Igaz Történet..

Csöngött a telefon, éreztem, hogy nem kéne, de felvettem. De felvettem, hisz már megigérted, hogy hivsz! Igazán ezt három hete tetted! Mondtam, hogy ne szólj semmit, mindent tudok. Újra azzal a lánnyal vagy. Megkérdeztem. Ugye nem tudsz nélküle élni?... csönd... hosszas csönd... éreztem szivem dobogását... a torkomon akadt a hang... reménykedtem... féltem. Igen, igazad van ö a mindenem, nem tudok nélküle élni.
Szemem megtelt könnyel, szólni sem tudtam... hallgattam... siri csönd... a szivem megállt s megfagyott. Kiváncsi voltam rá, az igazat akartam, de mégis jólesett volna hazudni a szivemnek. Összeszedtem cseppenként a megmaradt erömet. Jól döntöttél én úgyse tudnálak ugy szeretni. Nehéz volt ezt kimondani. Nagyon nehéz. Azért elöbb szólhattál volna, de nem teszek szemrehányást, tudom milyen ha a másik felé húz a szived. Azt hiszem én is - hangom elcsuklott, a hangot nem találtam és újra megpróbáltam - én is találkoztam valakivel és szeretem. És könnyel telt szemem, hisz az a valaki te vagy te bolond. Miért kell mást szeretned? Miért nem elég kettönknek az én szerelmem? Örülök, hogy nem engem szeretsz. mert nagyon sajnálnálak, mert én is tudnálak szeretni ha nem lenne ö.
-Igen? - még kinoz is, nem birom - Ahha, az jó!
Na szia, jött a barátom!
Akkor még barátok lehetünk... szerintem... és még hivlak szia!
Letettem a kagylót.Lehajtottam a fejem és szomorúan köszöntem - bár már késön - Szia.
És hol lenne az a hires barát?! Sehol! Sehol bizony, mert miért lenne, ha téged szeretlek. Nem fogom tudni megszerezni. Semmit sem ér, hogy csak miattam szakitott annyiszor vele. Hiába, ez nulla. Nem birom ezt tovább. Mikor azt hiszem, hogy most boldogok leszünk és tudom ö is ezt gondolja, de mégis a szive másfelé húzza a jól megszokott szivhez és az újra már nem kiváncsi. Pedig az jobban tudná szeretni. De nem tudom mi lesz. NEM! Nem fogok újra szenvedni, nem birok neki újra hinni. Nem merem újra szeretni. Elfelejteni... Teltek a percek, az órák, a napok - féltem, hogy ez az esküm összeomlik és ez egy bizonytalan szakasz - majd a hónapok és közeledett a kerek egy év. Újra csörög a telefon. Csak nyugodtan sétáltam a telefonhoz, felvettem, ö volt az, nem hittem a fülemnek, szemeim felcsillantak és azt hittem kiugrok a börömböl. Ö kedvesen mondta: egyszer azt mondtad, hogyha már tudok élni nélküle és hiányzol nekem és érzem, hogy szeretni akarlak hivjalak. Hát hat hónapja szakitottam vele, miattad és már te kellesz. Erre én: Igen, azt hiszed ez úgy müködik, hogy egyszer ez, ha meguntad majd ugrik a másik? Hát nem! Én már eleget szenvedtem miattad és mást szeretek, téged nem... Csönd... Ó ha tudnád, hogy ez nem igaz...
- Legalább találkozunk? - félve és elvékonyodott hangon kérte, hogy a törzshelyünkön a szokott idöben had lásson.
-Jó! - mondtam!
Elérkezett az idö, elmentem, csodálatos éjszaka volt! Csak beszéltünk, és beszéltünk. És hirtelen, nem témába illö szavakat mondott...
-Igen!
-Mit igen? - vontam kérdöre.
-Mindig is téged szerettelek.
Örültem... nyakába ugrottam és megcsókolt. És csak csókolt és csókolt. Megigértem, hogy holnap felhivom. Másnap... Végiggondoltam, nem akarom, hogy újra kezdjük, nem akarom, hogy újra vége legyen és nem akarom, hogy újra fájjon. Felhivtam, kérdezte:
-Mi lesz velünk? Szeretni fogjuk egymást?
-NEM! - keménynek hangzó szó, pedig belül reszketett minden egyes betü! - Nem, nem fogsz játszani velem! Menj a francba.
- De szeretlek!
- Nem érdekel! - Letettem, ha most a szivébe láttam volna ,,De én szeretlek"...
Ez volt élete legkomolyabb mondata, de nem vettem észre. Miközben én jókedvüen ettem, ö addig a szobájában  ült, egy kést tartott a kezében és túlságosan is sok kábitószerrel. Leült az ágyára. És csak nézte a falat. Nem szólt, nem gondolkozott csak nézett. Tudta jól, hogy nem tehet semmit, nem láthat, nem érinthet, nem szerethet. Szive összetörve, tudta jól, hogy hibázott és nem tudja jóvá tenni. Adott még egyesélyt magának. A számom tárcsázta, reményekkel telve! Csengett! Én épp fürödtem, egyedül voltam a lakásba. Gondoltam anyámat keresik, de már gyanusan sokat csöngött, kiszáltam a kádból, magamra tekertem a törölközőt, kinyitottam az ajtót! A telefon még csörgött! Fölveszem! És már csak búgott! Pont most tette le! Ezért kellett felkelnem? Na mindegy! Visszamentem a fürdöbe.
Ö ült az ágyon, a halálos mennyiségü kábitószer azonnal elfogyott,  és a kést a szive fölé tartotta. Csak ennyit mondott! Én mindig csak téged szerettelek! És szivébe döfte. Én már fel voltam öltözve és újra csengett a telefon. Felvettem!
-Tessék!
-Na mivan jössz már? Már itt várunk másfél órája.
-Megyek már, indulok.
Magamra kaptam a dzsekimet, felvettem a cipömet. Bezártam az ajtót és lementem a lépcsön, elindultam az éjszakába... (nélküle)...