A Simple Plan története majdnem az ősidőkbe nyúlik vissza, amikor a kilencvenes évek elején Pierre (az énekes) és Chuck (a dobos) 13 évesen egy Reset nevű bandában játszottak együtt Montrealban. 1997-ben megjelent egy albumuk, de a banda megszűnése előre sejthető volt, mert a tagok fiatalok voltak, változtak, és még előttük állt a középiskola.

Chuck, Seb (gitár és vokál) és Jeff (vezető gitár) ugyanabba a középiskolába jártak, és 1999-ben megalakították a Simple Plant. De még hiányzott az énekes az együttesből, ezért Chuck felhívta Pierre-t, és megkérte, hogy legalább nézze meg, mit tudnának művelni együtt. Pierre-nek tetszett, amit látott, ezért beszállt, de úgy döntött, hogy nem akar egyszerre énekelni és gitározni is, ezért David-et kérték fel, hogy játsszon velük, aki éppen akkor hagyta ott a Resetet.

Miután David Desrosiers-vel teljes lett a felállás, a csapat meghívást kapott a Vans Warped Tourra, és koncertjeinek köszönhetően leszerződött a Lava Recordshoz. 2002 tavaszán megjelent az első lemezük, No Pads, No Helmets, Just Balls címmel, amelyen olyan slágerek szerepeltek, mint az I’d Do Anything, az Addicted, az I’m Just a Kid és a Perfect. Az album alig látott napvilágot, egy szempillantás alatt világhírűvé váltak. Ismertségüket tovább növelte, hogy I Don’t Want to Think About You című számuk szerepelt a Scooby Doo 2. részének soundtrackjén, valamint egy jelenet erejéig feltűntek az Olsen ikrek New York-i bújócska című filmjében, ahol valójában saját magukat alakították egy videoklip-forgatáson.

2004 novemberben kijött második nagylemezük, a Still Not Getting Any, így ismét bepakolták útitáskájukat, és turnéra indultak, melynek során Európában Avril Lavigne-nyel léptek fel. A bandát mégis sok kritika érte, Pierre Bouvier ezt sikereikkel magyarázta: „Amikor az első lemezünk kijött, nagyon gyorsan lettünk nagyon sikeresek, ami egy csomó embert bosszantott.” A második lemez egyik slágere, a Shut Up pedig még pontosabban válaszol azokra a gyűlölködő szavakra, amiket a csapat kap. „Egyáltalán nincs semmi bajunk azzal, hogy turnézzunk, és rengeteg ember előtt kell fellépnünk, de vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy nem vagyunk elég jók, és ezt meg is mondják a szemünkbe” – folytatta Pierre, és meg is indokolta a negatív visszajelzéseket:

„Szerintem ez azért van, mert mi egy kicsit poposabbak vagyunk. Nem vagyunk a világ legcoolabb csapata, nem vagyunk széttetoválva, és ehhez hasonlók.” Ám hogy hitelességét igazolja, a frontember hozzátette: „11 éve zenélek, volt, hogy egy furgonnal turnéztunk, amivel egyszer beborultunk az árokba, és négyezer dollárba került a járgány helyrepofozása, hogy hazajuthassunk. Nem érzem, hogy ne fizettünk volna meg a sikerért.” A csapat hozzáállásáról pedig csak ennyit mondott: „Nem szeretnénk feltalálni a spanyolviaszt, csak azt csináljuk, amit szeretünk.”

Bár tényleg nem a világ leginvenciózusabb csapata a Simple Plan, a fiúk a második lemezükkel azért igyekeztek egy kicsit érettebb oldalukról bemutatkozni. Titkos álmuk az volt, hogy az új lemez producere Bob Rock legyen, aki olyan bandák lemezein dolgozott, mint a Metallica, a Mötley Crüe és a The Cult. Meglepetésükre Rock igent mondott. „Igazából nem is mertünk reménykedni benne, hogy hajlandó lesz dolgozni velünk – mesélte Pierre –, de amikor a menedzserünk felhívta, Rock azt felelte, hogy szeretné hallani az új anyagunkat.” Emellett pedig a fiúk maguk is változtak a két lemez között.  „Azt hiszem, az első lemez esetében kizárólag tiszta poppunk-szerzeményeket akartunk írni, a másodiknál pedig egyszerűen csak azt a feltételt szabtuk magunknak, hogy jó számok legyenek” – mondta Chuck, és egy tökéletes hasonlatot is hozzáfűzött ars poeticájukhoz. „Egy festő sem dönti el, hogy csak hét vagy nyolc színt szeretne használni, hanem összeolvasztja a színeket úgy, hogy azok a legszebb kompozíciót adják.”