Honnan ered a korcsolya?

A télnek is megvan a maga varázsa! A hideget ugyan nehéz elviselni, de máris jobb az ember közérzete, ha esik a hó, és a tükörsimára fagyott jégen gondtalanul siklik a korcsolyájával. Ám azon vajon elgondolkodtál-e már, amikor felcsatolod a lábadra a szuper műanyag koridat, hogy honnan ered ez a nagyszerű téli sport és maga a korcsolya?

Manapság az egyik legkedveltebb téli sport a jégkorcsolya, amelynek többféle változata még a téli olimpiák versenyszámai közé is bekerült. Ráadásul nekünk magyaroknak még az az előnye is megvan például a síeléssel szemben, hogy nem kell elutazni hozzá a hegyekbe, hanem bárhol művelhetjük, ahol jég van. Sőt, a korcsolya mostanság olyan nagy divat, hogy nemcsak a természetes úton befagyott vizeken siklunk, hanem műjégpályákon is.

Mint oly sok minden más dolog az életben, az északi népek mondái szerint a korcsolya is az ősidőkből és az istenektől származik. Ez természetesen csak legenda, annyi azonban biztos, hogy már az ősidőkben is elbűvölte az embereket a befagyott tavak és folyók látványa. Az őskori leletek pedig arról tanúskodnak, hogy az első korcsolyákat csontból készítette az ember.

A sporttörténeti szakkönyvek szerint az európai korcsolyázás kezdete a XIII-XIV. századra nyúlik vissza, amikor is a németalföldi lakosság eleinte téli közlekedés, majd később sportolás és szórakozás céljából a lábára csontból, majd később vasból és fából készült korcsolyát erősített.

A vasél biztonságosabbá tette a jégen való mozgást, növelte a gyorsaságot, és könnyebbé tette az irányváltoztatásokat. Vasélre azonban csak a módosabb polgároknak telt: a szegényebbek botok, illetve vitorla segítségével próbálták az előrehaladást és az irányváltást zökkenőmentessé tenni. A vasélek révén pedig rájöttek az emberek, hogy a jég táncmozdulatok végzésére is alkalmas: nagyszerűen lehet pörögni és forogni rajta.

Ezután pedig már csak tökéletesíteni kellett a sportot. Az amerikaiak voltak az elsők, akik korcsolyáikat teljes egészében fémből készítették. 1860-ban már igen sokféle korcsolyamodellel rendelkeztek, amelyek a legkülönbözőbb felerősítéssel működtek. Ezek közül Európában a "Halifax" terjedt el legjobban, amelyet egy rugalmas kengyel benyomásával a cipő talpához és sarkához lehetett erősíteni.

Magyarországon egészen az 1860-as évekig a korcsolyázás nem volt divatos sportág, a nők körében pedig különösen nem. Az 1860-as évek végén - valószínűleg a bécsi elődök hírére - Budapesten is szervezkedni kezdett néhány fiatalember, hogy meghonosítsa ezt a sportágat magyar földön is.

A nők és az ifjú leányok számára eleinte kifejezetten károsnak vélték ennek a testmozgásnak az elsajátítását és gyakorlását. Ugyanis egyes vaskalapos nevelők úgy gondolták, hogy a leányok letérnek az erény útjáról, ha lábukra korcsolyát csatolnak. Voltak orvosok is, akik azt terjesztették, hogy a fiatal női szervezetnek árt a korcsolyázás, hiszen könnyű felfázni és meghűlni ilyenkor.

A városligeti korcsolyapálya létrehozása azonban "megtörte a jeget": egyre többen és többen merészkedtek a befagyott víztükörre, s olyannyira megszerették ezt a sportot, hogy korcsolyaegyletet is alapítottak a fővárosban, majd a vidéki városokban is.

A nők pedig különösen megkedvelték a jégen való siklást: számukra a korcsolyázás több volt, mint egy egyszerű sport. A korcsolyázás külön ruhadivatot hívott életre. A fiatal lányok a jégpályán találkoztak hódolóikkal, a férjes asszonyok számára pedig a jégpálya volt a társasági élet és a "divatbemutató" egyik színtere a múlt század végén.

Ha ma már nincs is ekkora társadalmi jelentősége a jégkorcsolyának, mégis egy divatos sportág. És hogy mi teszi annyira vonzóvá, azt jól kifejezi ez az 1872-ből való újsághír: "... az ember sohasem közelíti meg a madár repülését annyira, mint a korcsolyán. A vágtató ló szélsebesen visz tova ... de szenvedő részesei vagyunk a gyors mozgásnak ... a velocipéd (kerékpár) nehézkes mechanikai munka, hol erőnket a gép hajtása emészti fel; a korcsolyán magunk szállunk ..."