2

Amúgy céltalanul leigyolva az utcára, testvérek, még mindig a portyázópláttyémban; amit a ljúgyik igencsak megbámultak, és fázva is, mert rohadt egy hideg téli nap volt, úgy éreztem, nem akarok én már semmit, csak minél messzebb kerülni ettől az egésztől, és nem gondolni többé semmiféle véscsre egyáltalán. Bementem az avtóbusszal a központba, onnan vissza a Taylor Place-re, és lám, még most is ott volt a MELOGYIJA diszkbutik, melynek felbecsülhetetlen kuncsaftja valék, Ó testvéreim, éppúgy nézett ki, mint régen, ezért belépve a jó öreg Andyre számítottam, erre a kopasz és igen sovány, segítőkész kis csolovekra, akitől a régi időkben lemezeket kupittyoltam. De nem volt ott már semmiféle Andy, testvérek, csak üvöltöző és kricsáló naccat (azaz tinédzser) málcsikok meg ptyícák, valami undorító új pop songot szlúsáltak és táncoltak is rá, a pult mögötti csolovek se volt sokkal öregebb a naccatkornál, az ujjait ropogtatta és röhögött, mint a bezúmnüj. Odamentem, megvártam, míg méltóztatik észrevenni, és így szóltam:

– Szeretnék belehallgatni Mozarttól a Negyvenedik-be. – Nem tudom, miért pont ez jutott eszembe, de ez jutott. Mire a pultcsolovek:

– A negyvenedik mibe, haver?

– Szimfónia, a Negyvenedik szimfónia, a g-moll.

– Juhuhujj – ordította az egyik táncoló naccat málcsik, akinek a glázába hullt a haja-, szimöfónija. Hallottátok? Szimöfóniját akar.

Éreztem, hogy csupa razdraz leszek belül, ezért rámosolyogtam a csolovekra, aki átvette Andy üzletét, meg a táncoló-kricsáló naccatokra is. Mire a pultcsolovek: – Menj be abba a fülkébe, haver, és mindjárt átpasszolok valamit.

Bementem hát a málenkij bokszba, ahol a megvásárolni kívánt lemezekbe lehetett beleszlúsálni, és a csolovek föl is tett egy lemezt, csakhogy nem a Negyvenediket, hanem a Prágát – nyilván lekapta az első Mozartot, amit a polcon talált –, és ettől igazán razdraz kellett volna hogy legyek, ámde féltem a fájdalomtól meg a rosszulléttől, s csak ekkor jutott eszembe valami, amit nem lett volna szabad elfelejtenem, és ebbe tényleg majdnem belehaltam. Tudniillik azok a brácsnüj doktorok úgy rendezték a dolgokat, hogy mindenféle, érzelmeket kiváltó zenétől éppúgy rosszul legyek, mintha erőszakot vígyelnék vagy akarnék tenni. Ez azért alakulhatott így, mert azokban az erőszakfilmekben zene is szólt. Különösen élénken élt emlékezetemben az az iszonyú náci film a Beethoven-ötödik utolsó tételével. És most a szépséges Mozart is undorítóvá vált a számomra. Kirohantam a boltból, a naccatok szmeháltak hátam mögött, a pultcsolovek meg: – Hehehe! – Ügyet se vetve rájuk, áttámolyogtam az úttesten, és a sarkon befordulva egyenest a Karóva tejbárba mentem. Tudtam már, hogy mit akarok.

Reggel lévén, a mésztó még majdnem üres volt. Furcsának tűnt, hogy nagy piros bőgő tehenekkel van kifestve az egész, és a pult mögött sem ismerős csolovek áll. De amikor rászóltam, hogy: – Tejmegméget, nagyot –, ez a tisztára beretvált, sovány képű csolovek tudta, miről beszélek. Bevittem a nagy adag malakómegmégemet egy ilyen kis fülkébe, amik az egész mésztót körülvették, és függönyök választották el őket a főmésztótól, leültem a párnás székbe, és iszogattam, iszogattam. Végezvén az egésszel, éreztem, hogy kezdenek történni a dolgok. Glázomat egy kis ezüstpapírdarabkára szegeztem, amely egy tüdővészdobozról eshetett a padlóra, mert ezt a mésztót nem söprögették valami horrorsón, testvérek. Az ezüstpapír-darabka egyre nőtt nőtt nőtt, és olyan fényes és tüzes lett, hogy hunyorognom kellett tőle. Olyan nagy volt már, hogy az lett nemcsak a fülke, ahol terpeszkedtem, hanem az egész Karóva, az egész utca, az egész város. Azután az egész világ, azután az egész mindenség, testvérek, és olyan volt az, mint a tenger, amely elborít minden véscset, amit csak gyártottak vagy akár gondoltak valaha. Mintha szlúsáltam is volna magamat, amint különféle súmokat hallatok, és olyasmiket gavarittyolok, hogy: – Raboltatok, meghaltatok, mért rohadtok álruhában – meg más hasonló kalt. Aztán éreztem, hogy kavarodik már a vízió ebben a töméntelen ezüstben, olyan színek keltek, amiket még senki se vígyelt, aztán egy ilyen szoborcsoportot vígyeltem messziről, igen messziről, amint tolják közelebb és közelebb és közelebb, és felülről is meg alulról is meg van világítva, Ó testvéreim. Az Istent avagy Bógot és összes angyalait és égi szentjeit ábrázolta ez a szoborcsoport, fénylettek, akár a bronz, szakálluk és bolsoj bazi szárnyaik csapkodtak a szélben, úgyhogy nem is lehettek kőből vagy bronzból, és a szemeik avagy glázaik is éltek és mozogtak. Egyre közelebb és közelebb és közelebb jöttek ezek a bolsoj bazi figurák, a végén már agyonnyomtak, úgyhogy szlúsáltam is a hangom: – Iiií! – Mintha mindenemtől megszabadultam volna – pláttyétól, testtől, agytól, névtől, mindentől –, és príma horrorsón éreztem magam, akár a mennyben. Aztán recsegésnek és ropogásnak hallatszott a súmja, és a Bóg meg az angyalok meg a szentek a galavájukat rázták felém, mintha azt gavarittyolnák, most már nincs idő, de próbálkozzam újra, aztán minden vigyorgott, szmehált, összeomlott, a nagy meleg fény kihűlt, és ott voltam megint, ahogy az előbb, az asztalon az üres pohár, és bőgni akartam, mert úgy éreztem, az egyetlen megoldás a halál.

Hát ez az – vígyeltem most már, hogy ezt kell tennem, de hogy hogyan, azt nem tudtam, mert ilyesmin még sose töprengtem, Ó testvéreim. Kis batyumban a személyes véscsek közt ott volt a gigametsző britvám, de már a gondolatára is rosszul lettem, hogy belevágok magamba és folyik a piros piros króv. Nem erőszakos megoldásra van itt szükség, hanem valami finomra, amitől csak úgy elalszom, s azzal vége is a ti Alázatos Narrátorotoknak, nem okoz többé gondot senkinek. Talán, gondoltam, ha eligyolnék a Közkönyvtárba, ott találnék valami könyvet, hogy hogy lehet a leghamarabb bekrepálni fájdalom nélkül. Elgondoltam, hogy máris halott vagyok, és mennyire sajnál mindenki, az ef és az em meg az a kalos vónnüj kakukkfiók Joe, meg a dr. Branom, a perügy-belügyminiszter és minden egyéb csolovek. Még az a dicsekvő vónnüj kormány is. Kiszkattyoltam hát a télbe, és máris délután volt, majdnem két óra, vígyeltem a központ bolsoj nagyóráján, ezek szerint több időt töltöttem a malakómegméggel az űrben, mint hittem. Végigmentem a Marghanita Boulevard-on, befordultam a Boothby Avenue-ra, és a sarkon túl már ott is volt a Közkönyvtár.

Sztárüj kalos egy mésztó volt ez, hatéves málenkij málcsik korom óta bele nem tettem a lábam, és két részből állt – az egyikben kölcsönözni lehetett, a másikban olvasni, ez tele volt gazétával, magazinnal meg igen sztárüj vénemberek vónjával, akiknek a plottya kortól és szegénységtől szaglott. Körbe-körbe álltak a gazétaállványoknál, szipákolva, böfögve, magukban gavarittyolva, lapozva és búbánatosan olvasva a híreket, vagy pedig az asztaloknál ültek, olvasva a magazinokat vagy úgy téve, egyik-másik szunyálva és némelyik bazi hangosan hortyogva. Először az se jutott eszembe, mit akarok, aztán rádöbbentem, hogy azért igyoltam ide, mert meg akarom tudni, hogyan lehet fájdalom nélkül bekrepálni, úgyhogy odaguljáltam a kézivéscsekkel tele polchoz. Rengeteg könyv volt itt, de olyan című egy se, testvérek, ami nekem megfelelt volna. Levettem egy orvosi könyvet, de olyan ronda rajzok meg fotók voltak benne sebekről és betegségekről, hogy majdnem elhánytam magam. Visszaraktam és levettem helyette a szentkönyvet vagyis a Bibliát, hátha vigaszt nyújt, mint a régi Ábüs időkben (nem volt az persze régen, de nekem most nagyon-nagyon régennek rémlett), és odatámolyogtam vele egy székhez. De ebben is csak a hetvenszer hét lesújtást találtam meg egy csomó zsidót, akik folyton átkozódtak és tolcsókolták egymást, és ettől is majdnem elhánytam magam. Közel álltam a síráshoz, mire velem szemben megszólalt egy igen sztárüj ütött-kopott muzscsina:

– Mi az, fiam? Mi a baj?

– Be akarok krepálni – feleltem. – Elegem van, az a helyzet. Mégelégeltem az életet.

A mellettem olvasó sztárüj csolovek rám pisszegett, fel se nézve a bezúmnüj magazinjából, ami tele volt bolsoj geometrikus véscsek rajzával. Valami rémlett róluk. Aztán a másik muzscsina:

– Fiatal vagy te még ehhez, fiam. Hisz előtted áll még minden.

– Ja – mondtam keserűen. – Mint egy jó nagy bolsoj műgrúgy. – A magazinolvasó csolovek megint rám pisszegett, de most fel is nézett, és azonnal kapcsoltunk mind a ketten. Vígyeltem már, hogy ki ez. Ő meg, jó grómko:

– Én formát és alakot sose felejtek el, istenemre. Semminek az alakját nem felejtem el. Istenemre, te kis disznó, most elkaptalak. – Kristálytan. Azt hozott akkor is a Közkönyvtárból. Műfogsor, jó horrorsón összetaposva. Pláttye letépve. A kristálytanos könyvei razrezálva. Na, gondoltam, testvérek, innen jó lesz miszkóróbb kikeveredni. De ez a sztárüj vén muzscsina már talpon is volt, és kricsált, mint a bezúmnüj a falaknál álló meg az asztaloknál bóbiskoló sztárüj vén köhécselőknek. – Megvan – kricsálta. – Ez az a kis féreg, az a disznó, aki tönkretette a kristálytanról szóló könyveket, azokat a könyvritkaságokat, amiket sosem lehet többé pótolni. – Iszonyatos őrült súmja volt a hangjának, mintha ott helyben meghibbant volna. – Mintapéldánya az alamuszi, brutális fiataloknak – kricsálta. – És most itt van közöttünk, kényünknek-kedvünknek kiszolgáltatva. Összevert a barátaival, rugdosott és püfölt. Levetkőztettek, fogsoromat kirántották. Kinevettek, hogy vérzem és nyöszörgök. Kábán és ruhátlanul kellett hazatámolyognom. – Ez persze nem volt igaz, mint ti is tudjátok, testvéreim. Maradt rajta valami pláttye, nem volt teljesen meztelen.

Rákricsáltam: – Ennek már két éve. Megkaptam a büntetésemet, megtanultam a leckét. Nézze csak meg – a képem benne van az újságokban.

– Büntetés, he? – mondta egy ilyen sztárüj katonás fazon. – Ki kéne titeket irtani. Mint a dögevőket. Még hogy büntetés.

– Jó, jó – mondtam. – Ahány ház, annyi vélemény. És most bocsánat, de mennem kell. – Azzal igyoltam volna kifele erről a bezúmnüj vénségekkel teli mésztóról. Aszpirin, ez a megoldás. Száz aszpirintől már be lehet krepálni. Majd kapok a jó öreg patikában. De a kristálytanos csolovek csak fújta a magáét:

– Ne eresszék ki. Majd megmutatjuk mi neki, mi az, hogy büntetés, a gyilkos kis disznajának! – És ha hiszitek, testvérek, ha a másik véscset csináljátok, két vagy három ilyen sztárüj totyogós, lehettek vagy kilencvenévesek fejenként, meg is markolt a reszkető vén rukájával, én meg majdnem elhánytam magam az öregség- és betegségvóntól, ami ezekből a félhalott muzscsinákból áradt. A kristálycsolovek máris ott állt előttem, és málenkij kis tolcsókokkal püfölte a licómat, és hiába próbáltam szabadulni és igyolni kifelé, ezek a sztárüj rukák erősebbek voltak, mint hittem. Aztán más sztárüj csolovekok is otthagyták a gazétát, hogy beszálljanak a ti Alázatos Narrátorotok agyalásába. Ilyen véscseket kricsáltak, hogy: – Öljük meg, tapossuk el, mészároljuk le, rúgjuk ki a fogát – meg más hasonló kalt, és ekkor már vígyeltem, miről van itt szó. Az öregkorról volt szó, amint bosszút áll az ifjúkoron. Némelyik azt hajtogatta: – Szegény öreg Jack, majdnem megölte szegény öreg Jacket ez a fiatal disznó – mintha bizony mindez tegnap történt volna. Gondolom, nekik olybá is tűnt. Vónnüj taknyos koszos vénemberek egész tengere örvénylett körülöttem, nyúlkált felém gyönge rukákkal, szarus vén karmokkal, kricsálva és a képembe lihegve, elöl meg a kristályos drúgunk püfölte megállás nélkül a licómat. És én egy árva véscset nem mertem tenni ez ellen, Ó testvéreim, mert még mindig jobb, ha ütnek, mint ha rosszul leszek és elönt a fájdalom, de persze, erőszak lévén ez is csak, máris éreztem, amint a rosszullét kiles a sarok mögül, hogy vígyelje, rám ugorjon-e.

Aztán odajött egy elég fiatal könyvtáros csolovek, és rájuk kricsált: – Mi folyik itt? Azonnal hagyják abba. Ez olvasóterem. – De senki se figyelt rá. Akkor a könyvtáros azt mondta: – Rendben van, hívom a rendőrséget. – Mire én olyat kricsáltam, ami, azt hittem volna, soha zsíznyemben el nem hagyja a számat:

– Igen igen igen, hívja csak, védjen meg ezektől az őrült vénségektől. – Észrevettem, hogy a könyvtáros csoloveknak eszében sincs beszállni a draccba, kimenteni engem a sztárüj csolovekok dühöngő és őrjöngő karmaiból; egyszerűen kiszkattyolt az irodájába vagy ahol a telefon volt. A vénségek most már nagyon szuszogtak, éreztem, hogy csak egyet kéne rándulnom, és földűlnének, de én hagytam, nagyon türelmesen, hadd markolásszanak ezek a sztárüj rukák, behunytam a glázomat, licómra potyogtak a gyönge tolcsókok, a lihegő asztmás vén hangok meg kricsáltak rendületlen:

– Kis disznó, kis gyilkos, huligán, bandita, öljük meg. – Egyszerre iszonyú fájdalmas tolcsókot kaptam az orromra, s ekkor azt mondtam magamban, a francba a francba, kinyitottam a glázomat, és kiszabadítottam magam, ami nem volt nehéz, testvérek, azzal kricsálva eltéptem az olvasóterem előszobája felé. De ezek a sztárüj bosszúangyalai csak jöttek utánam, lihegve, mint a félhalottak, és állati karmaik csak úgy reszkettek a vágytól, hogy barátotokba és Alázatos Narrátorotokba belemarjanak. Aztán elgáncsoltak, lenn voltam a padlón, rugdostak, fiatal kricsáló hangokat szlúsáltam: – Jól van már, abbahagyni, abbahagyni –, és tudtam, hogy megérkezett a rendőrség.