta a kilincset. Az ajtó mögött egy lépcső indult lefelé bolthajtásos járatban. A lány most veszítette el először a bátorságát. Innen nincs visszaút, meghalt. És most le kell sétálnia önként a Pokolba. Miért nincs itt mennyország? Nem is csinált semmi rosszat. Nem is köszönt el a szüleitől. Na paff… Tegnap összekapott az anyjával, s bocsánatot sem kért tőle. Ma reggel azzal akarta meglepni, hogy elkészíti a reggelit. Ezért is indult egy órával hamarabb futni… Minden összejött, a fenébe is, gondolta szomorú dühvel. Miért nem tudta csak mag, csak ezen az átkozott napon kihagyni a futást? Jellemző! Ő és a feszített napirend, ami mellett senkire nincs idő. Sem a szüleire, sem a barátaira, még egy pasira sem. Csak a tanulás, könyvek, jegyzetek, vizsgák.

 - Nincs idő, s most már nem is lesz… - suttogta, azzal felkapta a falikarba helyezett égő fáklyát és elindult lefelé.

 

 - Mr. és Mrs. Archer? – lépett fehérköpenyes, ősz hajú férfi a folyosón álldogáló párhoz, akik egymás kezét szorongatva várakoztak.

 - Igen! – bólintottak egyszerre. – Mi van a lányunkkal? – tette fel a kérdést az apa.

Az orvos nem szólt egy szót sem, csak lemondóan ingatta a fejét. A szülők ebből már tudták, hogy minden remény elveszett. Mióta a szomszédjuk berontott a konyhába azzal a hírrel, hogy Cristie vérbe fagyva találták meg a parkban, s a rohammentő vitte el, nem tudták elhinni, hogy ez az egész velük történik meg. Bőszen reménykedtek benne: mindez csak egy ostoba tréfa, hiszen az élet nem kacaghat így a képükbe. Aztán mielőtt autóba ülhettek volna, megérkezett a rendőrség. Egy fekete öltönyös ügynök lépett eléjük, felmutatta jelvényét az idegesítő „FBI” szó kimondásával egy időben. Szűkre szabott mondatokban, tárgyilagosan beszélt. Szavaiból kiderül, lányuk két ellenséges drogbanda háborújának áldozata, ami pediglen az FBI hatáskörébe tartozik. Ezzel a kijelentéssel felfordult addigi nyugodt életük. S most az orvos szavak félreérthetetlen jelzése: Cristie nincs többé.

Amelia Archer keservesen felsikoltott, s férje karjába mart. Úgy érezte összedőlt a világ. A semmiből támadt rájuk a halál, s ahelyett, hogy őt szemelte volna ki magának, a lányát vette el, aki előtt még ott állt az egész élet. Hibáztatta magát a tegnap esti veszekedés miatt. Bárcsak visszafordíthatta volna az időt. Bárcsak ne lett volna lányához mindig olyan szigorú. De késő… Elmúlt… Elment… Örökre…

Kérvényezték, hogy tekintsenek el a boncolástól. Tiszta ügy volt, egyetlen golyó, mely szétroncsolta a tüdőt. Nem volt szükség további vizsgálatra, így a temetést a lehető legközelebbi időpontra tűzték ki.

 

A fáklya idegesítő lobogása feltüzelte Cristie idegeit. Összecsücsörített ajkakkal lépkedett lefelé a töredezett, mohaszőnyeg borította lépcsőn.

 - Ezertizenegy, ezertizenkettő, ezertizenhárom… Ki volt az az eszement barom, aki ilyen mélyen alapította meg a Poklot! Hogy kerülne ő is a pokolba, ha már megálmodta! – fortyogott magában.

Kitartóan battyogott tovább. Az utolsó fok után egy vasveretes, fekete ajtó fogadta. Cristie nagyot nyelt, s lenyomta a rozsdás kilincset, mire a kapu nyikorogva feltárult. A lány rettegve szorította össze szemhéjait, egyszerűen nem akarta látni, hova is került. Csak állt a küszöb előtt, sercegő fáklyát szorongatva a markában, minden ízében reszketve.

 - Üdv! – hallott meg egy felé közeledő vidám hangot.

Mi a… gondolta magában, és kinyitotta szemeit. A leglehetetlenebb világ tárult retinája elé. Amolyan szutykosabb kertváros fílingű placc, termésköves járdával, gyeppel és... Apám! Ott az ég! Ez kész! – hitetlenkedett, de közben kínosan ügyelt arra, hogy ne szólaljon meg. Az üdv-öt kiáltó hang egy kissé csapzott hajú, pofaszakállas, hosszúképű krapekhoz tartozott, aki telifogas vigyorral lépett Cristie elé.

 - A nevem Joe! Én lennék a fogadóbizottság! – tárta szét a karját a pasas.

 - Joe?

 - Ühüm! – szedett elő Joe a zsebéből egy marék mogyorót, és élénk ropogtatásba fogott, majd látva a lány elhűlt arcát, az orra alá nyomta a magokat – Kérsz-e?

 - Kösz, nem! Zsíros lesz tőle a bőröm, és kinőnek a pattanásaim… - hárította el Cristie.

 - Értem! – rántotta meg a vállát Joe. – Na, akkor gyüsz?

 - Várj csak egy pillanatot! Hol a fenében vagyunk? Ez nem lehet a Pokol!

 - Márpedig ott vagy! De nem az én reszortom felvilágosítani Téged, kiscsibe! Majd a góré megteszi! – azzal sarkon fordult, és nyammogva visszafelé indult az ösvényen.

Cristie egy ideig csak pislogott, majd Joe után szaladt. A gyalogút kanyarogva futott végig a tájon. Mindkét oldalon szürkés falú társasházak sorakoztak, előttük enyhén sárgás gyepű előkertek terültek el. Dús platánfák, és fenyők vetettek árnyékot a környékre, néhol begónia és rózsabokrok ücsörögtek kertekben. Az ég szürkésaranyban játszott, a nap csak időnként bújt elő a felhők közül, s bágyadtan itt-ott fénypászmákkal világította meg a házak ablakait. Félelmetesen barátságosnak hatott az egész hely. Cristie pedig egyre növekedett azon érzése, hogy rossz helyen tapodja a járdát. S talán ez a Joe nevű fickó is csak bolondját járatja vele.

 - Olyan ismerős vagy nekem – szólalt meg beszélgetést kezdeményezni vezetőjével Cristie. – Nem láttalak már valahol?

Joe megtorpant, és örömtől csillogó szemekkel pillantott a lányra. – Hát megismersz? El se merem hinni!

 - Ööö… naná! Már emlékszem! Valami drogreklámban szerepeltél! – mosolyodott el a lány próbálkozásképpen, mivel valójában halvány lila gőze sem volt, hol látta már Joe fizimiskáját.

Joe erre a válaszra felhúzta az orrát. – Pokolba Veled! – vágta a lányhoz és továbbindult.

 - Oh! Mellétrafáltam ezek szerint… Izé, ne kapd már fel a vizet! Csak tudod, odafenn – próbált magyarázkodni Cristie, de Joe sértődött szemvillanása miatt inkább elharapta a mondatot.  – Hát, bocs… Nem akartalak megbántani…

Joe erre csak puffogott, mint egy vipera, és orra alatt motyogva többet nem nézett Cristie-re, aki a továbbiakban néma maradt, mint a csuka, miközben pukkadozva megpróbálta kitörő nevetését elfojtani. Nem értette ugyanis, hogy Joe miért húzta fel az orrát. Hiszen, már elnézést a Pokolban sétafikálnak. Csak nem flangálnak erre jótevő Krisztusok. Elmerülve gondolataiban kitartóan a cipője orrát fixírozta mígnem bele nem rongyolt Joe hátába, aki olyan hirtelen állt meg, mintha pirosra váltott volna előtte a közlekedési lámpa. Cristie sűrű bocsánatkérés közepette körbeskubizott, de sehol nem volt útkereszteződés, se piros színű STOP tábla, csak egy görög stílusú villa nyújtózott álmosan az alkonyi ég felé. A lány alig bírta összekaparni állát a földről a hihetetlenül kirívó, pazar kastély láttán. Joe azonban nem várt, csak intett, mire a lány engedelmesen utána csoszogott, s belépett a majd három ember magas, faragványokkal díszített ajtón.

Az épület belsejében kupolás előcsarnok fogadta, hófehér márványból készült angyalszobrokkal, és vörös-fekete színben pompázó mozaikpadlóval. A terem túlfelén három lépcsőfoknyi magasságban újabb ajtó zárta le a csarnokot. Joe, Cristie-vel a nyomában, egyenesen felé indult, de mielőtt a lépcsőhöz érhettek volna nyílt a kapu, s egy férfi lépett ki rajta. Cristie megragadta Joe karját és fojtott hangon, olvadozva megszólalt.

 - Jézusom!

 - Parancsolj! – fordult felé Joe, szemében öröm gyúlt, mert azt hitte a lány végre rájött, ki is ő valójában, de csalódnia kellett.

 - Krisztusom, ki ez a félisten… Mit félisten, isten, valóságos két lábon járó Apolló! – sóhajtozott ajkát harapdálva Cristie.

 - Gabriel… - vetette oda flegmán Joe, amikor rájött, hogy a lány mit is akart a jézusomozással – Mert mintha Apolló nem két lábon járt volna…!

 - Gabriel… - csöpögött Cristie, s tekintetét egy pillanatra sem tudta levenni a felé közeledő Apollóról.

 - Hello, Joe! Hogy ityeg? – állt meg a Gabrielnek nevezett isten Cristie-től alig kétlépésnyire.

 - Ez a tojógalamb – mutogatott durcás arccal Joe a lányra –, ez a némber drogosnak titulált!

Gabriel vidáman felnevetett. – Ugyan Joe, túlságosan érzékeny vagy! – majd a tojógalamb felé fordult.

Cristie majd elalélt, amikor Gabriel elélépett, s gálánsan kezet csókolt neki. Micsoda pasi! – futott át az a bizonyos szikra Cristie agyán. - Nemesi vonású arc, mandulavágású, méregzöld szemek, lágy vonalú ajkak, sötétpadlizsán színű, szögegyenes hajzuhatag, széles vállak, puha, ápolt kezek. Kész, engedélyt kérek szétfolyni!

S közben csak egyre kocsányon lógatta szemeit a fekete, gengsztercsíkos öltönybe, és sötétszürke szaténinge bújt Gabriel felé

 - Nem hittem volna, hogy valaha is fényt látok a pokolban… - mosolygott sármosan Gabriel – Áruld el a neved szépségem…

 - Cristie… - susogta a lány.

 - Cristie… - ízlelgette Gabriel a nevet mély, kissé rekedt hangján - Remélem, találkozunk még! – azzal elengedve a lány kezét, viszlátot intett, és kifelé indult a csarnokból.

Cristie félájultan kapaszkodott Joe karjába, aki nagyokat fújtatva próbálta magával rángatni a lányt.

 - Te Joe, én szerelmes vagyok… Abba az istenbe… - nézett hátra vágyakozva Cristie, s legnagyobb meglepetésére Gabriel megfordult.

A férfi pillanatok alatt lépte át az addig megtett távolságot, s gyengéden Cristie dereka köré fonta karját. Ellenállhatatlan tekintetét a lányra vetette, s lassan lehajolva csókot lopott. Amikor Cristie felocsúdott már csak egy távolodó széles hátat látott átlépkedni a termen, melyen hosszú, mélylila varkocs pihent. 

Engedelmesen indult a továbbra is mérgelődő Joe után, aki csuklójánál fogva az ajtó felé rángatta. Még az is alig jutott el a tudatáig, hogy átléptek a küszöbön. Odabenn kellemes meleg, és sárgásvörös tűzfény fogadta. A kandalló előtt egy hatalmas fotel mélyéről vékony füstcsík kacskaringózott felfelé. Joe ledobta magát az egyik homályban elterülő kanapéra és unottan megszólalt.

 - Itt van.

A fotel mélyéről egy vékony alak emelkedett fel. Cristie nem látta jól az arcát a háta mögött lobogó lángok miatt, bár az igazat megvallva még mindig Gabriel csókjának hatása alatt állt. Az sötét alak köhintett egyet, majd mély, kissé fontoskodó hangon megszólalt.

 - Üdvözöllek a Pokolban. A nevem Lucifer, a Pokol ura személyesen.

Cristie álmatagon bólintott. A férfi horkantott egyet, majd közelebb trappolt a lányhoz. Bepisilni ki fog? Nem igazán tetszett ugyanis neki, hogy nem rettegnek tőle, sőt még figyelembe sem veszik. Felvette lehető legijesztőbb arckifejezését, és a lány fölé magasodva felsőbbrendű tekintettel nézett le rá. Cristie azonban maradt továbbra is olyan bárgyú, mint azelőtt, s csak sóhajtozott.

Lucifer arcát kaparta dühében, majd Joehoz fordult.

 - Mi a fene van ezzel?

 - Ja… - emelte fel a fejét Joe – Gabriel lesmárolta.

 - Mit csinált az a bájmajom?

 - Lesmárolta…

 - Gondolhattam volna! – sziszegte Lucifer, majd visszakullogott a foteljéhez, és belehuppant.

 
Dareia
 
Lylthia
 
Petra
 
Naras
 
Rinn
 
Gyöngyvér
 
Liliana
 
Kae
 

Hivatalos, hogy jön a Haikyuu!! Gomisuteba no Kessen movie! Magyar nyelvû plakát, magyar feliratos elõzetes!    *****    Todoroki Shoto Fanfiction oldal, nézzetek be és olvassatok! Új Shoto nendoroid blog az oldalon!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?