Bevezetõ

A Visual Rock (vagy ahogy igazából Japánban nevezik visual-kei) a japán zenei szintér egyik legfurcsább és legegyedibb képzõdménye. Az elnevezés sokkal inkább egy kis szub-kultúrát jelent mintsem egy konkrét zenei stílust, mert habár a létezik egy elég jellegzetes, hard-rock, metal, goth/dark ésatöbbi elemekbõl építkezõ hangzásvilág, amit sokan követnek, van legalább ugyanannyi együttes akik teljesen más tipusú zenében utaznak, mégis a visual szintér szerves részei. Az együttesek legáltalánosabb jellemzõje, hogy a zenén kívûl a kinézetre is nagyon nagy hangsúlyt fektetnek... látványos kosztümök, extrém frizurák, elképesztó sminkek... Ezek a külsõségek sokszor elriasztják a felkészületlen érdeklõdõket... legkésõbb akkor mikor megtudják, hogy az együttestagok (szinte) kivétel nélkül férfiak (ami a fényképek alapján idönként valóban hihetetlen). Viszont aki rászánja magát, és a zenét is meghallgatja rájön, hogy sokkal többrõl van szó mint egy csak külsõségekrõl szóló divatõrületröl. Ezt bizonyítja az is, hogy a visual-kei már több mint egy évtizede jelen van, és manapság izgalmasabb és változatosabb mint valaha.

Az egész valamikor a nyolcvas évek elején kezdõdött. Japánban természetesen már a 60-es évek óta voltak szép számmal rock-zenekarok/énekesek, de habár a maguk stílusában jók voltak, többnyire semmi különlegesebben eredetit nem tudtak felmutatni.. Semmi olyat amitõl egy átlag külföldi felvonta volna a szemöldökét, hogy "ohh, mi ez? ilyet még nem hallottam!" Azonban ez már nem sokáig maradt így...

Hard-rock, goth-rock és nagy hajak

A fiatalok újabb nemzedékét már nem érdekelte a hagyományos rock'n'roll, vagy a Bob Dylan inspirálta folk-rock. Szivesebben hallgatták a nyugati hard-rock és heavy metal zenekarokat, melyek akkoriban voltak népszerûségük csúcsán (pl. Hanoi Rocks, KISS, Mötley Crüe) és mikor rendes rock-fanatikus fiatalhoz illõen kitalalták, hogy na akkor õk is zenekart alapítanak, természetesen ezek a zenék voltak az elsõdleges hatásaik. Természetesen átvették a nyugati bandákra jellemzõ külsõségeket is: nagy, feltupírozott hajak, bõrcuccok, arcfestés és gyakran a késõbbiekben különlegesen meghatározóvá váló nõies, androgün kinézet.

Ezen zenekarok egyike volt az 1982-ben alakult X (akik pár évvel késõbb X-Japan névre váltottak ). Az énekes Toshi és dobos/zongorista Yoshiki által alapított X zenéjét a kiadók eleinte persze túl durvának találták és így nem jutottak szerzõdéshez. Egy idõ után feladták a felesleges próbálkozásokat és családi pénzbõl saját kiadót alapítottak Extasy Records néven és ezzel kezdetét vette a visual-rock igazi története. 1988-ban jelenik meg elsõ lemezük, a Vanishing Vision és rövid idõn belül egyenlõre viszonylag kicsi, de annál fanatikusabb rajongótábort szereznek maguknak. Még '88-ban leszerzõdtetik az elsõ zenekarokat a kiadójukhoz. Ezek közül az elsõ a Ladies Room és a Zi:Kill, akiket számos más zenakar követ, köztük a késõbb a mûfaj egyik legfontosabb zenekarává váló Luna Sea is akikre az X gitárosa, hide figyel fel egy fellépésükön. 1989-ben megjenik a második X album (Blue Blood) ami már hatalmas siker és az Oricon toplistán a negyedik helyig jut.

Persze nem az X volt az egyetlen ilyen zenekar... számtalan más banda játszott hasonló hard-rock inspirált zenét, hasonló külsõségekkel megtámogatva. Dead End, Gas Tunk, Media Youth, Tokyo Yankees és a hagyományos heavy metal hangzást követõ Seikima II... azonban az X hatása kiadójuknak, Yoshiki zeneszerzõi képességének (olyan rock-balladákat mint õ nem írt senki :) ), valamint nagy részben a zenekartagok (elsõsorban hide és Yoshiki) extravagáns személyiségének és ebbõl következõ kult-hõs státuszuknak köszönhetõen felbecsülhetetlen.

Az egyetlen igazán fontos visual zenekar amely nem az X által elindított hullámnak köszönheti sikerét, az 1983-ban alkult Buck-Tick akik már az X-Japan elsõ sikerei elõtt befutottak és zeneileg is olyan távol voltak a kortásaikra jellemzõ hangos és zúzos hard-rocktól, amennyire az a rockzene határain belül lehetséges. Az õ sõtét tónusú, sokszor nyomasztó és felkavaró zenéjük gyökerei a klasszikus glam (David Bowie, Roxy Music), a new-wave (Ultravox, Japan) és legfõbbképp a korai dark-rock (Bauhaus, Clan of Xymox, The Cure) együttesekben rejlenek. Ezt a keveréket az akkoriban nagyon népszerû japán Boowy könnyedebb rockjának hatása enyhítette és tette befogadhatóvá a nagyközönség számára.
A Buck-Tick akik kinézetben is zenei példaképeiket követik (nagyrészt elegáns fekete és fehér ruhák, égnekálló, bozontos frizurák, ésatöbbi) 1986-ban jut lemezszerzõdéshez és kisérteties szépségû, összetéveszthetetlenül egyedi zenéjüknek köszönhetõen pár évvel késõbb már a legnépszerûbb zenekarok között vannak. Ezt a pozíciójukat a mai napig sikerûlt megtartaniuk és azóta is sorban adják ki a jobbnál jobb albumokat.

Az X, a B-T  és a többiek sikere nagyban megkönnyítí az olyan a  kilencvenes évek elején felbukkanó visual zenekarok dolgát, mint a Luna Sea, GLAY, Penicillin, Kuroyume, Shazna, Malice Mizer, L'Arc~en~Ciel, Siam Shade stb... Azonban ezek a zenekarok mind más és más hatásokból építkeznek aminek köszönhetõen mind kinézet, mind pedig zene szempontjából elkezdõdik a visual-keit oly érdekessé tevõ stíluskavalkád.

A gyakran elegáns öltönyökben pompázó, de egészen elképesztõ hajviseletekkel rendelkezõ GLAY kezdettõl fogva a pop és a rockzene ötvözésével kisérletezett (nem-kicsit a Boowy nyomdokain haladva), a Kuroyume, a Luna Sea mellett a legfontosabb elõfutára a késõbbiekben oly jellegzetessé váló visual-hangzásnak ami a goth/dark-rock dallamos, de ugyanakkor sõtét és fenyegetõ zenei világát vegyíti a hard-rockra jellemzõ zúzással.

Ekkoriban jelennek meg egyre több zenekarban a néha egészen félelmetes mértében nõies kinézetû zenészek. Ilyen például Hakuei a Penicillin-bõl, Hyde a L'Arc~en~Ciel-bõl és legfõbbképp a Shazna énekese, Izam, aki Japánban meglehetõsen szokatlan 190 cm körüli magassága ellenére egy-az-egyben úgy néz ki mint egy kétségbeejtõen aranyos tizenéves lány. Azonban ezt a késõbb a visual-kei elválaszthatatlan részévé váló trend-et, Mana, a kosztümök, smink és szinpadiasság tekintetében is minden zenekart messze túlszárnyaló Malice Mizer gitárosa vitte tökélyre. Míg a többi együttesnek többé-kevésbé megtalálhatóak a zenei elõképei nyugaton, addig a Malice klasszikus zenét, rockkal, majd késõbbiekben industriallal ötvözõ hangzásához hasonlót nem találunk.
Ezek a zenekarok voltak legnagyobb hatással a következõ visual-kei generációra mind zeneileg, mind kinézetben, mindpedig a visual-kei-re olyannyira jellemzõ szinpadi pózok tekintetében... a Malice középkori kosztümei, a Kuroyume durva dark-rockja, a Luna Sea gitáros Sugizo feszes bõr- és latex-cuccai, vörös haja és szinpadi pózolása mind a mai napig számtalan zenekar eszköztárában a legfontosabb elemek közt vannak.

Major JRock: Pénz, siker, ragyogás és lassú halál

Az ebbe és a következõ, a kilencvenes évek közepén felbukkanó, generációba (pl. Pierrot, Laputa, Dir en grey, La'cryma christi) tartozó zenakarok karrierje szinte kivétel nélkül ugyanúgy alakul: Egy-két demo és független kiadónál megjelent lemez után lecsap rájuk valamelyik major lemezkiadó és ezután a együttes hatalmas népszerûségre tesz szert, azonban mind zeneileg, mind  kinézetben egyre visszafogottabbá válik. Eltûnnek, vagy legalábbis visszafogotabbakká válnak a sminkek, nincsenek többé extrém ruhák, a brutál, sötét hangulatú, sikításokal teletûzdelt dalok is mindinkább elmaradnak, helyettük kapunk balladákat orrvérzésig, a témában a vér és erõszak helyett egyre inkább a szerelemé és hasonló csacskaságoké lesz a fõszerep. Ez nem azt jelenti, hogy a zenekarok bármivel rosszabakká váltak volna... Továbbra is kíváló számokat, albumokat hoznak össze, de ez már egy más mûfaj... a stílusbeli változást sok régi rajongó nem is tudja feldolgozni és hátatfordítanak régi kedvenceiknek. Azonban minden elvesztett rajongó helyett kapnak vagy száz újat.

Ekkortól kezdve válik egyre elterjedtebbé a JRock kifejezés ami leginkább arra szolgál, hogy ezeket a zenekarokat megkülönböztesse azoktól akik megmaradtak a szélsõségeknél. Mert azért vannak kívételek.. a Malice Mizer a major lemezszerzõdésnek és sikernek köszönhetõ nagyobb pénzügyi szabadságot arra használja, hogy a szinpadi showt, kosztümöket és videókat még nagyszabásúbbá, tökéletesebbé és legfõbbképp extrémebbé tegye. A másik zenekar, amely majdnem ilyen következetesen ragaszkodik a szélsõségekhez, a kilencvenes évek második felének legnagyobb hatású visual bandája a Dir en grey. Rajuk zeneileg és kinézetben is talán a korai Luna Sea és Kuroyume volt legnagyobb hatással... a két gitáros Die és Kaoru jónéhány képen úgy néz ki mintha épp akkor fosztották volna ki Sugizo ruhásszekrényét, dalaikból árad az elsõ néhány Kuroyume lemezre oly jellemzõ hisztérikus õrület, Kyo üvöltései, pedig Ryu sikolyait idézik (itt jegyezném meg, hogy a Luna Sea énekese, Ryuichi, aki eleinte igencsak kegyetlen hangokat préselt ki magából, késõbb a szivlangyosító szerelmesdalocskák egyik fõ specialistájává vált... mit tesz az emberrel a hírnév)

A ex-visual, major zenekarok közt a kilencvenes évek második felére kialakul egy nagyon jellegzetes hangzás, amelynek legfõbb jellemzõi a végtelenül dallamos, softos, olykor pop-ba áthajló dalok. Ezt a vonalat követi az ekkoriban alakuló zenekarok közül is jónéhány, például a Janne Da Arc és a Raphael, akik ennek köszönhetóen szintén pillanatok alatt nagy kiadókhoz és ennek következményeként a toplisták élére kerülnek.

Azért persze nem mindenki ebbe az irányba indult el: legjobb példa a kis botladozás (True *khm-khm*) után magára találó és Japán egyik legkiválóbb zenekarává váló L'Arc~en~Ciel, és az egyre inkább punkos zenét játszó Kuroyume, akik 1999-ben feloszlanak, csak azért, hogy az együttesvezetõ, énekes Kiyoharu, aki a japán rock egyik legkarizmatikusabb és komprumisszummentesebb (nomeg legõrültebb) figurája, új Sads nevû zenekarával teljesen maga mögött hagyja a múltat és bebizonyítsa, hogy a kiégett és fáradt mûfajnak hitt punk-rockból igenis lehet kihozni új dolgokat dögivel, csak akarni kell.

Ez a JRock igazi fénykora. A mûfaj hisztérikus népszerûségnek örvend, sorra jelennek meg a jobbnál-jobb kislemezek és albumok, a zenekarok ekkorra már rég maguk mögött hagyták a kis klubbokat és mindegyikük teltházas stadionturnékat csinál, lemezeik kivétel nélkül a toplisták tetején landolnak, velük vannak tele a zenei tv-mûsorok, rádiók, újságok és nemzetközileg is ekkor kezdenek egyre többen felfigyelni arra, hogy mi is folyik a kis szigetországban. Nopersze nem a nagyközönség, hanem elsõsorban az anime rajongók, akiknek különben is van már egy kis rálátása a japán kultúrára.

2000-ben viszont elkezdõdnek a problémák... A Luna Sea egy kb. egyéves leállás után, amely idõ alatt a tagok szoló projectjeikkel törõdtek, visszatér, összehoz még egy lemezt (Lunacy címen... visszautalva az együttes eredeti nevére), majd bejelentik, hogy feloszlanak. Következõ évben a L'Arc~en~Ciel jelenti be, hogy tartanak egy kis leállást szóló-tervek miatt és a kényszer-szünet azóta is csak nyúlik és a rajongók egyre szkeptikusabbak azzal kapcsolatban, hogy van-e így a zenekarnak jövõje... Késõbb pedig a Siam Shade és a Rouage is feloszlott, a Shazna pedig az énekes kisebbfajta botrányt okozó házassága, majd válása után szépen csendben eltünt.  Több, frissen a majorökhöz került zenekar pedig nem húzza sokáig... Lareine a "zenei nézeteltérések" miatt oszlott fel, a Raphael, a gitáros Kazuki halála miatt, a sokéves indies periódus után leszerzõdõ Baiser meg fene tudja miért...

A Dir en grey és a Malice Mizer, az a két zenakar aki nem hajlandó visszafogni magát extremitás terén, inkább visszamegy független kiadókhoz, hogy nyugodtan csinálhassák azt amit akarnak. Akik maradnak nagy kiadóknál nem sokat tesznek hozzá a mûfajhoz... a Pierrot még összehozza pályafutása talán legjobb lemezét, a zeneileg, és témájában (diktatúra, korrupció és igen lesújtó kép a társadalomról) is roppant húzós és agresszív Private Enemy-t, majd teljesen érthetetlen módon beállnak a sorba, és elkezdenek az ekkorra már eredetinek vagy újítónak véletlenül sem nevezhetõ, tipikus JRock hangzásba tökéletesen belesimuló, meglehetõsen unalmas számokat irogatni. Számos zenekar pedig láthatóan képtelen a változásra, vagy megújulásra... A Plastic Tree, a GLAY vagy a La'cryma christi stílusa nem sokat változik az évek során és habár továbbra is jók a lemezeik, újat igazából nem tudnak felmutatni... az olyan újabb sikercsapatok mint a Janne Da Arc, a Wyse vagy a producerek által õsszeválogatott Lucifer pedig igazából említésre sem méltóak.

A nagy kivétel a Buck-Tick, és talán még a Laputa, akiknek továbbra sincsenek gyengébb pillanatai, és sokkal hajlamosabbak a kisérletezésre mint a többiek.
Vagyis mára a JRock-nak már nincs meg az az vonzereje mint pár évvel ezelõtt... nem kapkodjuk a fejünket az új, soha nem hallott hangzások miatt, nem érezzük azt az átütõ erõt és lelkesedést ami régebben még oly kézzelfogható volt...

Ennyi alapján azt szûrhetnénk le, hogy a Visual és JRock, sok más irányzathoz hasonlóan idõvel kiégett és érdektelenné vált... azonban ez közel sem igaz. Csak azt bizonyítja, hogy azoknak akik annak idején húzták a szájukat mikor a zenakarok aláírták a szép nagy számokkal teleirogatott lemezszerzõdéseket, félve attól, hogy milyen hatással lesznek a nagy kiadók kedvenceikere végülis bizonyos fokig igazuk lett. Mert miközben a felszinen szépen lassan haldoklik minden, mélyen, a kis klubbok világában úgy pörögnek az események mint még soha...

Az indies szintér: Sokk, kreativitás, extremitás és kiszámíthatatlanság

Akkorra mikor a fentebb leírt események megestek, a valaha többé-kevésbé egységes visual szintér teljesen kettévált. A folyamat valamikor '97-98 környékén kezdõdött... Addig a népszerûbb indies zenakarok ugye szinte törvényszerûen a nagy kiadóknál kötöttek ki, de helyeket mindig újak vették át akik aztán szintén leszerzõdtek. Azonban ezt a sort a Dir en grey és Pierrot lezárta. Egyrészt kezdett telítõdni a major JRock piac, másrészt az ekkoriban felbukkanó újabb, a visual-kei extrémebb vonalát képviselõ zenekarok (pl. a Madeth gray'll, La Mule és legfõbbképpen a Lamiel) már egyre inkább úgy gondolták, hogy semmi szükségük nagy cégekre, hanem köszönik, de nagyon jól elvannak a kis klubbokban is, ahol kõzönség is olyanokból áll, akik igazán komolyan veszik a mûfajt. Ráadásul ekkorra kezdett megerõsõdni egy-két független kiadó (melyeknek vezetõi többnyire maguk is zenészek) és egyre több, visualre specializálódott bolt nyílt, vagyis a lemezek, demók terjesztése sem volt tõbbé probléma.

Tömegével bukkantak fel az új zenakarok, a fõ irányvonallá pedig a leginkább talán a Dir en grey és Baiser inspirálta, kegyetlen, sikitozós zúzdát a dallamossággal vegyítõ hangzás lett, amit lenyûgözõ kis ötletekkel tettek igazán izgalmassá. Elsõsorban a gitárosok remekeltek, telepakolva a számokat szokatlan megoldásokkal és dallamokkal. Ez csak még egyedibbé és különlegesebbé tette a nyugati bevezetõ/1. versszak/refrén/2. versszak/szoló/3.versszak/refrén/stb... sémáktól amúgy is egyre jobban különbözõ dalszerkezeteket. Az átlag visual számban a refrén általában teljesen kimarad és a szövegben/zenében sem jellemzõek az ismétlõdések, ehelyett a komplexen felépített, végig alakuló, változó dalszerkezet a leggyakoribb.

Azonban ezen a fõ irányvonalon kívül számtalan más zenei stílus is beszivárgott a v-keibe szépen lassan. Mint mindenhol, itt is megjelent az elektronika. Ebben a szövegein és borítóin szürreális álomvilágot kialakító Guniw Tools játszott forradalmi szerepet, furcsa atmoszférájú, pop-os dalaival, de többen követték õket a sorban... A Kilhi+Ice duó, a durvább electro-industrial hangzásban utazó Blam Honey vagy újabban a hasonlóan brutál Mushi. Voltak olyanok, akik a színtiszta goth-hangzásvilágot képviselték... a termékenynek közelsem nevezhetõ Art Marju Duchain, akik habár mind a mai napig aktívak és folyamatosan koncerteznek, az évekkel ezelõtt megjelent négyszámos EP-n kívül semmit sem adtak ki, a Pride of Mind amelynek énekese késõbb Klaha név alatt a Malice Mizer harmadik énekeseként vált igazán ismertté, valamint mind közül a legkiválóbb és legismertebb Velvet Eden. Számtalan más, egy-két csapatra jellemzõ zenei furcsaság is elõfordult még, mint a David Shito:aL-nak, és utódzenekarának a pleur-nek fura, egyszerre vidám és gonosz kis pop/rock dalocskái, vagy az Amadeus szoprán énekesnõvel megtámogatott teátrális, néha már-már musical-szerû számai. Nomeg ott van az utóbbi évek legizgalmasabb dolgait kitermelõ eruguro néven ismertté vált egészen elképesztõ almûfaj, ami viszont külön szekciót fog majd kapni, mert túl érdekes és kiterjedt (és ennek köszönhetõen túl hosszú) téma ahhoz, hogy ezen írás kereteibe be lehessen illeszteni.

Az indies visual szintér egy-két év alatt hatalmasra nõtt és mivel a major kiadókhoz szerzõdött zenekarokkal és közönségükkel egyre inkább megszakadt minden kapcsolat, ekkoriban vált igazán különálló, kívülálló számára szinte teljesen átláthatatlan szubkultúrává... ez az átláthatatlanság azonban abból is eredt, hogy a színtér követhetetlen sebességgel változik. Természetesen mindig is voltak zenekarok amik feloszlottak, tagok, akik kiváltak egyik csapatból és beszáltak máshová, vagy új bandát alakítottak, de az az intenzítás és kiszámíthatatlanság, ahogy ezek a dolgok a visualon belül történnek eleinte a legfanatikusabb rajongókat is alaposan kibillentette a lelkivilágából.

A dolgok igazán '99-2000 környékén szabadultak el, nagyjából ugyanakkor amikor a major zenekarok is elkezdtek hullani mint a legyek. Szinte naponta bukkantak fel az együttesek feloszlásáról vagy többnyire végtelenné nyúló "idõleges leállássáról" szoló hírek. Lamiel, Madeth gray'll, Shiver, Vasalla, L'yse:nore, pleur, D=Sire, Mirage, Guniw Tools... csak néhány a félelmetes mennyíségû zenekarból akik a feloszlási láz áldozataivá váltak. Az emberek már szbályosan féltek ellátogatni a msg-boardokra és egyéb hírforrásokhoz, mert nem tudhatták, hogy aznap éppen nem egy újabb kedvencük neve szerepel-e a 'disbanded' szó elõtt.

Ráadásul ez a tendencia nem merült ki zenekaroknál, hanem egész kiadók szüntek meg. Erre a sorsra jutott a Soleil, a legdurvább élmény viszont talán az volt amikor az akkori zenekarok legjobbjai közül jónéhányat felvonulató Key Party szétzuhanását kellett tehetetlenûl végignézni. Kezdõdött ott az egész, hogy a kiadó egyik kiválóságát, a NéiL-t leszerzõdtette egy major kiadó. A zenekar egy indies-búcsúkoncert után eltûnt és mindenki úgy tudta, hogy stúdióba vonultak, ám a hallgatás gyanúsan hosszúra nyúlt, és hónapokig nem érkezett semmi hír róluk. Aztán egy nap jött a hír, hogy bejelentették feloszlásukat. Magyarázat semmi. Akkor még mindenki azt hitte, hogy ez egy elszigetelt esemény, ami újra azt bizonyítja, hogy nem szabad a majorökkel szóba állni, azonban a Key Party pénzügyi válságba került és nem tudni, hogy ezért-e, vagy másért, de sorban véreztek el zenekaraik. NOi'X, Missalina Rei, Eliphas Levi és végül, végsõ sokként a kiadó két legkiválóbb zenekara, a zeneileg idõnként black-metalba hajló, saját kis mitológiát felépítõ Aliene Ma'riage, és a visual, gothic és spanyol (!) zenei elemeket ötvözõ, õrûlt, beteges hangzású számairól, és elmebeteg kisgyerek hangon sikitozó háttérénekesérõl híres Noir fleurir is a megszûnt létezni. A Crow volt az egyetlen zenekar amely túlélte a kiadó megsemmisülését. Õk nevet változtattak Kagrra-ra és jelenleg is a legnépszerûbb csapatok közt vannak.

A másik hasonlóan súlyos sokk, a kein 2000 nyarán bekövetkezett feloszlása volt. Rövid létezésük alatt is hatalmas rajongótábort szereztek, és sokak szerint (példul szerintem is) a legjobb valaha létezett indies-visual zenekar voltak. Az elõzõ hónapok sokkterápiája után ez a bejelentés volt az ami sokakat végképp depresszióba és letargiába taszított. Azonban ez a depresszió nem tartott sokáig. Az egyébként is félig-meddig Lamiel utódzenekarnak számító kein három tagja következõ év januárjában Deadman néven új csapatot alapít ami továbbviszi a megkezdett irányvonalat, csak némileg kísérletezõbb módon és idõvel a maradék két tag is felbukkan új formációkkal (Blast, Gullet), és ugyanígy tesznek számos más zenekar tagjai is. Ekkortól kezdve a rajongók kezdik megszokni, hogy láthatólag ez a dolgok rendje és habár továbbra is folyamatosan oszlanak fel a jobbnál jobb csapatok (példáúl a Phobia, vagy az Amadeus... ritka dolog, hogy valakik tovább húzzák max. 2-3 évnél) már nem okoznak olyan nagy megrázkódtatást.

Ez alól talán két kivétel volt csak... az elsõ az volt amikor a Malice Mizer 2001 decemberében bejelenti, hogy elõre beláthatatlan idõre felfüggesztik a zenekar létezését. A másik pedig majdnem egy évvel késõbb jött, 2002 õszén mikor Kisaki, a korábban számtalan zenekarban (köztük a Dir en grey elõzmény La:Sadie's-ban) megfordult basszusgitáros bejelenti, hogy az év végével a Malice-hez hasonlóan meghatározatlan idõre leáll jelenlegi együttese a Syndrome, és ami sokkal súlyosabb hír, hogy ugyanekkor megszünteti Matina nevû kiadóját ami az utóbbi 2-3 évben a legfontosabb és messze legnagyobb indies-kiadóvá vált 25-30 zenekarral... akiknek sorsát egyenlõre nem tudja senki.

Azonban ez sem rázott már meg annyira senkit, mert a feloszlott zenekarok helyett, ugyanolyan mennyiségben bukkannak fel a semmibõl a tehetségesebbnél tehetségesebb újak, akik új dolgokkal kisérleteznek, és frissen tartják a mûfajt. Hónapok alatt válnak kezdõ zenekarokból nagy sztárok, egy-egy új dologgal elõrukkoló zenekarnak mindig akadnak követõi, akik általában egy-két arctalan kópiaként elkönyvelhetõ kiadvány megjelentetése után, tovább kisérleteznek az átvett hangzással és megtalálják saját stílusukat, új trendet teremtenek, majd feloszlanak és átadják helyüket a következõ hullámnak. Olyan szinten pörögnek a dolgok, hogyha valaki akár csak pár hónapig nem követi az eseményeket teljes almûfajok tündöklésérõl és bukásáról maradhat le.. dehát éppen ez teszi olyan izgalmassá az egészet. :)

A szubkultúra: Platform-cipõk és vérfoltos teddy-macik

Az évek során a visual-kei köré egy nagyon furcsa szubkultúra alakult ki ami önmagában is van majdnem olyan érdekes mint a zene. Ez elsõsorban a rajongók azon mániájának köszönhetõ, hogy a koncertekre, találkozókra beöltöznek kedvencük kosztümeibe (ez az anime-rajongók közt is roppant népszerû cosplay, vagyis costume-play). Egyik fõ találkozóhelyük a tokiói Harajuku negyed, amely elsõsorban hétvégenként leginkább egy nyilvános extrém divatbemutatóhoz hasonlít, a dolog hátterérõl mit sem tudó turisták legnagyobb megdöbbenésére. Ez a mánia gyakorlatilag egyidõs a mûfajjal, azonban míg az X-Japan bõrruháit és tupírozott, festett hajait még viszonylag könnyen elõ lehetett állítani házilag is, addig például a Malice Mizer látványos kosztümeivel már teljesen más volt a helyzet. A problémát megoldandó (és a kezdõ visual-zenekarok ruházkodási gondjait is segítendõ ^^) erre a potenciális vevõközönségre specializálódott ruhaüzletek nyíltak, amelyekbõl idõvel divatmárkák nõttek ki (melyek közül talán legnépszerübb és legfontosabb a Malice-es Mana által vezetett Moi-Memé-Moitié). Hamarosan kialakult egy teljesen különálló öltözködési stílus, mely stílusosan a 'Goth-Lolita' nevet kapta. Ennek fõ vonalát a viktoriánus behatású, pompázatos ruhák alkottják (természetesen többnyire fekete szinben), de sok más furcsaság is elõfordul... latex nõvér- és katonai egyenruhák, rózsaszín nyuszi-kosztümök és egyéb elképesztõen furcsa dolgok, és mind a mai napig folyamatosan változik, alakul a divat és bukkanak fel a vadabbnál vadabb ötletek.. utóbbi idõben például a visual-énekesnõ Kana bondage-pandájának hatására divatba jöttek a plüssállatkák... A tömött vonatokat és metrókat megtöltõ jólöltözött cégalkalmazottak és elegáns háziasszonyok közt random felbukkanó rózsaszín viktoriánus-kiskosztümöt viselõ, vérfoltos teddy-macit szorongató, falfehérre meszelt arcú lányok felbukkanása eléggé ki tudja billenteni a felkészületlen embert a lelkiegyensúlyából.
A divatüzleteken kívûl számtalan csak visual-kei kiadványokkal foglalkozó bolt is található szerte Japán nagyvárosaiban, meg persze elsõsorban Tokióban. A boltok közül néhány az Interneten is elérhetõ, a más forrásokból teljesen beszerezhetetlen demókra és limitált példányszámú CDkre áhítozó külföldi visual rajongók legnagyobb örömére. Emellett mint minden magára valamit is adó zenei mûfajnak, a visual-nak is megvannak a saját magazinjai. Ezek közül a Shoxx és a Fool's Mate a legfontosabbak, miután az egykor vezetõ szerepet játszó Vicious szintén a megszûnési mánia áldozata lett. Ezek mellet meg kell még említeni az UV-t is, mely szinte kizárólag csak a major JRock elõadókkal foglalkozik. Ezek az újságok persze nálunk beszerezhetetlenek, és Európában is maximum néhány japán könyvesboltban lelhetõek fel. Megrendelni õket meg kész anyagi csõd, mert a postaköltség, ésatöbbi messze többe kerül, mint maga a magazin.

Hát dióhéjban kb. ennyi. Persze van számtalan zenekar és téma ami egy ilyen cikk keretei közé nem fér be, de idõvel majd próbálom a hiányokat pótolni, és naprakész infókat adni arról, hogy mi is történik ebben a visual-kei néven ismeretes csodás kis elszeparált univerzumban...