IV.

ÉLETEM MADRIDBAN

Egyszer interjút kért tőlem egy újságíró, és a riportnak része volt egy fotózás is Madrid kellős közepén. Az Atlético Madrid akkori médiafelelőse igent mondott és egyik nap edzés után félrehívott. „Csinálunk egy interjút és néhány képet a Plaza Mayoron és a Puerta de Solnál.” - mondta. A Plaza Mayor és a Puerta de Sol kettő Madrid központjának legjellegzetesebb, legforgalmasabb terei közül.

„Megőrültél?” - kérdeztem. „Nem lesz semmi gond”, felelte, „senki nem tudja ki vagy.”

Nem tévedett. 2001 karácsonya volt, 17 éves voltam - alig hat hónapja az Atlético első csapatának tagja. Gyakorlatilag egy névtelen senki voltam tehát, a fotózás pedig a Plaza Mayoron felállított karácsonyi standok oldalában folyt, a Puerta de Sol híres órája alatt. Karjaimat a medvét és eperbokrot – a város emblémáját és az Atlético címerének központi figuráit - mintázó szobor köré fontam. A napot a régi Madrid központjának sajátosságával, egy tintahalas szendviccsel koronáztuk meg. Zűrzavarnak nyoma sem volt.

A Deportivo de la Coruña elleni gól, majd aztán az FC Barcelona elleni találat megváltoztatta az életem. Egy újabb névtelen kölyökből majd' mindenki számára ismertté váltam.

OLYAN GYORSAN JÖN A HÍRNÉV ÉS SEMMIT NEM TEHETSZ ELLENE. FELKÚSZIK RÁD ÉS MIELŐTT ÉSZREVENNÉD TELJESEN ELNYEL, HIRTELEN ODALÖKNEK A NAGYKÖZÖNSÉG SZEME ELÉ.

A madridi panoptikum azt akarta, hogy én is bekerüljek a hírességek csarnokának kiváló sportolói és sportolónői közé. Ez volt a bemutatás napja. (képaláírás)

Egy évvel a madridi karácsonyi kiruccanás után ismertté vált a nevem. Négy meccs alatt jóformán ismeretlenből olyan játékossá váltam, akiről beszéltek az emberek. A gól, amit a Deportivo hálóőrének, José Molinának lőttem, miután átlöbböltem Nourredine Naybet feje felett a labdát, és az a másik, a Barcelona ellen, amikor bevágtam Frank De Boer elé, és külsővel túljártam Roberto Bonano eszén mindenkit elképesztett, felfigyeltek rám. A klubnak meg kellett fékeznie a felhajtást. A két meccs között a Real Madriddal játszottunk és a sajtóosztály több, mint negyven interjúfelkérést fogadott a részemre. Már nem lépésről lépésre haladtam, úgy tűnt most elrugaszkodtam. Az emberek kezdtek felismerni és nőtt a teher. Egyre általánosabbá vált, hogy a lapok címlapjára kerülök és a mindennapi dolgok elvégzése is nehezebb lett. Már egy ebédre, egy moziba, egy koncertre elmenni vagy egyszerűen egy kávét meginni is megpróbáltatássá vált. Semmi sem lett már a régi többé.

Nyomtalanul eltűnt a szabadságom. Ez 2004 őszén vált világossá számomra. A nyári szünet végével levelet kaptam, hogy a madridi panoptikum rólam is viaszbábut készít. Nem tudtam megérteni, hogy miért akarnak odarakni a többi spanyol sportkiválóság közé. Befejeződtek a méretvételek és októberben lett kész a bábu. Elmentem a bemutatásra. Én voltam az első Atlético játékos, akit ott megörökítettek. Ott volt „velem” együtt Zidane és Raúl is, csakúgy, mint néhány más sportoló és sportolónő, köztük Ángel Nieto, tizenháromszoros világbajnok motoros legenda, Miguel Indurain ötszörös Tour de France győztes, Carlos Sainz, kétszeres rallibajnok és Arantxa Sánchez Vicario, minden idők egyik legnagyobb spanyol teniszjátékosa. Ott voltam én, az Atlético századik évfordulós mezét viselő viaszbábu, jobb kezemben a csapattársaim aláírásával díszített labdával.

Két hónappal később ajánlat érkezett Madrid képviselőtestületétől. Arra kértek fel, hogy ünnepélyes keretek közt nyissam meg Madrid polgármesterével, Alberto Ruiz-Gallardónnal karöltve a város karácsonyi ünnepségét a Plaza de Villán álló városháza erkélyéről. A feladatom az volt, hogy felkapcsoljam a fényeket és felolvassam a pregónt – a karácsonyi időszakot hivatalosan is megnyitó közleményt.

Egyre inkább behavazódtam az események, a felkérések és a növekvő hírnevem miatt. Olyannyira, hogy a barátnőmnek, Olallának kellett elkezdenie ruhát vásárolni nekem: csak akkor térhettem be egy boltba, ha hétköznap kora reggel mentem. Bármilyen más időpontban elképzelhetetlen lett volna: egy olyan egyszerű dolgot se tudtam megtenni, mint belógni egy próbafülkébe és felpróbálni valamit. Odáig fajult a dolog, hogy ha moziba akartunk menni, mindig akkor jelentünk meg, mikor már elkezdődött a film és sötét volt, így senki nem vett észre. Ezt azután vezettük be, hogy egyszer az emberek látták, amint bemegyek, vagy észrevették, hogy közöttük ülök. A végén, sok SMS-váltással később, egy óriási tömeg verődött össze az ajtók előtt, arra várva, hogy kilépjek. Amikor ezt a válogatottbeli csapattársaimnak megemlítettem, az Angliában játszók azt válaszolták, hogy ott ilyen soha nem fordulna elő.

Bár igenis hozzászokik az ember és megtanul a hírnévvel élni. Két másik esetben is közszemle tárgyává váltam. Az első 2004. szeptember 6-án történt, amikor bemutatkoztam a spanyol válogatottban a Portugália elleni barátságos mérkőzésen, a második pedig viccnek indult, de nagy szám lett belőle, és még inkább felismertek. Barátommal, Dani Martínnal ettem, aki az El Canto del Loco nevű együttes frontembere, és megkért, hogy szerepeljek egy videóban a színésznő, Natalia Verbeke oldalán. Jól szórakoztunk. Most amikor meglátok egy klipet a tévében már sejtem, hogy mi mindent raktak bele. Még a fele se kerül be a videóba annak, amit csinálsz; annyit filmeztünk és a végén olyan rövidnek tűnt. Egy nap késő éjszakáig bent voltam és Dani nem végzett egészen kora hajnalig. Legalább ezerszer felvehették, örültem a végeredménynek. Ugyanez történt, amikor egy másik spanyol banda, a Café Quijano Las Rozasba jött, hogy eljátssza nekünk a spanyol válogatottat a 2004-es EB-n éltető dalt. Én voltam az első, aki felugrott a színpadra és gitárt ragadott. Egy árva hangot sem tudok játszani.

Nem ez volt az egyedüli eset, hogy Dani bajba kevert. Be kell vallanom, hogy elpirultam, amikor színpadra szólított az egyik fuenlabradai koncertjük alkalmával. De a legrosszabb az volt, ami egyszer egy észak-madridi bevásárlóközpontban történt velünk. Nem járok gyakran plázákba, de egy nap bementünk az egyik barátja üzletébe. Gőzöm sem volt, mit jelent egy popsztárral vásárolni, de hamar rájöttem. Egy szemvillantás alatt körénkgyűltek az emberek. Még csak ki se tudtunk jönni a boltból. Végül az eladónak be kellett zárnia és biztonságiakat kellett hívnia, hogy kitereljék az embereket, míg mi kiszöktünk a hátsó ajtón.

Azt mondják akkor jön rá az ember, hogy híres, ha már a Spitting Image-ben is szerepel, és ez velem is megtörtént, mikor a Canal Plus Noticias del Guiñol c. műsora Fernando Torres bábot készített. Spanyolország egyik legsikeresebb vígjátékshowjában, a 7 Vidasban is szerepet kaptam. A jelenetben magamat alakítottam két kiváló színész, Gonzalo de Castro és Santi Rodríguez társaságában. „A legrosszabb barátom esküvője” volt az epizód címe és bár nem odaillőnek éreztem magam és szörnyen ideges voltam, mégis csodálatos volt, hogy a kedvenc showmban szerepelhettem.

Ahogy egyre híresebb lettem az életterem úgy lett egyre kisebb és kisebb. Minden reggel ugyanabban a benzinkút melletti önkiszolgáló étteremben reggeliztem, itt találkoztunk pár Atlético Madridos csapattársammal.Aztán váltottunk és máshová kezdtünk járni – egy csodás kis argentín cukrászdába rögtön a klub edzőpályája mellett. Munka után megálltunk a házamhoz közeli bárnál egy üdítőre, majd hazamentem pihenni, és néha-néha beugrottam Madridba egy hamburgerre, csak hogy a változatosság kedvéért eltérjek a normál futballdiétától és a szokásos napirendemtől.

Hétről hétre változott, hogy mit kezdtünk a szabadidőnkkel. Majdnem minden nap bowlingoztunk, hogy aztán végetnemérő Playstation játszmákkal üssük el az időt. Ha jó volt az idő, a quadommal nekivágtam a szüleim házához közeli pusztaságnak. A Spanyol Futballszövetségtől minden játékos kapott egyet, amiért kijutottunk a 2004-es EB-re Portugáliába. Volt olyan is, hogy csak focizgatást szerveztem a haverokkal a szüleim kertjében lévő apró, 20x8 méteres pályán. Flori Stadionnak neveztük el anyám után, mivel ő volt az, akinek el kellett viselnie minket. Bár néha máshol játszottunk, a környéken szerveztünk egy kisebb tornát, az ottani kölykök ellen fociztunk. Nagy meccsek voltak.

A liverpooli élet sokkal nyugodtabb, mint a madridi. Megkapom azt az életteret, amit a szülővárosomban megtagadtak tőlem. (képaláírás)

„BÁRMIT IS TESZEL, A HÍRNÉV EGYÜTT JÁR AZZAL, HOGY EGYRE KISEBB HELYEKRE SZORULSZ VISSZA A LEGKÖZELEBBI BARÁTAIDDAL, AZOKKAL A HŰSÉGES EMBEREKKEL, AKIKBEN MEGBÍZOL. HA VÉGIGGONDOLOD, RÁJÖSSZ, HOGY JOBBAN TUDOD IRÁNYÍTANI AZ ÉLETED AZOKRÓL A HELYEKRŐL, MELYEK MINDIG IS A TIEID VOLTAK. DE MI ÉRTELME NAGYVÁROSBAN ÉLNI, HA NEM ÉLVEZHETED KI?”

Saját fordítás.