Megszűnt

by Bernáh Daniella aka. Hi-chan

Sötét van. A sötét mindig megnyugtat, a bársonyos feketeség, amelyet, ha látom, úgy érzem, szint megtapinthatom… most is sötétség honol az egész szobában. Az elfüggönyözött ablakon csak egy kis holdfény árad be, az is szomorkásan, sápadtan süt, pontosan a jobb arcomra.

Az ágyamon fekszem, amelynek puha, síkos selyemtakarói is mintha maguk lennének a sötétség. A plafont nem is látom, milyen messze lehet tőlem. Most olyan jól esik ez a kis semmittevés, egyszerűen nem törődöm semmivel, senkivel, egyedül vagyok…

– Hotaru? – szólal meg egy halk hang, és kinyílik az ajtó. Odakintről halvány fény szűrődik be elsötétített szobámba. – Alszol?

– Nem, csak egy kicsit lazítok…

Hirtelen sziporkázó fény árad szét a szobában, amely bántja a szememet. Gyorsan elfordulok, de előtte még látom, hallom, hogy te vagy az. Megtörted a sötétséget, a nyugalmat, amely szinte elhatalmasodott rajtam. Miért kapcsoltad fel a villanyt?

Leülsz mellém az ágyra, és magad felé fordítasz. A szememet már nem bántja annyira a fény, csak éppen hunyorgok egy kicsikét.

– Néha kell egy kis magány. A magány a nyugalom maga. – mondom, miközben a szemedbe nézek.

– Én nem így gondolom. Hogy itt ücsörögsz a sötétben, minden, csak nem…

– Csss…. – suttogom, és halványan elmosolyodom. Lassan felkelek az ágyról, és kinézek az ablakon. A végtelen eget fürkészem, amelyen ott van a Hold, a maga ezüstös gyönyörűségében, és a csillagok, amelyek mind-mind egy kis külön világ… és bár szabad szemmel nem láthatom, valahol ott van a Szaturnusz is. A bolygó, aminek mindent köszönhetek, és ami elvesz tőlem mindent.

– Nagyon szép az ég ma este. – mondod, miközben mellém lépsz. A Hold fénye megcsillan az arcodon…

– Mi baj, Hotaru?

Na ne. Már megint sírok. De nem tudom megállni. Képtelen vagyok abbahagyni, mikor itt állunk mi, és talán utoljára nézzük a csillagos éjszakai eget… átölelsz. Óvón, védelmezőn. De ettől nem tudsz megmenteni, a sorsom elől nem menekülhetek… lassan kivonom magam az ölelésből, megtörlöm a szememet, és ellépek az ablaktól. És akkor… a szívem megint nagyot ugrik. Ott van, az asztalon hagyott pálca, amely most hirtelen lila fénnyel villant fel. Tudom, hogy mit jelent ez a Jel. Az utolsó találkozásunk, de te még ezt sem tudhatod.

– Most el kell mennem… - a hangom akaratlanul is megremeg.

– De hát…

Mielőtt bármit mondanál, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. – azzal magamhoz veszem a pálcát, utoljára rápillantok az arcodra, majd a szobára, és kilépek az ajtón. Tudom, hogy követsz, és szaladni kezdek. Nem, most már nem tudsz megmenteni…

Ismerős helyzet. Egy újabb ellenség, és egy ártatlan áldozat. És ott van Ő is.

Csak pár szót kell kimondanom, és mindennek vége… a fájdalomnak, a sok értelmetlen halálnak… egyedül én vagyok képes rá.

Hiába jelensz meg mögöttem, nem nézek hátra. Már soha nem nézek hátra többé…

– Silence Glave…

Minden elsötétül. Vagy inkább fényben úszik? Nem is tudom eldönteni. Csak egy valamit tudok biztosan. Hogy mi ketten együtt leszünk, nem is olyan sok idő múlva…

Vége