Angyalszárnyakkal

by Bernáth Daniella aka. Hi-chan

2. fejezet

Minako rohant hazafelé. Az eső még mindig zuhogott ugyan, de Minako lelke mélyén nem is fogta már föl. Folyton Shijo járt az eszében, és az, hogy mit is tehetne. A bőröndöt átvették, minden jól sült el, semmi baj sem volt, de mégis…

Minako nagy gondolkodásban észre sem vette, hogy már a házuk kapujában áll. Gyorsan előkotorta csurom víz ruhájának ugyancsak csurom víz zsebéből a kulcscsomót, és kinyitotta az ajtót. Átrohant a (most már) sáros kerten, és végre, nagy nehezen bevágódott a házba.

Az eddigi hidegnek és nyomott időnek vége lett. A padlószőnyeg csupa sár és víz lett, ahol a nyúzott Minako álldogált. A meleg lassan átjárta a lányt, és meg tudott mozdulni.

- Szervusz, édesem – jött ki az egyik ajtón Yaten. Kezében a tévé távirányítóját tartotta, ami a múlt héten elveszett.

- Helló – lihegte Minako. – Megtaláltad? – azzal a távirányítóra mutatott. Yaten bólintott, majd levetette magát a díványra. Minako megrökönyödötten bámulta férjét, majd észbekapott, és gyorsan fölment az emeletre. Lába nyomát hirdették a lucskos foltok.

Mire visszatért (húsz perc múlva! Kicsit sok volt Yatennek), már haja meg volt szárítva, és új ruhát is vett fel. A lány maga volt a frissesség… kívülről. Belülről meg marta a kétségbeesés, hogy mit is tegyen. Érzések kavarogtak benne…

- Mit nézel? – kérdezte gyorsan. Yaten vállat vont, kikapcsolta a tévét, és felállt.

- Nem számít, úgyis csak rád vártam.

- Igen?

- Igen.

- Nagyszerű. – Minako fáradtan leült, Yaten meg utána. Átkarolta kedvesét.

- Ma valami egészen új történt. – szólalt meg Yaten. Minako megeresztett egy halvány „ühüm”-öt, és odadörgölődzött kedveséhez.

- Képzeld, Mina-chan, Kakyuu hívott, és tudod mit mondott?

Minako elgondolkodva bámult maga elé, nem is figyelve a beszédre. Shijo járt a fejében egész idő alatt, valahogy nem tudott megszabadulni a gondolatától.

- Minako, figyelsz te rám egyáltalán?

A lány ijedten kapta fel a fejét.

- Há-hát persze…

- Jól van! – jelentette ki sértődötten Yaten, azzal felállt, és minden különösebb mondat nélkül elment. Ez volt az, amire Minako a legkevésbé számított, de a belsőjében tudta, hogy Yaten mégiscsak valahogy rosszul fog reagálni arra, hogy nem figyel rá. De hiába, a szőke lány képtelen volt megszabadulni érzéseitől. Pár perc múlva szerencsére össze tudta szedni magát. Ismerte a férjét, és már jól tudta, hogy neki kell elmenni bocsánatot kérni, különben nagy bajok lesznek. Lassan poroszkálva végigjárta a házat, és a konyhában rá is talált Yatenre, aki épp egy szendvicset próbált készíteni, de nem találta a vajat.

- Talán ha a hűtőben keresnéd – szólalt meg Minako. Yaten rápillantott, majd kinyitotta a hűtőt, és kis keresgélés után tényleg rátalált a dobozkára. Szó nélkül letette az asztalra, és tovább ügyködött. A lány nem bírta tovább a szótlanságot.

- Köhöm… édesem?

- Tessék! – szólt morcosan a fiú.

- Én csak… szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem figyeltem rád az előbb. De tudod, annyira elfáradtam, hogy alig tudtam moccanni is. Szóval, gomen.

- Remélem, a további időben leszoksz a munkamániádról, Mina-chan.

- Egen… - mondta Minako, és halványan elmosolyodott. – nos, akkor megbocsátasz?

Yaten bólintott, és tovább kente a kenyereket.

- Segítsek? – kérdezte Mina.

- Ugyan már! Képes vagyok egy egyszerű szendvicset összeütni magamnak, ha nem tudnád!

- Rendben, nem szóltam.

Minako hátat fordított, és kiment az ajtón. Nem volt könnyű az élete. Úgy döntött, lefekszik egy kis időre, teljesen kifárasztotta magát. És különben is, ilyen borongós, sötét, zuhogó esős délutánon, az alváson kívül nem sok dologra van kedve az embernek. Legalábbis Minakonak biztosan nem.

Minako arra ébredt, hogy rosszul van. Kirohant a mosdóba. Mire visszaért, a szobában ott volt Yaten is.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Persze, semmi bajom.

Minako levetette magát az ágyra, hanyatt feküdt, és bámulni kezdte a plafont. Kiment a szeméből az álom.

- Hm… Mina-chan.

- Igen? – fordította a lány fejét Yaten felé.

- Lenne egy kérdésem.

- Halljuk!

- Kíváncsi lennék, meddig szándékozol dolgozni még?

- Hááát… - Minako ezen nem gondolkodott még. Neki a munka lételeme volt, és akármilyen veszélyes is, szerette. – Még nem tudom… a hónap első heteiben még igen. Aztán meg…

- Ki kellene találnod, nem gondolod? Nem örülnék, ha…

- Persze, persze! Nyugi, majd megkérdezem az orvosomat, meddig ajánlott. Rendben?

- Aha.

Egy ideig hallgattak, majd a lány hirtelen megszólalt.

- Mennyi az idő?

- Fél hét.

Minako bólintott, majd közelebb csusszant Yaten felé.

- Haragszol? – kérdezte kedvesen. Már el is felejtette, hogy Shijo létezik a világon.

- Ugyan miért kellene?

Megcsókolták egymást, és Minako Yaten karjaiban aludt el. Ilyen korán eddig még sosem feküdt le, ez kivételes esemény volt.

Sötét. Egyre mélyülő sötétség, amely elborított mindent, és mintha belekúszott volna Minako belsejébe. Majd hirtelen egy fénycsóva tört elő a semmiből, és vörös fénnyel körülvett alakot látott, amely egyformán árasztotta magából a jót és a rosszat.

- Ki vagy te? – kérdezte Minako. A lény odaúszott Minako elé, kinyújtotta egyik hosszú, vékony karját, és megérintette a szőke lány arcát, mire Minát átjárta a hideg, a meleg, és ezeknek egyvelege, de a lény nem vette el kezét… Minako kétségbeesetten vergődött, de alig volt képes megmozdulni… majd hangosan felsikított…

- Ébredj!

Minako szaporán szedte a levegőt, kiverte a víz, és szemei előtt lassan kezdett kirajzolódni a rá bámuló Yaten alakja. Csak álom volt… de akkor miért ég még mindig az arca, és miért fázik ennyire?

- Jól vagy? – kérdezte Yaten.

- Én… én… - nyögte Minako zavarodottan. – Fázom… - suttogta végül. Yaten betakargatta szépen, de a lány még mindig remegett, és sírni kezdett.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Nem tudom… az álom…

Minako elmesélte mit álmodott. Kicsit jobban érezte utána magát.

- Most már semmi baj sincs. Minden rendben van, csak egy buta álom volt.

- Igen… - bólintott Minako, és megérintette arcát. A lüktetés alábbhagyott, a lány kezdett jobban lenni. Végül visszaaludt, és végigaludta az egész éjszakát…

- Ígérd meg, hogy egész nap ágyban maradsz!

- Na de Yaten! És a munka?

- Beteget jelentesz! Úgyis itthon leszel az elkövetkezőkben, nem baj, ha pár nappal előbb kezded el!

- De úgy utálom a semmittevést…

- Ha jól emlékszem, te nyavalyogtál mindig régebben, hogy miért nem is maradhatsz egész nap itthon…

- Az akkor volt! De… na jól van, édesem, akkor a házban maradok.

- Rendben. Szia!

Minako kikísérte Yatent, majd elgondolkodva lépett vissza a nappaliba. Mihez is kezdjen a hirtelen jött szabadsággal? Végül is, tényleg, régen mindig is ezt szerette volna, de valahogy most a munka jobban vonzotta. Először is munkamániás volt, másodszor pedig… na igen. Talán elterelte volna a figyelmét bizonyos dolgokról, amikre nem akart gondolni. Mert ott volt Shijo… az ő közelsége pedig mindkettejüknek nagyon kínos volt. Minako eldöntötte magában, hogy ha lehet, többet nem találkozik Shijo-el, mert neki is jobb lesz így. Talán akkor nem kerget hiú ábrándokat. Minako felcaplatott a lépcsőn, és visszafeküdt az ágyba. Egy olyan dolog, amit eddig még soha nem tett volna meg. Aztán pedig visszaemlékezett a borzasztó álomra, ami miatt nem tudott rendesen aludni. Vajon mit jelentett? Minako már lusta volt hozzá, hogy ezen töprengjen. Bekapcsolta a tévét, majd a hírolvasó monoton hangjára lassan elnyomta az álom…

Hirtelen ébredt, szinte minden átmenet nélkül. Nagyot ásítva kapcsolta ki a még mindig bekapcsolt tévét, majd felkapta a telefont.

- Moshi moshi – hallatszott Shijo hangja.

- Yo Shijo, itt Minako.

- Minako? Hogyhogy nem jöttél ma be?

- Gomen… figyelj, Shijo, már mostantól szeretném kivenni a szabadságomat… szólnál a főnöknek?

- Persze. Minako… azt akarom, hogy tudd, nagyon szeretlek…

- Shijo, ezt nem szabad! Különben is lehallgathatják a telefont! Kérlek…

- Adom a főnököt.

Minako fájdalmasan megcsóválta a fejét. Nem örült neki, hogy Shijo annyira erőlteti ezt az egészet. Hiszen a lány már a legelején megmondta neki: nem lehet semmi köztük…

- Aino-san? – hallatszott a kagylóból. Minako gyorsan észbe kapott.

- Igen… azért hívtam, mert szeretném kivenni a szabadságomat. Most.

- De Aino-san, nem ebben egyeztünk meg a legelején!

- Tudom, de úgy tűnik, muszáj mostantól. Egyre rosszabbul viselem ezt az egész terhességet.

- Nos… - a férfi, úgy tűnt, habozott. A háttérben hallatszódó hangokból ítélve valami papírokat nézhetett át. – Hát, nagyon sajnálom, hogy egy ilyen kitűnő munkaerővel kevesebben dolgoznak majd nálunk.

- Ugyan, hiszen nem örökre megyek el! – szólt Minako megkönnyebbülten. – Még visszatérek!

- Persze! Akkor megbeszéltünk mindent. Jó szabadságot kívánok önnek!

- Arigato gozaimasu. Ja ne!

- Ja ne, Aino-san.

Minako letette a kagylót, és maga elé bámult. Jó szabadságot… a főnökének fogalma sincs róla, mit kell kiállnia még hónapokon át. Kicsit bele is borzongott a gondolatba, hogy hat hónap múlva egy gyereknek kell életet adnia. Persze félt is, de azért örült, és elképzelte magát anyukaként…

És elnevette magát. Kissé szürreális volt.

Végül megint felemelte a telefonkagylót, és új számot tárcsázott. Usagi volt az egyetlen az Innerek közül, aki nem dolgozott, és egész nap otthon volt, ez éppen kapóra jött.

- Moshi moshi? – hallatszott Usagi hangja.

- Yo Usagi-chan, Minako vagyok.

- Ééés, hogyhogy nem vagy még bent az imádott irodádban?

Minako nagyot sóhajtott. Ennyire nyilvánvaló volt, hogy nem tud meglenni egy kis „kémkedés” nélkül?

- Jaj, ne csináld már megint!

- Mintha nem lenne igazam! – nevetett Usagi. – Szóval, miért hívtál?

- Tényleg, már mondani akartam, csak közbeszóltál. Tehát…

- Nem szóltam közbe! – kiabált Usagi. Minako kuncogott.

- Persze, most is azt csináltad. De mindegy, a lényeg, hogy kivettem a szülési szabadságot.

- Komolyan? Na végre! – ujjongott Usagi. – Erről jut eszembe… mondanom kell valami fontosat… Tudod mit? Inkább átmegyek hozzátok, és személyesen beszélünk!

- Oké, Usagi-chan, akkor várlak!

- És készíts valami finomat! Csokis sütit… - ábrándozott a másik lány. – Na jó, akkor indulok! De jó lesz, most már egész nap együtt szórakozhatunk! Bye-bye, Mina-chan!

Minako nevetve csóválta a fejét. Aztán lement a konyhába egy kis pattogatott kukoricát készíteni…