Adrienne novellája
Minden olyan üres volt.
Olyan elhagyatott.
A szoba, ahol annyi éjjelt töltöttek együtt.
A napok pedig olyan gyorsan teltek … mióta útjaik külön váltak …
Bill szomorúan ült hotelszobájának ágyán.
Néha elterült rajta, de rögtön fel is pattant mert akármennyire is friss volt a huzat, még most is a lány édes parfümjét érezte.
Bár nem is az ágyhuzaté volt ez, hanem még az orrában érezte azt a jellegzetes illatot, amelyet annyira imádott.
A kedvence volt.
És keserves szomorúsággal vette tudomásul hogy többé nem érezheti ezt az illatot, azon a puha bőrön.
Telnek a napok, nélküle itt lenni, ebben a kis szobában … pedig tényleg minden olyan jó volt … minden ő és a lány …
Valami mégsem ment.
Nem akart gondolkodni, emészteni magát, így gondolta eljátszik a telefonjával ami az éjjeli szekrényén hevert. Ám amikor odanyúlt a keze ügyébe mégsem a telefon akadt, hanem egy fotó.
Egy közös fotó.
Az első, és talán utolsó képe is a lánnyal.
Franciaországban készült a kép, az Eifel-torony tetején. Tudta hogy a lány nem szereti a francia rajongókat miatta, de Bill tudta hogy a lány nagyon boldog lesz a látványtól amit majd odafent tapasztal. És Billnek is nagy álma volt hogy a hatalmas vaskolosszus tetején állhasson egyszer élete szerelmével a karjaiban.
Azon a napon nagyon boldogok voltak. Délután az őszi, színes levelektől megtelt párizsi utcákon sétálgattak kéz a kézben, este pedig az Eifel-torony tetején gyönyörködtek a kilátásban.
Sosem felejti el mennyit ölelkeztek és csókolóztak ott fent. Mikor titkon azt képzelték hogy a világ tetején vannak, és ők uralják mindazt.
Akkor még minden olyan jó volt.
Minden, ő és a lány.
Ám most vége.
Minden csak egy emlék. A csodás este, a csodás együtt töltött percek, és maga a lány.
A képet nézve egy könnycsepp jelent meg az arcán.
Nem akarta hogy így legyen, mégis így lett.
Tudta, hogy semmit sem csináltak rosszul.
Az idő viszont úgy gondolta, hogy külön kell továbbmenniük.
És majd meglátják hogy jobb lesz.
Ám nem lett jobb. Bill életében először sírt hotelszobája rejtekében, és szomorúságának egyetlen oka volt egy fénykép, mely mögött annyi érzés és élmény volt.
Fájdalmában lepergett előtte az ami pár nappal azelőtt történt.
Az a szörnyű nap, mikor elvesztette azt az embert, akit Tom mellett az életénél is jobban szeretett.
És nem mondhatta azt hogy sajnálják,nem, nem akarta sajnáltatni magát, vagy hogy vígasztalják.
Tudta hogy az ő hibája minden. Ő mondta ki először azt a szót, amit valójában nem akart „Menj”.
Azon a napon korán reggel már az egyik híres tvnél voltak hogy interjút adjanak és hogy szerepeljenek egy showban. Utána következett egy másik helyen egy fellépés, délután pedig szintén egy interjú egy újságnak.
Már napok, sőt hetek óta ez ment.
Aznap pedig Jost bejelentette hogy másnap egy tehetségkutató műsorban lépnek fel Franciaországban, szóval egy napig biztos távol lesznek.
Bill és a többiek csak bólintottak … de Bill most nem örült a hírnek. Eddig mindegy volt hogy Franciaország vagy esetleg Lengyel … neki az volt a lényeg hogy emberek előtt játszhasson …
Ám most volt valaki akire gondolnia kellett.
Akit nem cipelhetett mindig magával.
Akinek szeretett volna éjjel-nappal szeretetet adni, akit szeretett volna ölelni, csókolni, és tudatni vele mennyire imádja.
De ott volt a zenekara, a karriere, a sok ember akik elvárták tőle hogy mindig toppon legyen és ott legyen ha kell.
Nem adhatta fel hiszen az álmait élte.
De most .. mégis megoszthatta mással is az álmait, a titkait, az érzéseit egy olyan emberrel akit szeretett.
Ám a karrier közbeszólt. És nem tehetett mást.
Megkellett tennie ezt a lépést.
Mikor azon a napon visszatértek a hotelbe, a lány kedvesen mosolyogva, ismét türelmesen, semmi rossz szándék nélkül édes csókkal várta.
Mikor megkérdezte a sráctól hogy hogy telt a napja ő csak annyit felet „jól, fogjuk rá”
De nem volt meggyőző.
És tényleg jó volt a napja, mert azt csinálhatta amit szeretett, de rossz volt hogy amíg ő jól érezte magát, addig kedvese a hotelben volt, egyedül.
Jó ideje így ment ez, de a lánynak egy szava nem volt, ám lényegesebben keveset beszélgettek.
Általában Bill mesélte a napját, míg a lány mosolyogva hallgatta őt.
Utána pedig igyekeztek a nap maradék részét egymás karjaiban tölteni.
Érezni egymás közelségét.
Egymás illatát.
Hallgatni a másik lélegzetét.
Ez többet mondott minden szónál.
Bill mégis kezdte rosszul érezni magát.
Tudta hogy ők nem csináltak semmit rosszul, de ez így nem megy tovább.
És azon a napon kimondta a végzetes mondatot:
”kérlek menj el”
A lány nem ölelte többet, nem bújt hozzá, nem dőlt a mellkasára, és nem csókolta tovább, hanem meghökkenve húzódott el tőle.
Bill ekkor kezdett csak igazán egy nyilaló fájdalmat érezni a mellkasában.
A lány nem hitte el, azt gondolta rosszul hall.
De Bill megerősítette ismét : „Menj”
Immáron könnyekkel a szemében.
A lánynak is folytak már a könnyei, és csak annyit kérdezett "miért?"
Mire az énekes meg is adta a választ:
” Menj, és hagyjuk mindent magunk mögött,
És ne próbáld megérteni, miért nem megy többé, próbáljunk meg mindketten elveszni, nekünk csak az lehet a folytatás ha nem látjuk többé egymást”
Mondta és mire befejezte a mondatát már férfi létére kemény sírással küszködött.
S arca feketéllett az elfolyt sminktől.
” tedd meg érted és értem, mert én nem tudom megtenni, nem lennék hozzá elég bátor” – folytatta.
De a lány nem is akarta tovább hallgatni.
Halkan lehajtotta a fejét, szeme és arca már piros volt a könnyektől. De megértette. És többet nem szólt a fiúhoz. Elment.
Azóta is telnek a napok.
Még minden a lányra emlékezteti.
Sétálva a párizsi őszben úgy érzi mintha látná a lány nyomait, és mind hozzá vezetnék, még így is, oly távol tőle.
Ahogy sétálgat a napfényben visszanéz az árnyékára. És gondolkozik.
Legutóbb két árnyékot látott egymásba kapaszkodva ugyanitt.
De most csak egyet lát.
Nem látja már magukat.
Már egy délután telt el hogy magányosan rótta a párizsi utcákat.
Furcsállta hogy nem ismerte fel senki, és egy fan sem járt arra amerre ő.
De örült neki. Mert most senkivel sem tudott volna kedves lenni, vagy mosolyogni.
És nem akart csalódást okozni, sem a fanoknak, sem Jostnak, sem a bandának.
Szíve televolt fájdalommal, mégis teljesen üres volt.
Könnyei már nem voltak, nem maradt egy könnycsepp sem.
De emésztette magát. Akárhányszor lepergett előtte a szakítás napja, annyiszor lett rosszabb.
És egyszer csak azon kapja magát, hogy az Eifel – torony hatalmas lábai előtt áll.
Már sötétedett és kellemes félhomály fedte be az építményt.
Majd mikor a horizonton eltűnt a nap, kigyulladtak a torony fényei.
Tudta hogy megfogja bánni, és hogy még jobban fog neki fájni, de nem érdekelte.
Felment arra a helyre, ahol élete legcsodálatosabb pillanatait töltötte, azzal aki a legfontosabb számára. És akinek fájdalmat okozott, pedig nem akart. Nem volt szándékos. Hisz ő csak jót szeretett volna tenni.
Mindkettőjüknek.
Mikor fölért megszűntek az érzések. Nem érzett semmit már. Csak egy tátongó lyukat a szívében.
Elvesztette azt, aki többet jelentett neki mindennél.
Az ő hibájából.
És jobb lett? Nem, semmivel nem lett jobb.
De nem is töprenget már ezen.
Annak a szép estének a pillanatai villantak be előtte és játszódtak le lelki szemei előtt.
Még élénken emlékezett a lány kacagására, a csillogó szemeire, a boldog arcára, a meleg ölelésére, és arra a percre ahogyan végignézték hogyan tűnik el a nap az égboltról s veszik át az irányítást a csillagok.
Az énekes megint könnyezni kezdett.
És ebben a percben egy dalt kezdett halkan énekelni…
Telnek a napok
Nélküle itt lenni
Minden annyira jó volt
Minden én és te
Menj
Menj
Semmi rosszat nem csináltunk
Az egész idő elképzelés
Így tud továbbmenni
Minden mást majd meglátunk
Menj
Menj
Menj ,hagyjuk te és én mögöttem
Ne próbáld megérteni
Miért nem megy többé
Menj, próbáljunk meg mindketten elveszni
Nekünk csak ez lehet a folytatás
Ha nem látjuk többé egymást
Menj
Menj!
Menj
Tedd meg érted és értem
Én nem tudom megtenni
Nem lennék hozzá elég bátor
Minden én és te
Menj
Menj
Telnek a napok
Nélküle itt lenni
A nyomaid elvezetnek hozzám
Oly' távol tőled
Menj
Menj
Menj, hagyjuk te és én mögöttem
Ne próbáld megérteni
Miért nem megy többé
Menj, próbáljunk meg mindketten elveszni
Nekünk csak ez lehet a folytatás
Ha nem látjuk többé egymást
Menj
Menj!
Megtöröm a fényt
Az árnyékok rám zuhannak
Nem látom magunkat
Minden árnyék rám zuhan
Rám
Árnyékok zuhannak rám...
Telnek a napok
Nélküle itt lenni
Ez minden, ami maradt nekünk
Ha mész
Ha most mész
Ne próbáld megérteni
Miért nem megy többé
Menj
Próbáljunk meg mindketten elveszni
Nekünk csak ez lehet a folytatás
Ha nem látjuk többé egymást
Menj
Menj!
S arcát ismét forró könnyek szántották végig.
Ám ismét érezte a lány illatát.
Ismét érezte az érintését pont úgy, mint akkor este.
Ám most nem képzelődött.
Tényleg ott volt mellette.
Ijedten látta hogy a lány tényleg ott áll.
Becsukta a szemét majd pedig újból kinyitotta hogy tényleg nem csak álmodik-e.
De nem álmodott.
Szerelme ott volt mellette. Arca ugyanolyan könnyes volt mint Billé.
Egyik kezével pedig a fiú kezét fogta.
Csak nézett rá, és egy szót sem szólt.
Bill pedig kis tétovázás után, de úgy döntött nem érdekli többé senki és semmi, nem érdekli mi a helyes és mi nem, nem érdekli ki ért vele egyet és ki nem, nem érdekli hogy ki áll majd mellé és ki nem, de most nem fog rosszul cselekedni.
Majd hirtelen magához ölelte a lányt, mintha csak az élete múlna rajta.
Fogta, szorosan, szorította magához, folytak a könnyei, és nem hitte hogy még egyszer így tarthatja majd őt a karjaiban, ugyanitt.
Mindketten sírtak, de most a boldogságtól.
Most nem számított az mi történt eddig, mit tettek jól és mit tettek rosszul.
Csak az számított hogy együtt lehetnek.
Újra.
Az Eifel-torony tetején.
Kis idő múlva pedig Bill befejezte a dalt.
Ám az utolsó mondatot nem énekelte, csak a lány fülébe súgta:
Múlnak a napok,
Nélküled itt lenni,
MARADJ!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
