Dareia I VERSION 4.0


 

   

 

NAVIGATION

home
galéria
filmek
sorozatok
dalszövegek
versek
idézetek
PUBLIKÁLJ/
site&web 

 

Blogom:
http://katrasztikus.blogspot.com/

 


  

AJÁNLOM
(hasonló oldalak)

www.gportal.hu/ifju-irok-koltok
 www.raveena.gportal.hu
www.gportal.hu/serger
www.fanfictyon.gportal.hu
www.gportal.hu/homokszemek
www.gportal.hu/diamondroses  
www.gportal.hu/ravnash
www.mindenseg-online.gportal.hu
www.blason-alexiel.gportal.hu/
 www.twilightspoiler.gportal.hu/
//alexiel-site.gportal.hu/
http://www.gauris.webs.com/

Nem vagy egyedül
Indulás: 2007-01-07
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Akasszátok föl a királyokat!
Akasszátok föl a királyokat! : 1. fejezet

1. fejezet

  2009.05.10. 13:06

Part 2

– Nem hiszem, hogy megoldható volna – dünnyögte. – Apám még talán bejuttathatta volna, de én… hát, inkább nem biztatom. Nincsenek összeköttetéseim az Akadémián kívül. De ha megmondja, mire van szüksége, én valószínűleg ki tudom hozni onnan. Vagy akár a családom archívumából is – és most önelégülten mosolygott maga elé. – Az otthoni gyűjtemény is megvan olyan gazdag, mint a con Dehjanaroké.

A férfi mérlegelte egy darabig az elhangzottakat, mielőtt igent bólintott volna.

– Legyen úgy. Gondolom, sejti, mit fogok kérni.

Fejrázás volt a válasz.

– Nem is érdekel. Kihozom, a magáé, és nekem ennyi elég.

– Tehát még csak nem is kíváncsi rá, mihez akarok kezdeni…

– Nem – felelte egyszerűen Hrisz Bordigen. – Tehát?

Látogatója megérintette a halántékát, pontosan ott, ahol az utóbbi hetekben indult rohamos gyérülésnek a haja.

– A családfákat az archívumból.

Most sem tudta kibillenteni a fiút a közönyéből. Katonaként fogta fel az elhangzottakat: ha parancsot kapott, nem firtatta az okokat, hanem engedelmeskedett. Most sem kérdezte meg, hogy mit akar az adatokkal a felségáruló. Egészen más okozta a kétkedő hangsúlyt a szavaiban.

– A három családét? Nem hiszem, hogy megvolnának. A nagykirály parancsba adta, hogy minden írásos emléket semmisítsünk meg. Ne maradjon nyoma se a királygyilkosoknak. De majd meglátom, mit tehetek.

Be kellett érni ennyivel. Már csak azért is, mert Hrisz most megint felállt, kinyitotta az ajtót, kikukucskált a folyosóra, és mivel nem látott odakinn egy lelket sem, intett a társának, hogy induljon.

– Egy hét múlva ugyanebben az órában, ugyanitt – mondta még fojtott hangon, és a másik rábólintott, mielőtt szapora léptekkel elhagyta volna a helyiséget.

Az ifjú admirális nem nézett utána. Becsukta az ajtót, és bár nem izzadt, egy reflexmozdulattal megtörölte a homlokát.

Nem maradt már sokáig a szobában ő sem. Csupán percekbe telt, hogy eltakarítsa a vendége nyomait, elégesse a levelét, azután elhagyta az épületkomplexumot, és a főtiszti szállások felé vette az irányt.

Elgondolkodott ugyan a különös kívánságon: ő arra számított, hogy menedéket, talán hamis papírokat vagy esetleg néhány katonát kérnek majd tőle. De bár elég egyértelműnek látszott, hogy az öreg – legalábbis Hrisz a maga ifjúsága teljében úgy gondolt rá, mint idős emberre – a puszta túlélésen kívül forral még valamit, őt nem foglalkoztatták igazán a szándékai. Sejtelme sem volt róla, mit indított el azzal, hogy rábólintott látogatója kérésére: ő csak az apja adósságát vélte leróni ekképpen.

Nyugodtan aludt, és semmit nem álmodott aznap éjjel. Harmadnapra virradóra pedig, hivatalos szabadnapján, kora reggel összecsomagolt, és útnak indult a Bordigen család birtokának szíve, az univerzum talán legragyogóbb ékköve, Telpara bolygója felé.

 

 

 

 

Telparát a legtöbben az óriások birodalmaként emlegették. Azok is, akik nem jártak rajta sosem. Látványosság volt, gyönyörű, tele gazdagsággal és különleges műemlékekkel, már jóval azelőttről, hogy az első Bordigen megvetette volna rajta a lábát.

Maguk a Bordigenek sem ismerték választott hazájuknak, uradalmuk ékkövének rejtelmét. Évszázadokkal korábban találtak rá, úgyszólván kihalt állapotban, és bárhogyan is kutattak a rejtély nyitja után – hiszen kutattak lelkiismeretesen: az ásatások és egyéb vizsgálódások mind a mai napig komoly pénzt emésztettek fel –, megfejteni eddig még nem tudták. Még csak a közelébe sem jutottak semmiféle megoldásnak. Jobb híján tehát el kellett fogadniuk a helyi folklórban gyökerező feltételezést, azt, hogy az idők hajnalán igenis óriások éltek Telparában.

Minden erre vallott. Az épületek, a szobrok, és mind az emlékek, amelyet a letűnt civilizáció maga után hagyott. Félelmetes műszaki fejlettséggel emeltek hihetetlen kolosszusokat. Világítótornyot, amelynek háromszor tizennyolcezer, nem emberi léptékű lépcsőfok vezetett fel a tetejére. Színházat, ahová a con Dehjanarok fél birodalmát különösebb nehézség nélkül be lehetett volna zsúfolni úgy, hogy még ülőhely is jusson mindenkinek. A fél kontinensen átívelő, hatalmas műutat, amely kilométerekkel emelkedett a lent elterülő metropolisz, Wendonwilla fölé, és amelyen akár tizenhat sávban is közlekedhettek volna a legnagyobb kiterjedésű járműcsodák is. Amely út az uradalom szívébe, a Bordigenek családi fészkébe vezetett, és amelyen a család tagjainak és ritka vendégeinek kivételével egy teremtett lélek sem járhatott. Amelyen most is kizárólag a fiatal admirális haladt előre.

Különös járművön ült. Olyasfajtán, amit ritkán lehetett látni a birodalomban. A puszta külseje alapján kifejezetten régimódinak számíthatott volna, de hihetetlen teljesítményekre tudta sarkallni, úgyhogy rendre lekörözte a legmodernebb fejlesztéseket is. Ő robogónak nevezte, és büszke volt rá, és büszke volt arra is, hogy mindenhol megbámulják, amerre csak jár vele. Az egyszemélyes, két kerék meghajtású gépcsoda valóban egyedi megjelenéssel bírt: áramvonalas alakját metálfényű festett lángnyelvek futották be, és hatalmas méretei ellenére is roppant kecses, fürge jószágnak látszott. És nem is csak látszott: gond nélkül átlépte a legmagasabb sebességkorlátot is, amelyet szárazföldi járműveknek szabtak. Nem volt sem a legkorszerűbb, sem a legdivatosabb járművek közé sorolható, viszont egyedinek számított, és egy kisebb vagyont ért. Most pedig úgy hasította a mérföldeket a felívelő sztráda meredekén, mint a gondolat.

Hrisz Bordigen éppen elég ritkán járt otthon ahhoz, hogy ámulattal és áhítattal nézzen maga körül jobbra-balra. Jóllehet, zsenge gyerekkorát és azután néhány vakációt is Telparában töltött, valójában sosem gondolt rá úgy, mint a hazájára vagy az udvarházra mint otthonára. Sokkal inkább lakott ő az Akadémián, ahová ráadásul nem fűzték olyan kellemetlen emlékek, mint a családi fészekhez.

Megrázta a fejét. Nem akart most gyerekkora számtalan megpróbáltatására gondolni. Éppen elég, hogy mindig eszébe jutnak, akárhányszor feltűnik előtte a kúria épületegyüttese vagy akár csak a fél megyényi területen végighúzódó park… Eh, soha nem élt egyetlen Bordigen sem, aki képes lett volna mértéket tartani, és a nagybátyja, Fred, aki jelenleg viseli a családfő tisztségét, sem jobb vagy rosszabb semmivel, mint az elődei. Megrázta a fejét, és makacsul visszaterelte a gondolatait látogatása céljához.

Nem készült semmilyen ürüggyel. Nem volt kenyere a hazudozás. Nem ismert kis füllentést, apró csúsztatást vagy éppen kegyes hazugságot. Már annak sem örült, amikor Ianzanát kellett megtévesztenie, Fred Bordigennek pedig végképp nem állott szándékában a szemébe hazudni. Üdvözölni fogja, vált vele néhány udvarias szót, ha nem tudja elkerülni, akkor esetleg elcseveg egyik-másik unokafivérével és -nővérével, azután visszavonul a családi irattárba, de hogy miért teszi, azt nem fogja az orrára kötni senkinek sem.

Felkelőben volt a nap. Az udvarház háta mögül kelt fel, rózsaszínre festve mögötte pírjával az eget. Lágy szelet hozott magával, tisztát, hűsítőt, amely azonban süvítő légárammá lett a száguldó robogóval szemben. Hrisz belefeszítette az állát, engedte, hogy átjárja a haja tincseit, és ugyancsak csodálkozott volna, ha valaki ebben a pillanatban megkocogtatja a vállát, és a fülébe súgja az igazságot: hogy úgy néz ki, mint ahogyan Telpara hajdani lakosait elképzelik. Hogy olyan, akár egy ifjú isten. A felkelő nap megnyújtotta az árnyékot a háta mögött, finoman játszott majdnemfehér haján, felragyogott a rangjelzésein meg a járművön, amin ült, és fénypászmákból font koszorút sötét bőrű homloka köré. Széles vállaival, keskeny csípőjével, öntudatos tartásával Hrisz Bordigen most valóban istenség benyomását kelthette volna akárkiben.

Hosszúra nyúlt az útja még úgy is, hogy nem fukarkodott a sebességgel, unaloműzőül felidézte hát magában a tegnap esti vezérkari ülés részleteit. Ez volt mindösszesen a második, amelyre az admirálissá való előléptetése óta sor került. Iago Dwimolren kezdeményezte, a harmincas évei vége felé járó, tagbaszakadt Dwimolren admirális, ahogy azt Hrisz előre sejtette is: annak okán, hogy az új uralkodó a színe elé idézte Ianzanával egyetemben. Szó se róla, nagy port vert fel a hír a többi admirális körében. Givron Maderra, aki a maga hatvankilenc évével a rangidősnek számított mindük közül, és három nagykirály halálát is megérte az Akadémia tagjaként, nem tartotta ezt önmagában annyira furcsának, de ő is nagyon szerette volna tudni, mit is óhajt két tiszttársuktól – és éppen ettől a kettőtől – az újdonsült uralkodó. És habár sokra igazán nem mentek vele, azért nem győztek találgatni, azután pedig azt kezdték megvitatni, hogy mi is volna az egységesen felveendő helyes magatartásforma az udvarral szemben.

Hrisz, úgy is, mint a legfiatalabb jelenlevő, nem sokat szólt, inkább csak méregette a társait, akik néhány hete még a feletteseinek számítottak. Még neki is fájó volt látni a három üres széket az ovális asztal körül, annak a három admirálisnak az üres székét, akiket a családjukkal együtt kiirtottak az uralkodó emberei. Beszélni ugyan nem beszéltek róluk, de üres helyük néma mementóként jelezte: az Akadémia főtisztjei nem felejtenek akkor sem, ha a legmagasabb helyről parancsoltak nekik feledést.

Kényelmetlen ülés esett a maga székében, ami az apjáé volt még nem is olyan régen. Már csak a mellette helyet foglalók miatt is. De hát nem választhatta meg a helyét, az a családok rangsora által jelöltetett ki. Úgy ültek körben az asztalnál, bármelyik gyerek el tudta volna sorolni: Bordigen, Zobodur, Westu, Maderra, Dwimolren, Aurelias, Sevodan, Gaol és végül Caravati. Hrisz nem is tudta eldönteni, melyik szomszédjának feszélyezi jobban a társasága. Zorvak Zoboduré-e, akivel az anyja révén szegről-végről rokonok, mégis olyan eltúlzott szertartásossággal viselkednek egymással, akár két vadidegen, vagy pedig Crestella Caravatié, aki Ianzanán kívül az egyetlen nő a vezérkarban, és örök rejtély maradt, miért éppen őt helyeztette el az Akadémián a Caravati családfő, Nilo. Caravati admirális bőven túl volt már első- és másodvirágzásán is, mégis olyan kacér pillantásokat vetett a mellette ülő fiatal tiszttársra, amelyeket bármely ifjú hölgy megirigyelhetett volna. Hrisz, ha lehet, még jobban igyekezett kerülni a tekintetét, mint a Zorvak Zobodurét, és elsőként kelt fel az asztaltól, amikor Givron Maderra végre visszavonulást javasolt. Az eszébe jutott még azért, hogy hamarosan neki kell majd elnökölnie az ehhez hasonló üléseken, de cseppet sem bánta, hogy ezt ma még senki nem várta el tőle.

Nem tartott attól, hogy túl korán érkezik, még így sem, hogy Telpara napja éppen csak megkezdte az útját felfelé a bolygó ragyogó kék egén: nagybátyja, a család feje, hírhedetten rosszul szokott aludni. A napfelkelte nyilvánvalóan most is ébren találta már, vagy a dolgozószobájában, hivatalos iratokba, szerződésekbe mélyedve, vagy esetleg a díszteremben, ahol olyan szívesen ücsörgött teljes csendben, kibámulva az ablakon a kúriát körülölelő parkra. Lévén maga is korán kelő ember, Hrisz tisztelte ugyanezt a vonást a nagybátyjában, és most ráadásul éppen kapóra is jött neki: szívesebben beszélt vele így négyszemközt, a korai órákban.

Cseppet sem lassított, amikor végre feltűnt előtte az út végén a kúria magánterületét elzáró díszes kovácsoltvas kapu. Tudta, hogy ha nem őt, hát a robogóját messziről felismerik az ott posztoló kapuőrök, és minden további nélkül beengedik.

Végigszáguldott a házhoz vezető, park szegélyezte utacskán. Kavicsok röpültek a robogója kerekei alól mindenfelé, de nem törődött vele akkor sem, ha egyik-másik felpattant a karjára: vastag utazóruháján keresztül nem tehettek kárt sem benne, sem az uniformisában. Hangos süvítéssel fékezett le végül a ház előtt. A járművet otthagyta, tudva, hogy az engedélye nélkül úgysem fogja piszkálni senki, és elindult felfelé a ragyogóra sikált, széles márványlépcsősoron.

A kúria gigantikus méretei sosem tudták lenyűgözni, elvégre ő az Akadémia sokszorta nagyobb épületeihez, az ott nyüzsgő katonák századaihoz szokott. A szándékoltan mutogatott, szinte már fitogtatott gazdagság, a pompa pedig inkább ébresztett elnézést a katonaélet puritánságához edződött lelkében. De azért készségesen elismerte, hogy a háznak mind a fekvése, mind az arányai kiválóak. Háromszintes, klasszikus U alakú épület magasodott előtte, aranyporral futtatott fehérre kőporozott, ragyogó fehér oszlopokkal, szobrocskákkal, márványcsipkékkel gazdagon díszített, fényűző épület. Díszei karcsúak, kecsesek, meglepően légies hatást kölcsönöznek a különben kimondottan masszív háznak. A beosztása is ideális: a közbülső szárnyban a mindenkori családfő és közvetlen famíliája – felesége, gyermekei, esetleg azok is házastársaikkal, unokái – élnek, de itt találhatóak a nagyobb közös helyiségek, az étkező, a díszterem és a nagycsarnok is. Baloldalt, a legfelső szinten elkülöníthetők a családi hadász, azaz – jött rá hirtelen – most már az ő szobái, a többi rokon ugyanezen az oldalon, az alsóbb szinteken elosztva lakik, jobbra pedig a cselédek szállásai, a fürdők és egyéb helyiségek találhatók. A konyha, akárcsak a kis családi kápolna, különálló épületben helyezkedik el nem sokkal a nagy udvarház háta mögött, eltakarva a sportpályákat, gyakorlótereket és a manapság oly divatos sövénylabirintust.

Mindezek a dolgok automatikusan pörögtek végig az agyán, és ugyanezzel a gépiességgel bólintott oda a fehérkötényes leányzónak is, aki kinyitotta előtte az ajtót.

A korai időpont ellenére természetesen már jókora sürgés-forgás fogadta odabent: a szolgahad megkezdte napi tennivalóit, szorgalmasan takarítottak, port töröltek, követ súroltak, elhúzták a függönyöket, kiszellőztették az éjszakáról bennmaradt állott levegőt, és egyáltalán megtettek mindent, amivel a Bordigenek kényelmét és jólétét elősegíthették. Hrisz szapora léptekkel vágott át közöttük, katonás bólintással viszonozta elrebegett vagy éppen felharsanó üdvözléseiket, de egyiküket sem méltatta különösebb figyelemre. Unokabátyja, a híres vadász, Hubert Bordigen valószínűleg minden harmincnál fiatalabb lány vagy asszony fenekébe belecsípett volna elhaladtában, és hátba vágta volna a férfiakat, de Hrisz nem tette sem egyiket, sem másikat. Nemcsak azért, mert eleve nem hazajött ide, hanem sokkal inkább csak látogatóba, de még ha maga is itt élte volna a mindennapjait, akkor sem jutott volna az eszébe ilyesmi. És még csak át sem futott a fején a helyzet furcsa iróniája, hogy Hubertet mégis mennyivel jobban szeretik a cselédek, mint őt. Hozzászokott már a dologhoz réges-régen.

Úgy döntött, a díszteremben néz körül először: híresen rosszul alvó Fred bácsikája gyakran időzött ott az ilyen korai órákban. Balra fordult tehát a folyosón, majd a rákövetkező elágazásnál tüstént jobbra: a díszterem pontosan a középső szárny központjában volt megtalálható, és bár az odavezető folyosók szövevényében akármikor el lehetett tévedni, ha valaki ismerte a terem elhelyezkedését, különösebb nehézség nélkül idetalálhatott. Hrisz maga is automatikusan vette a fordulókat, és a sejtése nem is csalta meg: alighogy odaért az arannyal futtatott kétszárnyú ajtó elé, az ott posztoló egyenruhás lakáj mélyen meghajolt előtte, és már ki is tárta az ajtót, tisztelettel bókolva be rajta:

– Méltóságos uram, az admirális…

Hrisz ugyan nem hallotta a bent elhangzó választ, ám erre nem is volt szükség: a lakáj egy újabb meghajlás keretében kihátrált az ajtón, és egy cirkalmas karmozdulattal jelezte neki, hogy a családfő fogadja. Hrisz biccentéssel viszonozta a mozdulatot, azzal elhaladt mellette, be a terembe.

Nem nézett körül, járt már itt megannyiszor, és ha vendég maradt is, azért már nem nyűgözték le a helyiség adottságai. Sem a színes üvegablakok, amelyek mind egy-egy legendás családtagot jelenítettek meg, és amelyek szerte a birodalomban rendre irigység tárgyát képezték, sem a méregdrága művészek hasonló témában készült festményei. Ugyan azt egy gyors körbepillantással észrevette, hogy az utóbbiak kettővel gyarapodtak a legutóbbi látogatása óta, és gyanította, hogy az éppen divatos udvari festő, Gauris művei lehetnek, de nem nézte meg őket alaposabban, még nem. Ehelyett a nagybátyjára nézett, egy hosszan elhúzott másodpercig egyenesen bele a szemébe, azután derékból mereven, katonásan meghajtotta magát előtte, és kiegyenesedvén egymáshoz csapta a sarkait.

– Bácsikám.

Fred Bordigen komor arccal üldögélt díszesen megfaragott székében a terem közepén. Hrisz azonnal észrevette, mennyire megöregedett ez az arc, amióta nem látta. Pedig nem is olyan öreg még, egész biztosan nincs még negyvenöt. Mégis, valahogy más lett. Fáradtabb a tekintete, lassúbbak a mozdulatai, és mintha sárgásan őszülni kezdene már a haja is, ami eredetileg éppen csak egy árnyalattal sötétebb az övénél, némi vöröses beütéssel. A székén sem ül, sokkal inkább kuporog. Nem szép látvány, annyi bizonyos. Hrisz ügyelt rá, hogy ne üljön ki az arcára a szánalom, mert tudta, hogy az a két mogyoróbarna sasszem azonnal észrevenné, és nem akarta sem megbántani, sem felingerelni.

Fred Bordigen ellenben nem titkolta a meglepetését, nyilvánvalóan nem számított unokaöccse látogatására. Azért felállt, elébe ment, és szertartásosan megölelte.

– Hrisz fiam…

A fiatal tiszt most már nem győzött álmélkodni, és a gondolatai olyan világosan kiültek az arcára, hogy a családfő egyszeriben elnevette magát, és a nevetéstől most legalább tíz évvel látszott fiatalabbnak.

– Na mi az, ifjú admirálisom? – kérdezte látható tetszéssel.

Hrisz a homlokát ráncolta, de azért kibökte őszintén:

– Mikor lettem én neked Hrisz fiam?

Fred hátba veregette, és helyet mutatott neki a maga székével szemben. Egyszerre ültek le, Hrisz egyenes háttal, nagybátyja kényelmesen.

– Szóval, fiam, mi hozott haza ilyen váratlanul?

Tartott tőle, hogy elhangzik ez a kérdés. Ügyelt rá, hogy közömbös legyen a hangja, amin megválaszolta:

– Kutatómunka. Inkább jövök ide, mint a Birodalmi Irattárba.

– Jól is teszed – bólogatott a családfő. – Szóval kezded megtalálni a helyedet az új pozíciódban, igaz? Szép, nagyon szép.

Előrehajolt, figyelmeztetés villant a szemében.

– Nem mindenki örült a kinevezésednek…

Halkan, már-már összeesküvő tónusban beszélt. Hrisz nem győzött csodálkozni rajta. Hiszen soha nem voltak egymással bizalmas viszonyban, még egy ilyesfajta figyelmeztetéshez sem.

– Mindjárt gondoltam… – szaladt ki a száján a keserű megjegyzés.

Fred Bordigen zavartalanul folytatta, mintha meg sem hallotta volna a fanyar kis közbevetést.

– De nem ok és nem érdem nélkül lettél azzá, aki vagy. És legfőképpen nem azért, amiért az apád… az öcsém volt teelőtted. Biztosra veszem, hogy megállod a helyedet az Akadémián és a családban is, fiam. És tudom, hogy nem hagysz engem cserben.

Akkor hát ezért. Hrisz majdnem elfintorította az arcát. Fred Bordigen és az ő híres elővigyázatossága. Hát persze. Szokás szerint mindenhonnan be akarja biztosítani magát, és ez magában foglalja az Akadémiára kinevezett családtag lojalitását is. Amíg senki volt, csapatparancsnok csupán még csak nem is az apja, hanem Iago Dwimolren hadosztályában, addig a bácsikája sem sietett ilyen bizalmas hangot megütni vele szemben, addig szégyenfoltnak tartotta ő is, Zobodur szukafattyának, de most, hogy kinevezte a családi seregek élére, egyből megváltozott a magatartása. Ráadásul Hrisz nem kételkedett abban sem, hogy a szemébe hazudik, és igenis ugyanazért maradt ő az Akadémián, mint az apja őelőtte: hogy kivonják a társadalmi életből. Elvégre a vezérkar többnyire tényleg eltemetkezik az Akadémián, talán csak Crestella Caravati kivételével, aki persze nem mondott le a közszereplésről soha. De hát nem is a Caravatik jelentik a mércét…

Mindegy is, nem ez a lényeg, hanem valami egészen más, amire hirtelen rá kellett ébrednie: hogy a família jó hírének megóvásáért folytatott játék következtében – és mintegy a sors fintoraként – most óhatatlanul is tényezővé vált a családban. Valakivé, akivel számolni kell. Valakivé, akinek szükség van a hűségére. Akire szükség van.

A nyelvén volt már, hogy – már csak új helyzete határait kitapogatandó is – jól megmondja a véleményét a családfőnek, de sokéves rutinnal legyűrte a felháborodását. Inkább csak bólintott udvariasan, és annyit tett csak hozzá az elhangzottakhoz:

– Ne aggódj, bácsikám. Tudom, hol a helyem.

Ez is éppen elég kétértelműen hangzott, de Fred Bordigen nem tűnt fennakadni rajta. Persze neki jóval több szócsatában nyílt már alkalma megedződni, mint fiatal rokonának. Akire ráadásul tényleg szüksége is volt.

– Apropó, a helyed – kapott bele inkább a szóba. – Ha már itthon vagy, berendezkedhetnél. A hadúri lakosztályban, természetesen. Mármint ha engedi az időd.

Hrisz bólintott csak megint, és felállt.

– Akkor megyek is. Elvégzem a házi feladatomat. Felkeresselek még, mielőtt visszamennék az Akadémiára?

Méla öngúnyt ötvözött a családfőnek kijáró tiszteletadással. Fred Bordigen nem is leplezte az elégedettségét.

– Mi az hogy, kedves fiam, mi az hogy. Ezek szerint nem akarsz a családoddal ebédelni?

Újabb, nem is annyira burkolt utalás. És Hrisz megint nem adta jelét annak, hogy érti. Pedig értette ő nagyon is jól.

– Nem hiszem, hogy belefér az időmbe. Éjszaka már én vagyok szolgálatban, addigra vissza kell érnem az Akadémiára. Ha megszakítom a munkámat az ebéd kedvéért, akkor nem leszek készen.

Meghajolt megint, és nagybátyja elbocsátó intésére elhagyta a dísztermet, azzal a tudattal, hogy mindkettejüknek jócskán adott meggondolnivalót. Aztán a maga részéről a háttérbe tolta a kérdést, és elindult a családi archívum felé, hogy mindenekelőtt kiegyenlítse néhai apja becsületbeli tartozását.

Az apja… soha nem gondolta volna, hogy egy olyan életerős és látszólag makkegészséges embert, mint ő, ilyen könnyedén és ennyire pillanatok alatt elvihet egy egyszerű betegség. Iago Dwimolren, aki utoljára látta őt életben, megesküdött rá, hogy nem vette észre rajta a bajnak semmi jelét, és Hrisz a maga részéről teljes mértékben hitt is neki. Mégis, alig egy órával később, amikor a szárnysegédjénél felvisított az éles hangú csengő, már késő volt. Addigra már meghalt.

Hrisz jól emlékezett a kétségbeesésre, amit akkor érzett. A tagadásra, a fájdalomra, a gyászra, ami alig tompult azóta. És arra is, hogy nem engedték egyedül maradni vele. Felettese, aki maga is mélyen megrendült, úgyszólván a kötelességének érezte, hogy a félig árván maradt fiatalember társaságában, őt mintegy vigasztalva fojtsa alkoholba a bánatát. Parancsot adott, és Hrisz, a katona engedelmeskedett. Ahelyett tehát, hogy mélyen, bensőségesen és legfőképpen magányosan elsiratta volna az apját, hajnalig Iago Dwimolren irodájában ücsörgött bort nyakalva, és amit csak lehetett, megőrizve a tartásából. Másnapra pedig tiszttársak lettek Iagóval és mind a többiekkel.

 
Dareia
 
Lylthia
 
Petra
 
Naras
 
Rinn
 
Gyöngyvér
 
Liliana
 
Kae
 

Hivatalos, hogy jön a Haikyuu!! Gomisuteba no Kessen movie! Magyar nyelvû plakát, magyar feliratos elõzetes!    *****    Todoroki Shoto Fanfiction oldal, nézzetek be és olvassatok! Új Shoto nendoroid blog az oldalon!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?