Sáringer Károly: Meleg leves

Az életben olyan egyszerűnek, kézenfekvőnek tűnnek az apró dolgok. Ki foglalkozik a jószagú, friss ágyneművel,  a vasalt inggel? Ki törődik egy tányér meleg levessel? Egészen addig, amig aztán a sors egyszer csak azt nem mondja: "Hé, megállj! Hát nem veszed észre?"

Így voltam ezzel én is az Anyu levesesfazekával. Semmi kis fazék volt, gubbasztott a tűzhelyen, zománca megkopott a régi dicsőségben. Be sem kellett lépnem a lakásba, az étel szaga megnyugtatott, összefutott a nyál a számban és rögtön tudtam, hogy hazatértem. Az Anyut sokáig csak úgy tudtam elképzelni, hogy áll a fazék előtt, kavargatja az ételt, mosollyal vár.

A legtöbb ételnek, amit főzött, nem volt leírt receptje. Menetközben alakultak a belevalók, aszerint, hogy éppen mennyi pénzünk volt. Finom levesek főttek abban a lábasban, az Anyu még a Nagymamától tanulta a titkot, ő meg az emberöltőnyi tapasztalatból, azt, hogy miképpen kell megcsinálni finomra. Még akkor is, ha esetleg kevés a tojás, ha elfogyott a liszt, ha nem jut bele elég só.

Az Anyu levese nemcsak finom volt, de biztosított afelől is, hogy soha nem maradunk éhen. Az ütött-kopott lábas volt a biztoság gőzölgő jelképe.

Ennivalót, soha nem dobtunk ki:

- Isten ellen való vétek - mondogatta az Apu is, meg a Nagypapa is, ha néha meglátogatott bennünket.

Minden, ami csak megtermett a kiskertben, minden ami csak ehető volt, a piros lábasban kötött ki. Aztán meg az asztalra került, édesen-sósan, ínycsiklandón, megnyugtatón.

Az elkészítés az Anyu feladata volt, számára a főzés az isteni gondviselés ünnepét jelentette. A fazeka olyan volt neki, mint a templomfőn álló oltár előtt a kehely. Tiszteltem az Édesanyámat, de - még most is röstellkedve vallom be, - szégyelltem egy kicsit azt a roggyant edényt. Bármilyen hűségesen szolgálta is a családot, ott volt rajta a szegénység minden jele: a megcsorbult fülek, a lepattogzott zománc.

Különösen akkor kezdett bántani a dolog, amikor összebarátkoztam az iskolában a Sinkó Jancsival. Az apukája orvos volt, olyan kimérten viselkedett még a fiával is, mintha csak valami konferencián tartana előadást. Nagyon felnéztem rá, mert tudtam, hogy az emberek tisztelik és a tiszteletüket sok pénzzel is kifejezésre juttatják.

Amikor a Sinkó Jancsiéknál vacsoráztam egyszer, minden annyira más volt, mint nálunk. Szolgálólány hozta az ételt, fehér köténye méltóságteljes volt, akár az egész ceremónia. Ezek után persze, hogy nem mertem meghívni hozzánk a barátomat. Mit szólna a Jancsi, ha meglátná azt a kopott fazekat, gondoltam, és nem is mertem szóba hozni a dolgot.

A gyermekkor könnyedsége mégis magától megoldotta a dolgot. Jancsi eljött hozzánk, mert beteg voltam, hozta a leckét. Az Anyu - szokása szerint - a tűzhely előtt kavargatta az ételt. Valami mennyei, meleg leves készült éppen.

Az Anyu behozta a lábast, két tányért tett az ágy mellé a kis asztalra kanalakkal, aztán szó nélkül kiment. A barátom majd felfalta még a tányért is. Aztán megkérdezte:

- Szerinted anyukád megharagudna, ha kérnék még?

- Inkább örülne neki.

Ifjabb Sinkó János, akit orvosnak taníttattak, kiballagott a konyhába, megállt az Anyu mellett a tűzhelynél, aztán bátortalanul megkérdezte:

- Rózsika néni, kérhetek még?

Életében először maga hozta be a tányért, nem a szobalány tette elé. Behabzsolta a második tányérral is, aztán a hasát símogatva, kicsiket nyögdécselve ezt mondta:

- Én még életemben nem ettem ilyen finomat.

Nagyon büszke voltam az Anyura, de a kopott lábast még sokáig szégyelltem a vendégek előtt.

Bocsáss meg Édesanyám!