5. fejezet – Carpe diem

Fényes nappal volt mikor szememre már nem ragadt az álom mikor már nem tudott visszatartani semmilyen bűbáj. Kimásztam Lestat koporsójából. A vámpír semmit nem vett észre aludt tovább. Louis koporsója is zárva volt, azért a biztonság kedvéért benéztem. Louis valóban ott aludt. Amint így tisztáztam a dolgokat, hatalmas döntést hoztam meg. Megnézzem hogy Lestat igazat szólt e, azzal kapcsolatban hogy képes vagyok a napon járni. Felmentem a lépcsőn és mikor megláttam a nap első sugarait az ajtó alatt bekéredzkedni nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. A fény először szokatlan volt olyan hosszú idő után, amit én a sötétben töltöttem, de Lestat valóban nem hazudott fényen járó lett belőlem. Ahogy a vár körül sétáltam szöget ütött a fejemben hogy elméletileg 2 hete eltűntem és senki nem keress. Rosszul esett erre gondolni. Pedig volt egy bátyám, akinek igenis aggódnia kellett volna. Mondjuk igaz hogy ott van neki a felesége, de akkor is. Még is csak a húga vagyok. Ahogy ezeken a dolgokon töprengtem fel se tűnt, hogy egyre távolabb kerültem a vártól. Akkor eszméltem fel újra mikor éreztem valami lábamnak, ütközik. Egy kis kutya volt.

-         Mi a… - kezdtem el a kérdést, de kiabálást hallottam.

-         Néni, tessék megfogni a kutyám. – egy szakadt ruhájú kislány rohant felém. Arany fürtjei csak úgy ragyogtak. Ismerős volt, de nem tudtam honnan. Megfogtam az apró kis fehér kutyát, aki abban a percben meg akart harapni. – Enyje Chaplin! – vette át a kutyust a kislány.

-         Chaplin? És téged hogy hívnak gyermekem? – kérdeztem a leányzót és leguggoltam mellé a földre.

-         Idegen emberekkel nem beszélhettek. – fordult el. Megvontam vállam majd így szóltam

-         Nos kislány akkor hadd mutatkozzam be a nevem Margaret Leona és te ki vagy? – nyújtottam felé a kezem barátságosan

-         Az én nevem Jennis Sterians. – fogott velem kezet mosolyogva a lány. – a kutyusom Chaplin. – a kutya rám morgott és még jobban a kislányhoz bújt

-         Úgy látom, nem kedvel engem a kutyád…

-         Nem erről van szó csak ő árva, mint én…

-         Árva vagy? – kérdeztem meglepve. Erre nem is gondoltam. – De hisz nem vagy árva. Itt van neked Chaplin. Chaplin – nek pedig te.

-         Köszönöm néni, de… - ekkor nézett úgy igazán végig rajtam. – A nénin mért van ilyen furcsa ruha? – kérdezte a gyermek

-         Oh hát én az ilyen furcsa ruhákat szeretem. – szóltam nevetve és megsimogattam a gyermek fejét a kislány is nevetett. Aztán egyszer csak belém hasított. Tudtam honnét ismerős Jennis. Olyan akár a Louis által leírt Claudia.

-         Baj van néni? – kérdezte a lány és meghúzta szoknyám

-         Nem semmi csak… nagyon hasonlítasz valakire, akit ismertem. – hazudtam a gyermeknek akinek széles vigyor jelent meg arcán.

-         Elnézést… - szólt valaki hátunk mögött – Edmond Silakury rendőrfőhadnagy vagyok és… - ahogy a rendőr megpillantotta arcomat elállt a szava

-         Igen? – néztem rá kérdőn és megfogtam Jennis vállát

-         Ööö… Jack Marrow küldött a nővérét keresem Margaret Leona – t…

-         Ő…

-         Elnézést, de rossz helyen kopogtat ebben a várban nem lakik semmilyen Margaret…izé… - szóltam megelőzve Jennis – t – És most ha megbocsát a lányommal elmennénk pihenni. – szóltam és elfordultam a férfitól.

-         Persze… és elnézést – szólt a főhadnagy és elsétált.

Bevittem a gyermeket a várba és lefektettem aludni. Furcsa mód nem kérdezett semmit. Én még elmentem és megmartam néhány embert, aki az utamba akadt. Aztán visszamentem hogy az éjszaka előtt aludjak egy kicsit. Pontosan nyolckor, mint valami ébresztőóra kimásztam koporsómból és megláttam, hogy Lestat már rég nincs a helyén. Lelöktem Loui koporsójának fedelét és felkeltettem a vámpírt.

-         Louis nagy baj van! Idehoztam egy kislányt és Lestat már nincs a helyén és… és…

-         Ccccssss… - tette Loui számra mutató ujját. – Hová vitted a lányt?

-         Fel az emeletre.

-         Akkor menjünk.

Felrohantunk a lépcsőn és hogy gyorsabban odaérjünk Loui felkapott a földről és egy másodperc múlva máris ott álltunk az emeleti hálóban. Jennis ott feküdt az ágyban és Lestat ott ült mellette egy könyvvel a kezében.

-         Carpe diem! Ragadd meg a napot! Azzal a költő elsétált a gyermek mellől és elindult a lenyugvó nap felé. Vége. Nos hogy tetszett kedvesem? – kérdezte Lestat szende mosollyal arcán és megsimogatta a gyermek homlokát.

-         Szép volt csupán szomorú – szólt a gyermek – mesélj még valamit Lestat bácsi! – szólt nevetve a gyermek

-         Nocsak itt van Louis bácsi és Margaret néni. Akarod, hogy ők is veled hallgassák a mesét? – kérdezte Lestat negédes mosollyal arcán.

-         IGEN! – nevetett fel a gyermek. Láttam, ahogy Loui arcán lefolyik egy könnycsepp, azt hiszem, tudtam miért…