Az év kutyája
Az év kutyája tudja azt, amit kevesen:
õ maga õrködik, míg gazdája pihen.
Elviseli a láncot, a hideget, a hót,
nem szomjazza a vizet, s nem követeli a jót.
Kenyér héja, egy kis maradék,
az év kutyájának már ez is elég.
Nem kér semmit, csak adni, adni akar.
Az év kutyája senkit és mindenkit zavar.
Ha elkóborolna vagy kiraknák netán,
Gyepmester kergeti, fogja be az utcán,
Ha szerencsés flótás, olyan helyre kerül,
Ahonnan a többség élve ki is kerül.
De hogyha a sorsa olyan helyre veti
Ahol a jogszabályt nem állatvédõ értelmezi,
Akkor bizony írják: segítség, altatnak!,
Fiatal kutyáknak több esélyt nem adnak:
Tizennégy nap után mindenképp altatnak.
Segítség, hogyha jön, szerencsés kis ebnek,
Szeretõ családot, egy esélyt teremthet.
Van olyan szeglete ennek az országnak,
Ahová állatvédõ fotózni nem járhat.
Aki oda kerül, biztos lesz az útja,
Remegõ léptekkel: a szivárványon túlra.
Õrizze a házat, ez a kutya dolga...
Láncon. De öklömnyin egész nap csak lógna.
A gazda akasztott rabján nagyot ásít:
Rendben van, jó ez így, tiszta, szép a pázsit.
Ház sem kell, minek az, azért van a bunda,
a fázás ellenszerét majd jól megtanulja.
Ha mégis reszketne, dideregne ebe,
Melegbõl kikukkant: ugyan túléli-e.
A házba bejárás nem engedélyezett,
A kutya legyen stramm, nem elkényeztetett.
Kuvasz volt, büszke, nemes, magyar fajta,
Portáját õrizte, családját imádta.
Õt is szerették, de ahogy öregedett,
Megvakult, megkopott, megsüketedett.
Felállni nem tudott, gondolták, hogy menjen.
De hogy a család a látványtól szenvedjen?
Szépen és békében elengedni? Minek?
Erre is megoldást nyújt a gyepi telep.
Kis csapda, nagy kutya, roskatag a háta,
Görcsösen kapaszkodik a kis szivárványba,
Hogy majd a hídon úgy mehessen végig,
Hogy elõtte nem szenved több hétig.
Összetörve, baleset után
reménykedve néz, alázattal, sután.
Tudja, hogy nem várhatja el,
hogy törött teste új életre kel,
mert valaki felemeli, meggyógyítja.
Másra sincs pénz, ezt õ bizton tudja.
Felemelték? El sem hiszi, nem veheti el...
A szeretet a fiatalokra, a frissekre kell.
Nem tolakszik, némán elfogadja,
hogy kiért rajongott, gyepmesternek adja.
A családot rácsok és félelem váltja,
nem értheti az, kinek sosem volt családja,
milyen az, hogy félni, félteni a voltat,
miközben a halál a sarkában koslat.
Miben is hihetne? Nem érti a rendszert...
Csak azt tudja, érzi, hogy õ bizony nem kell.
Év kutyája loncsos, fésût sosem látott,
nem ismer gondos és ápolt szép világot,
egész életében bolhákkal kelt, s feküdt,
koszos-büdös szõre rá páncélként vetült.
"Csak egyszer legyen kölyke", hiszen fajtatiszta,
gyermekei apját nem õ választotta,
de nem is a fajta építése volt a cél.
A kutya hiába ugat, ha a pénz beszél.
Hat kölyök, ha olcsón túl is adnak rajta,
A hasznot a család jól elmulathatja.
Az elsõ alomból a kölykök elkeltek,
a gazdák a másodikra rendelést is felvettek,
aztán a harmadik már rutinból jött létre,
senkit nem zavart, hogy az apa a testvére.
A negyediknél sajnos a teje elapadt,
kölyke így életben egyetlen sem maradt.
Begyulladt, szenvedett, lábra sem bírt állni.
Hát így kell a gazdát szolgálni?
Minden "Év Kutyája" emlék valakinek.
Kinek élve sikerült, és hogy van, akinek
már csak gyertyát gyújthatunk, mi, akik ismertük,
szomorú, de erõt ad, hogy csináljunk tovább,
hiszen sok van hátra. Elõre, Év Kutyák!
Martigi verse, 2008. november
|