Lovas katonák a török kori Magyarországon

A ló hátán száguldó magyar vagy török katona elmaradhatatlan része a 16-17. századi Magyarország várait és tájait ábrázoló metszeteknek. A várostromok, a falak bevétele a gyalogság és a tüzérség feladata volt, de a mezei ütközetekben már döntő szerep jutott a lovasságnak, az évtizedeken át tartó, hivatalos békekorszakokban pedig, amikor az ellenfelek szüntelen portyákkal zaklatták egymást és egymás kiszolgáltatott alattvalóit, a lovasok lettek a csatározások főszereplői. A portyázó hadviselés mindkét oldalon főképp azt célozta, hogy a katonák az ellenfél országrészében minél több települést szorítsanak adófizetésre.

 A török kincstár nemcsak hódoltsági, hanem királysági falvakat is osztott a szolgálati birtokok jövedelméből élő szpáhiknak és várvédőknek, akik adószedő földesúri jogaiknak csak akkor szerezhettek érvényt, ha komolyabb erőt jelentő lovascsapatokban törtek rá a magyar végvárak háta mögött fekvő, török adóztatásra kiszemelt településekre. A magyarok ugyanezzel a módszerrel adóztatták a hódoltságot. Az 1670-80-as évek fordulóján Balassa Imre, Divény ura felvidéki magyar végváriakkal állapodott meg fele nyereségre, hogy birtokai, Makó és közel húsz, környékbeli falu adóját behajtsák; a feladatot éveken át a török várak között délre vágtató magyar lovascsapatok hajtották végre: fosztották ki Balassa jobbágyait, és hajtották el gulyáikat.

Ha a portyázók nem adóztatással, hanem egymás bosszantásával foglalkoztak, kedvelt szórakozásuk volt a másik lovainak elrablása, amivel komoly kárt okoztak, és értékes zsákmányt szereztek. A budai pasáknak a magyar főméltóságokhoz írt leveleiben örök sérelemként bukkan fel, hogy a magyar végváriak hol ennek, hol annak a török várőrségnek a várfalakon kívül legelésző lovait és lábasjószágát hajtották el. S tették ezt nemcsak a hódoltság könnyen elérhető, északi részein, hanem lenn a Bácskában, sőt a Dráva-Száva közén is.
Az állandó portyázó háborúskodás mind a magyarok, mind a törökök számára értékes és nélkülözhetetlen társsá avatta a lovat; a törököket ezen túl ősi, lovas nomád hagyomány és erős érzelem is fűzte hozzá. Török népek szemében - legyenek közép-ázsiaiak, kaukázusiak vagy kis-ázsiaiak - a lovasbravúr és ügyesség jelentette a férfiasság és a katonai virtus netovábbját; az isztambuli nagy, állami ünnepségek csúcspontját népes lovasjátékok adták.

A törökök ítélete akkor is ragaszkodott a lovas virtus mindenekfelettiségéhez, amikor az európai hadművészetben már leáldozott a lovak és a lovasok napja. Ha a 17. században egy európai hadsereg szigorú, begyakorolt alakzatokban tüzelő, puskás gyalogosai megfutamították a török könnyűlovasokat, ezek sértett önérzettel hangoztatták, hogy az ellenség nem vitézségével, hanem csak puskái tűzerejével győzte le őket.