-Mi lehetne biztonságosabb hely egy zsibongó iskolánál?

...eddig én is azt hittem, hogy ez az a hely, ahol nyugodtan sétálhatok, még akkor is, amikor már mindenki hazament, és csak én olvasok verseket a könyvtárban...De volt egy nap, amikor számomra minden megváltozott.Valentin nap volt, és én biztos voltam benne, hogy semmit sem kapok...amikor azonban a szekrényemhez mentem, egy levelet találtam a könyveim közé csúsztatva.boldog voltam, mert még eddig semmit sem kaptam ilyen alkalomból...elhatároztam, hogy csak otthon nyitom ki...egyre fokozódott bennem a kíváncsiság, és otthon rögtön feltéptem a borítékot.Miközben a levelet olvastam, az arcomról a mosoly lassan eltűnt...

   "...én annyira szeretlek...akár meg is halnék érted...most ezt nem hiszed el...gyere ma 11 órára a kilátóhoz...tudni fogod, hogy komolyan gondolom..."

rettenetesen megijedtem...a fejemben annyi gondolat kergetőzött, hogy megszédültem...nem mertem kimenni...hezitáltam az ágyamon ülve...végül is mégis kimentem...féltem, hogy talán mégis megteszi...de ki? és miért?

Éjfél volt mire sikerült lélekszakadtával felmennem a megadott helyre...a kilátónál újabb levelet találtam...nem akartam kibontani, de meg kellett tudnom, hogy mi folyik itt...

    "Nem jöttél el...nem is érdekel, hogy mi lesz velem?Hát ennyit számít neked egy ember élete?Enyire szívtelen vagy?"

Amikor a levelet fogtam, már remegett a kezem.Sok érzés kavargott bennem...mi van, ha mégis megteszi, mi van ha már meg is tette? De ki? és miért?...

Felnéztem a kilátóra...és olyan látvány fogadott, amire nem voltam felkészülve...egy kötél volt ráerősítve az egyik rúdra.A hurok csendben lengedezett az esti szélben...és én ott voltam teljesen egyedül, a levéllel.Haza indultam...nagyon rosszul éreztem magam...odaértem a főúthoz.Szorongattam a levelet, fal fehérségig sépadtan, és némán néztem magam elé.Hirtelen egy ismerős alak tűnt fel az út másik oldalán.Egy hosszú kötelet tartott a kezében.elindult felém,és akkor hirtelen jött egy autó...megnémúltam...sikítani sem mertem.De amikor a kocsi elhaladt, nem volt ott senki...sem hulla, sem semmi más...csak egy levél...viszont ez a levél egy dologban különbözött a többitől.Látni lehetett rajta az ujjlenyomatokat...a vért az ember könnyen észreveszi...amikor végre kezdetm magamhoz térni, egy hosszú, és egyértelmű vércsíkot láttam az úton...tudtam, hogy hogy azt a  fiút ismerem valahonnan...de még mindíg nem értettem hogy ez...ki?és miért csinálja ezt?

Nem tudtam mit tenni...elindultam a vér után...először lassan, majd egyre gyorsabb léptekkel, végül már rohantam, és az arcomba csapódó szél csendben kifújta a szememből a könnycseppeket...minden egyes fára ránéztem...a tekintetemmel egy kötelet kerestem...és...még valamit...

Amikor egy magas fánál megálltam, egy levelet találtam...kapkodva kibontottam, de közben vigyáznom kellett...a vér túlságosan átáztatta a papírt...majdnem elszakadt...a papíron most nem volt sok szöveg...vagy a többit csak én nem láttam a könnyektől...egy mondat tisztán kivehető volt...

       "Kérlek...inkább ne nézz hátra..."

 lélegzet visszafoltyva vártam, hogy töténjen valami...nem kellett sokáig várnom....Egy hideg érintést éreztem a vállamon, és hogy valami csendben végigfolyik a felkaromon...Egy elcsukló hang akkor végre hozzámszólt...

-kérlek...ne nézz hátra...ne nézz rám...nem akarom, hogy halálra rémülj...

Én ekkor viszont már nem voltam magamnál.Zokogva megfordultam, és be  kell vallanom, akkor rosszul döntöttem.Ott állt a fiú, a keze csupa vér volt...elszörnyedtem...amikor észrevettem...azért vérzik..mert a nevemet véste bele a kezébe...émelyegtem és rettentő hányingerem volt.A fiú megragadta a vállamat, és magához ölelt.

-...mostmár nem fáj...

Mondta, de a kínzó fájdalmat nem lehetett nem észrevenni a hangjában.

-Mit szólnál, ha beszélgetnénk egy kicsit?

Teljesen megdermedtem... nem mertem nemet mondani...csak csendben bólintottam...

-én...ez nagyon fáj...itt belül...

ekkor megfogta a kezem, és csendben a melkasához emelte.

-érzed?már egész lassan ver a szívem...

Nem tudtam a kérdéseket magamban tartani...minden érzelmem utat tört magának...egyszerre voltam dühös és szomorú, bűnös és ártatlan...

-Miért csinálod ezt?Ki vagy te?!

-én...én már nem vagyok "én"...más lettem...csak miattad...mi...annyira hasonlítunk...mostmár...látod, a neved is itt van a karomon...a fekete tetovális olyan egyszerű...olyan fekete...nézd, a vörös sokkal szebb...

Összegörnyedt a fájdalomtól, de nem akart hozzáérni a sebéhez...én...nem tettem semmit...súlyos vérvesztesége volt...és,ő akkor fogott egy üvegcsét,és a sebből a vért belecsorgatta...aztán odanyújtotta nekem.

-Na, figyelj rám...most te fogsz nekem adni ilyen ajándékot....nézd, itt van egy ilyen gyönyörű üvegcse...csak egy egész pici vágás lesz...nem fog annyira fájni...

Megfogta a kezemet,és egy késsel,amit már vörösre színezett a vér, bevágta a bőrömet,és odatartva az üvegcsét csendben felfogta vele a kicsorgó véremet.Nagyon fájt, de nem a vágás...

-gyere, menjünk...

Rámmosolygott, de már nem bírta tovább.Összecsuklott,és vért köhögött...rettenetes látvány volt...Leroskadtam mellé, nagyrész azért, mert nagyon rosszul voltam...közelebb hajolt, és megcsókolt...életem legfájdalmasabb élménye volt.Rámdőlt, és becsukta a szemeit...

-látod, már nem fáj...