7

Belökdöstek egy ilyen baromi erősen kivilágított, fehérre meszelt kantórába, aminek iszonyú vónja volt: hányás, klotyó, sörös lehelet és fertőtlenítő keveredett benne, a közeli rácsos helyek felől áradt. Hallani lehetett a plénnüjöket a celláikban, amint káromkodtak vagy danoltak, s az egyik mintha épp azt gajdolta volna, hogy

És visszamegyek kedvesemhez, kedvesemhez,

Ha elhagysz, kedvesem.

Milicilik förmedtek rájuk, hogy kuss legyen, aztán meg annak a zvukját szlúsáltam, hogy valakit horrorsón pofán tolcsókolnak, és az auuuúból azt lehetett megállapítani, hogy részeg sztáraja ptyíca gólosza, nem férfié. Négy milicili volt velem a kantórában, az asztalon levő nagy kannából töltögették piszkos bolsoj bögréikbe a csájt, és hörpöltek, böfögtek rondán. Engem nem kínáltak. Nekem, testvérek, csak egy szar sztárüj tükröt adtak, hogy néznék bele, és bizony nem voltam már a ti jóképű ifjú Narrátorotok, hanem valami sztráh, ahogy kinéztem, rótom dagadt, glázom vörös, orrom horpadt. Horrorsót szmeháltak, látva elkeseredésemet, s az egyik meg is jegyezte: – Hősszerelmes egy elsőrendű rémálomból, mi? – Aztán bejött egy fejes milicili, csillagokkal a plecsóján, hogy mutassa, mennyire fejes; megszmatrittyolt, és azt mondta: – Hm. – Azzal nekiláttak. Mondom nekik:

– Tőlem egy árva szlóvót nem hallotok, amíg nincs itt az ügyvédem. Ismerem én a törvényt, ti rohadékok. – Ezen persze jó grómkijt szmeháltak, és a csillagló főmilicili azt mondta:

– Rendben, fiúk, akkor most megmutatjuk neki, hogy mi is ismerjük a törvényt, de a törvény ismerete nem minden. – Igazi uras gólosza volt, és ilyen fáradt formán beszélt, és drúzsnüj mosollyal odabiccentett egy igen nagy kövér rohadéknak. Ez a nagy kövér rohadék levetette a zubbonyát, úgyhogy vígyelni lehetett, micsoda hatalmas pocakja van, aztán egyáltalán nem szkóró odajött hozzám, és éreztem a tejes csáj vónját, amint fáradt vigyorra húzta a rótját. Zsernyák létére nem volt valami tisztán borotválva, a hóna alatt száradt verejtékfoltokat lehetett vígyelni az ingén, és ahogy közelebb jött, még fülzsírszag is áradt belőle. Aztán ökölbe szorította a bazi nagy vörös rukáját, és sportszerűtlenül gyomron vágott, amire a többi milicili hülyén szmehálni kezdett, kivéve a főembert, mert az továbbra is fáradt vigyorral nézett. Neki kellett dőlnöm a fehérre meszelt falnak, úgyhogy az egész fehérség ráment a pláttyémra, kínlódva kapkodtam levegő után, és ki akartam adni a ragacsos vagdalékot, amit vacsoráztam. De ki nem állhatom az ilyen véscset, hogy valaki végighányja a padlót, ezért visszatartottam. Majd látva, hogy a kövér bunyós milicili a drúgjai felé fordul, hogy egy horrorsót szmeháljon a hőstettén, megemelintettem a jobb nógámat, és mielőtt még figyelmeztethették volna, sípcsonton rúgtam. Kricsált is fél lábon ugrálva, mint az eszement.

Hanem ekkor beszálltak mind, csak úgy repültem köztük ide-oda, mint egy igen-igen fáradt és véres labda, Ó testvéreim, és hol a tojásomba vágtak, hol a rótomba, hol a hasamba, meg rugdostak is, úgyhogy végül mégiscsak telirondítottam a padlót, és, mint valami igazi bezúmnüj csolovek, még mentegetőztem: – Bocsánat, testvérek, ez helytelen volt. Bocsánat bocsánat bocsánat. – Sztárüj gazétalapokat adtak és feltörültették velem, utána meg beszóratták fűrészporral. Majd, mintha csak régi jó drúgjaim volnának, rám szóltak, hogy üljek le, mert most gavarittyolunk egy keveset. És ekkor beszmatrittyolt P. R. Deltoid, akinek szintén itt volt az irodája, igen fáradtnak és grjáznüjnek látszott, és azt mondta: – Szóval bekövetkezett, Alex fiam, igen? Tudtam előre. Ajajaj, igen. – Majd a milicilikhez fordult: – Jó estét, felügyelő. Jó estét, őrmester. Jó estét, jó estét mindenkinek. Hát, az én dolgom itt véget ér, igen. Ajaj, hogy néz ki ez a fiú. Micsoda állapotban van.

– Erőszak erőszakot szül – mondta szenteskedő góloszon a főmilicili. – Ellenállt a letartóztatásnak.

– Az én dolgom itt véget ér, igen – mondta megint P. R. Deltoid. Olyan hideg glázokkal nézett rám, mintha csak tárggyá váltam volna, s már nem is lennék vérző, hullafáradt, összevert csolovek. – Gondolom, holnap meg kell jelennem a bíróságon.

– Nem én voltam, testvér, uram – mondtam málenkissé sírósan. – Szóljon egy jó szót az érdekemben, mert nem vagyok én rossz. A többiek pártütése döntött a bajba, uram.

– Dalol, mint a pacsirta – vigyorgott a főzsernyák. – Úgy dalol, hogy belesüketülünk.

– Szólni fogok – mondta hidegen P. R. Deltoid. – Ott leszek holnap, ne félj.

– Ha kedve volna képen törülni, uram – mondta a főzsernyák –, csak nyugodtan. Még le is fogjuk, ha tetszik. Nagy csalódás lehet ez önnek.

És akkor P. R. Deltoid olyasmit csinált, amit nem vártam volna efféle embertől, akinek mégiscsak az a dolga, hogy a magunkfajta rosszcsontokból igazi horrorsó málcsikokat faragjon, főleg hogy ott volt az a sok zsaru is. Egy kicsit közelebb jött, és leköpött. Leköpött. Egyenest a licómba köpött, azután megtörülte a nedves köpetes rótját a rukája fejével. Én meg csak törülgettem, törülgettem és törülgettem a leköpött licómat a véres vastukommal, mondván: – Köszönöm, uram, nagyon szépen köszönöm, uram, nagyon kedves, uram, köszönöm. – Azzal P. R. Deltoid szlóvó nélkül kiment a helyiségből.

A milicilik meg nekifogtak egy ilyen hosszú-hosszú vallomást készíteni, hogy írnám alá, és én arra gondoltam, rohadjatok meg, ahányan csak vagytok, ha ti képviselitek itt a jót, én boldogan tartozom a másik brancsba. – Rendben – mondtam nekik –, ti grjáznüj brácsnüjök, ti vónnüj disznók. Írjátok csak le, írjatok le mindent. Nem fogok a karácskikon mászni előttetek, ti mérzkij dögök. Hol kezdjem hát, ti kalos vónnüj állatok? A legutóbbi javítótól? Horrorsó, horrorsó, parancsoljatok. – úgyhogy eldaloltam mindent, és volt ott egy gyorsíró milicili, nagyon csöndes és ijedt fazonú csolovek, nem is zsaru igazából, na, az oldalt oldal után oldal után oldal után írt teli vele. Elsoroltam az összes vadulást, krasztyot, draccot, döfölést, mindent, végül ezt az aznap esti véscset is a bagátaja sztáraja ptyícával meg a nyávogó kotokkal-kóskákkal. És gondom volt rá, hogy az úgynevezett drúgjaim is benne legyenek séjáig. Mire végeztem, a gyorsíró milicili már csak kékülni-zöldülni tudott, szegény csolovek. A főzsernyák így szólt hozzá jóságosan:

– Jól van, fiam, maga most menjen ki, főzzön magának egy csésze csájt, aztán csípje össze az orrát ruhacsipesszel, és gépelje le ezt a sok mocskot és disznóságot három példányban. Aztán majd be lehet hozni őket dali barátunknak aláírásra. Téged pedig – fordult hozzám – átvezetünk a folyóvizes, tiptop nászi lakosztályodba. Rendben – mondta fáradt góloszon a két legvadabbik zsernyáknak –, vigyék.

Így hát lerugdostak-öklöztek-lökdöstek a cellákhoz, és betettek vagy tíz-tizenkét plénnüj közé, a legtöbbje részeg volt. Igazi uzásnüj állati fazonok voltak, egyiknek az egész orra le volt rohadva, a szája úgy tátongott, mint valami nagy fekete lyuk, a másik a padlón horkolt és mintha iszap folyt volna megállás nélkül a rótjából, a harmadik mintha soha nem is csinált volna máshová, csak a nadrágjába. Volt két tündérkeforma is, ezeknek egyből megtetszettem, egyik rávetette magát a hátamra, úgyhogy csúnya nagy dracc következett, pedig a vónjától, amiben meth és olcsó kölni keveredett, megint majdnem kidobtam a taccsot, csakhogy töküres volt már a hasam, Ó testvéreim. Utána fogdosni kezdett a másik tündérke, s ezen csúnyán összedraccoltak egymás közt, mert mindegyik a plottyomra fenekedett. Akkora lett a súm, hogy odaszaladt néhány milicili, és adtak nekik a gumibotokkal, úgyhogy aztán már nagyon csendesen ültek, bámulva a semmibe, s az egyiknek a licójáról csip-csöp-csipicsöp folyt a jó öreg króv. Priccsek is voltak a cellában, de foglalt volt mind. Fölmásztam az egyik legfelsőre, négy priccs volt egy stelázsiban, egy sztárüj részeg csolovek hortyogott rajta, úgy hajíthatták föl a milicilik. Én mindenesetre lehajítottam, nem volt valami nehéz, ráesett egy kövér részeg csolovekra a padlón, mire felébredt mindegyik, és kricsálva szánalmasan püfölni kezdték egymást. Lefeküdtem arra a vónnüj ágyra, testvéreim, és fáradt, elgyötört, sajgó álomba merültem. De nem is alvás volt ez, hanem inkább ilyen kinyúlás egy jobb világba. És ebben a jobb világban, Ó testvéreim, egy nagy mezőn voltam, körös-körül virágok meg fák, és egy ilyen emberlícójú kecske játszott valami sípon. És azután, mint a nap maga, feltámadt Ludwig van is mennydörgő licóval, kravátlival, vad viharfutta vóloszával, és felhangzott a Kilencedik, az utolsó tétel, csakhogy a szlóvók összekeveredtek, mintha maguk is tudnák, hogy össze kell keveredniük, hisz álom ez:

Gyúlj ki, égi szikra lángja,

szent ökör, te drága, szép!

Bűvkörödbe, ég leánya,

bunkó szívünk vágyva lép.

Seggbe rúgunk, róton vágunk,

Grjáznüj vónnüj rohadék.

De a dallam az rendben volt, ezt mindjárt tudtam, amint fölráztak két vagy tíz perc vagy húsz óra vagy nap vagy év múlva, mivel az órámat, azt elvették. Egy milicili mérföldekkel és mérföldekkel alattam állva bökdösött egy hosszú és hegyes bottal, mondván:

– Ébresztő, kölyök. Ébresztő, szépségem. Jó kis bajra ébredsz úgyis. – Mire én:

– Mért? Ki? Hol? Mi az? – Belül pedig csodaszépen és horrorsón dalolt bennem a Kilencedik Örömódájának dallama. Mire a milicili:

– Gyere csak le, majd megtudod. Elsőrangú hírünk van a számodra, kisfiam. – Lemásztam hát, elmerevedve, sajogva, még félig se ébren, és a fakabát, akiből csak úgy dőlt a sajt- meg a hagymaszag, kilökött a büdös, hortyogó cellából, és elindultunk a folyosón, miközben bennem még egyre szikrázott a Gyúlj ki, égi szikra lángja jó öreg dallama. Végül egy igen fess kantórába jutottunk, ahol írógépek meg virágok álltak az asztalokon, és a főasztalnál ott ült a főmilicili, aki nagyon komoly és rideg tekintetet vetett az álmos licómra. Mondom neki:

– Hahó, hahó, hahó. Hogy ityeg a fityeg, brátocska? Mi az ábra e napsütötte éjszakán? – Mire ő:

– Tíz másodpercet adok, hogy letöröld azt az ostoba vigyort a képedről. Azután arra figyelsz, amit mondok.

– Nocsak bicsak – feleltem szmehálva. – Hát nem volt elég, hogy félholtra vertetek, leköpdöstetek, órákon át vallattatok, aztán belöktetek abba a grjáznüj cellába a bezúmnüjök és vónnüj perverzek közé? Valami új tortúrát tartogattok a számomra, te brácsnüj nyavalyás?

– Ezt a tortúrát magadnak köszönheted – mondta ő komolyan. – Remélem, hogy az őrületbe fog kergetni.

És mielőtt még kimondta volna, már tudtam is, mi az. A vén ptyíca, akinek az a sok kotja meg kóskája volt, jobblétre szenderült valamék közkórházban. A kelleténél kicsit keményebben sózhattam a fejére. Na, akkor én kész vagyok. Arra a rengeteg kotra meg kóskára gondoltam, amint malakóért nyávognak, de nem kapnak most már soha többé a sztáraja forella úrnőjüktől. Én meg kész vagyok. Elkövettem a legfőbbenjárót. Csekély tizenöt évesen.